A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-26 / 12. szám
Álmomban pedig — ő, aki az enyém volt, de a más felesége — most hátul • összekötve hordta a haját. Ez így sokkal jobban állt neki. Kiemelte arca rendkívüli egyéniségét. Felébredve azon gondolkoztam, ha hazájutok innen, kérni fogom őt, viselje úgy a haját, ahogy én álmaimban láttam! Gyermekkorában szőke volt. A házasságunk után azonban haja barnulni kezdett. Ez sok gondot okozott neki. Valaki ajánlotta, hogy mosás után a haját székfűből főzött lével öblögesse, így visszanyerheti eredeti szőkeségét. Álombéli nejem megint szőke volt, de haját festette, amit én és szüleim is idegenkedve fogadtunk. Most aztán mindegy, hogy a feleségemet, vagy őt írom-e la, akit álmodtam, az azonosság miatt. Fehér, érzékeny arcbőr, alig látható halvány szeplők az orr körül, a haj érdes, keményszálú, nehezen fésülhető. Kerek, szabályos arc, nevető barna szemek és sokak által megcsodált hófehér egészséges fogsor. Teste karcsú, nyúlánk. Hízásra nem hajlamos. Lábszárai teltek, csakúgy mint felsőteste... karja, válla, szépnek mondható ... Uraim, nem véletlenül beszéltem a szellemi erő fontosságáról. Én, aki mindent megtettem ennek érdekében, ernyedést tapasztalok magamnál! Nem emlékszem, hogy az aszszony férjéről szóltam-e már, ha igen, akkor nem akarom megismételni magam. Álombéli asszonyom férje a szamosházi református lelkipásztor volt; tehát én! Én viszont — amint már említettem — álmomban nem voltam azonos valóságmagammal. Szerelmi kapcsolatunk során gyakran esett szó köztünk az asszony férjéről, aki katonai szolgálatot teljesített. Mondhatom, ő a legnagyobb tisztelettel, tisztességgel, sőt szeretettel beszélt nekem róla. Én pedig — mint a szerelmem által őszinte emberi érzésekkel féltett személyről: a legjobb véleménnyel voltam. Esetenként megemlékeztünk névés születésnapjáról is. Álmomban nem különültek el a nappalok és éjszakák. Így tehát eseménybeli távolságot érzékeltetek. Rövid idő alatt óriási változások álltak be a falu életében. Minden este rendszeresen falugyűléseket tartottak, s ezeken én is részt vettem. Kiküldöttek jelentek meg. Róluk a falu egyes rétegeiben az a hír járta, hogy az oroszok fizetett emberei, nem is tartoznak népünkhöz — oroszok ők maguk is, de már előre felkészítették őket erre a szolgálatra. A megbízatásuk úgy szól, hogy a legrövidebb időn belül neveljék át a lakosságot, igyekezzenek az orosz szokások felvételével szlávokká tenni, hogy később a nagy Oroszországhoz való csatlakozásunkat Európa előtt joggal megmagyarázhassák. Ez a nézet, velük kapcsolatban nem volt általános. Sok kósza hír járt arról is, hogy esetleg a háborúban fordulat állhat be, visszajönnek a németek. A falu lakosságának egy része kijelentette, ha erre sor kerül, ők hajlandók a németek ellen harcolni és a reakciós világ ellen is, annak az ígéretnek a fejében, amelyet az oroszok bejövetele után kaptak. Ez pedig nem volt egyéb, mint az, hogy véghezviszik a földosztást. Az esti falugyűlések vitái ekörül folytak. Híre járt, hogy a már felszabadult területeken kormány jött létre — a koalíciós pártok képviselőiből. Az előadók beszédeiből kiderült, hogy földet csak a nincstelenek kapnak. De mert az akciót jó ideig nem körvonalazta senki, így járt a gyűlésre az egész falu. Abban az időben szép napokat éltem. Időm nagy •“'—it a szerelmi élet töltötte be. Azonkívül, hogy apámmal naponta megetettük a hat göndör mangalica hízót, egyéb dolgom nem is volt. Bujkálnunk nem kellett — az egész falu elfogadta és szentesítette helyzetünket. Ügy gondoltuk, hogy kapcsolatunknak vége csak valamelyikünk halálával lehet, de ez nem okozott számunkra gondot, mert hittük: el kell jöjjön az, amikor kézen fogva a világ elé állhatunk, és bizonyíthatjuk: életünk elválaszthatatlan. Én, aki a szerelemben mindenkor szelíd és megértő voltam, most szinte nem ismertem régi magamra. Már az is gyötört, ha ő valakire kedvesen mosolygott. Tudni akartam eddigi életének minden mozzanatát a legapróbb részletekig. És ne gondolja senki, hogy ő valamit is eltitkolt volna előttem. Egy-egy ilyen beszélgetés után szenvedélyesen öleltük át egymást. A sorsot okoltuk, hogy nem előbb ismerkedtünk meg. ö el tudta volna képzelni az életét úgy is, hogy soha rajtam kívül más férfit nem ismer, és gyereket is csak nekem szült volna! Máskor civakodtunk. Én az ő múltját igazságtalanul felhánytorgattam. Aztán megbántam kitörésemet, ő pedig megbocsátott nekem. A kibékülésünket hosszas csókolózás követte. Egyik reggel korán etettünk meg a disznainkat. Nem sokkal azután őhozzá siettem. Minden ok nélkül megvádoltam, hogy nem elég hűséges hozzám, ö azt mondta, segítsek neki, hogy még hűségesebb lehessen. Én úgy gondoltam, első és legfontosabb lépés az lesz, ha elpusztítom régi emlékeit. Először is egy fényképét téptem szét, feltételezve, hogy abból a fényképből esetleg annak idején másnak is adott... Később széttéptem legkedvesebb lánykori fényképeit, amelyeken üde volt és bájos, mint egy bimbóban levő virág. Más kiragadta volna kezemből a képeket, ő nem! Emlékszem rá, volt egy fényképe fiatal lány korából, amelyen a legjobban tetszett nekem. Azt a képet is elkértem és széttéptem. ö a szoba közepére dobált, össze-VÉGH ANTAL tépett fényképhalmazt — mint most már soha fel nem idézhető emlékeket — elsiratta, aztán odajött hozzám, átölelt, megcsókolt, és megköszönje, hogy mindazzal, ami most történt, közelebb kerülhetett hozzám ... Azokról a diszkrét dolgokról, amelyekről vallomásokat tett nekem, nem beszélek, mert az álom közelsége még oly erős nyomokat hagyott bennem, hogy úgy érzem, mintha valóban átélt élményről beszélnék. Egyik találkozásunk alkalmával józan belátásra bírva magamat, ezekkel a szavakkal fordultam hozzá: Én most a te eddigi életedet lezártnak tekintem! Soha még gondolatban sem bántalak meg azáal, hogy felrójam: találkozásunk előtt nem az enyém voltál. De mi volt az, amit meg kellett bocsássák neki? Azt, hogy annak idején strandra járt fiúkkal — és az ártatlan diákszerelmeket... Megsimogattam a testét: — Ettől a pillanattól kezdve tiszta, érintetlen és szent vagy! Megcsókollak. Érezd azt, hogy a mi életünk születésünktől fogva csak egymásért van, halálunkig. Mi soha senkit sem testben, sem lélekben egymáson kívül nem ismertünk. ő is megcsókolt engem és megköszönte jóságomat. Boldogabbá tett. Olyan boldoggá, amilyen boldogságot én addig nem ismertem. De kínzó féltékenységem ezután sem szűnt meg. Időnként előjött, mint egy újra meg újra kiújuló betegség. Én azonban soha nem beszéltem erről. Ha ezentúl igazságtalan voltam vele, akkor sem civódott, csak sírt. Megígérte, soha nem hagy el, egész életén át akár a rabszolgám lesz, ha én úgy akarom. Furcsa, hogy amit az ember nem képes elérni az élet hétköznapjaiban, azt elérheti álomban. Engem ez az álom sok mindenre megtanított. Én a régi életemet nem akarom folytatni tovább. Arra a szerelemre vágyók, amit álmomban éltem át. Csodálatos élményeket tartogat számomra az élet, ha sikerül innen hazajutni. De ez egy annál nagyobb hatalomtól függ, mint amelyik most fogva tart bennünket. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Isten szabja meg, közülünk kit mire érdemesít. Nekünk egyetlen dolgunk lehet: annyi, hogy vigyázzunk, nehogy beteljesedjék rajtunk az ige: „Jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen“. Itt a pap részletesen kitért arra, hogy mennyire fontos a tábori körülmények között a test edzése. Egyesek gyanút fogtak, rogy hátha a pap nem is álmodott semmit, csak kitalálta a történetet, egy jó mesét mond, tanmesét, amelynek a vége úgy kerekedik ki, hogy lám: „vár bennünket a haza, mindenki igyekezzen ép testtel, ép lélekkel átvészelni a nehéz időket“. Mások pedig az ellen tiltakoztak, hogy elbeszélésének menetét megszakítja ezekkel a betoldásokkal. Ezt hagyja, arra kíváncsiak, mi történt, nem pedig arra, hogy miből milyen tanulság vonható le. A pap engedve a fogolytársak kívánságainak, folytatta álomélményének elbeszélését: — Valamilyen meghatározatlan munkaköröm volt, amelynek betöltésére a felszabadulás után jelentkeznem kellet volna. Én azonban nem ezt tettem. A körülmények is úgy alakultak, hogy a faluban maradhattam. Megbízást és munkát kaptam, amely jó időre a faluhoz kötött. Amint ezt említettem álmomban nem pap voltam! így tehát érthető, hogy tagja lettem a Kommunista Pártnak. A párt programjában és célkitűzéseiben ellentéte volt mindannak, ami eddig a ,bolsevizmusról hallottunk. A mi pártunk legfontosabb célkitűzéseként azt jelölte meg, hogy szervezzük a nemzet legjobb erőit az új világ felépítésére. És akár papként is mondhatnám: meggyőződésem szerint szakítani tudtam a múlt Magyarországával. Azok a könyvek, melyeken én felnőttem, egyértelműen azt sugallták — ha némelyikből a krisztusi hit, szeretet és alázat hiányzott is —, Magyarországon meg kell szűnjön ez a középkorból fennmaradt jobbágyi világ. Az egész nemzetet átfogó, a magyarság sorsának jobbrafordulását jelentő program megvalósításáért lettem én a Kommunista Párt tagja. Élmény volt látni az emberek arcán a hitet, a reménységért; akik eddig nélkülözésre kényszerültek, ezentúl munkájuk után tisztességgel élhetnek. Dolgozhatnak megszégyenítés, megaláztatás, bizonytalanság nélkül. Én elhittem, hogy akik egy új, virágzó Magyarországot akarnak, azoknak a Kommunista Párt zászlaja alatt kell tömörülniük... Megszállottként akartam dolgozni, és kívántam a munkát; azt néztem, mit tehetek az emberek érdekében. Egyik este a szokásos taggyűlésen vettem részt. Két zászló díszítette a szónok asztalát. Egyik vörös, csillaggal a közepén, a másik nemzetiszínű, melynek koronás jelvényét még a gyűlés előtt kivakartuk a zászló közepéből. Csak a nemzeti címert hagytuk sértetlenül. Fontos volt az az esti gyűlés álombéli sorsom további alakulásában, és a falu életében is. Arról volt szó, hogy minden bizonnyal megindul tavasszal a földosztó akció... Hogy ez az emberek számára mit jelentett? (Folytatjuk) Jégzajlás 10
