A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-19 / 11. szám
WILLIAM SOMERSET MAUGHAM meghívás ebedre Megláttam a színházban, megkerestem a szünetben és odaültem mellé. — De régen volt, hogy utoljára láttuk egymást — mondta. — Emlékszik még az első találkozásunkra? Meghívott ebédre. Hogyisne emlékeztem volna. Húsz évvel ezelőtt volt. Párizsban laktam, egy kicsi lakásban. Éppen csak annyit kerestem, hogy ne haljak éhen. Egy könyvet olvasott tőlem, tetszett neki, s ezt megírta nekem. Levélben mondtam neki köszönetét, s néhány nap múlva újabb levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy néhány nap múlva átutazik Párizson, és szívesen találkozna velem. Kérdezte, nem hívnám-e meg egy kisebbfajta ebédre Foyothoz. A Foyot-féle vendéglőbe csak nagyon gazdag emberek járnak. De túlságosan fiatal voltam és még egyetlen nőnek sem tudtam nemet mondani. A hónap végéig még nyolcvan frankom volt. Lemondok a kávéról a következő tizennégy napban, s így egész tűrhetően kijövök a pénzemből. Találkoztunk hát Foyot-nál. Nem volt olyan fiatal, ahogy vártam. Sokat beszélt, de mivel főként rólam csacsogott, figyelmes hallgatója lettem. Ugyancsak megijedtem, amikor hozták az étlapot — sokkal magasabbak voltak az árak, mint feltételeztem. — Sohasem eszem semmit ebéd előtt — mondta asztaltársam. — Ugyan, ne mondjon ilyet — válaszoltam nagyvonalúan. — Mindig csak egyfajta ételt eszem. Azt hiszem, manapság túlságosan sokat esznek az emberek. Én talán valami halat ennék. Ha lenne lazac... Jól van, az évnek ebben a szakában lazac rendszerint nem szerepel az étlapon, gondoltam, de azért megkérdeztem a főpincért. Igen — éppen most kaptak remek lazacot. Megrendeltem hát vendégem számára. — Szolgálhatok valami mással, amíg a konyhán elkészítik a lazacot? — kérdezte a pincér. — Nem — válaszolt asztaltársam. — Mindig csak egyfélét eszem. Legfeljebb ha lenne egy kis kaviárjuk. S a lazacot majd akkor hozzák, ha elfogyasztottam a kaviárt. Megállt a szívverésem. Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak a kaviárt, de ezt nem mondhattam meg vendégemnek. Magamnak a legolcsóbb ételt választottam ki az étlapon: birkasültet rendeltem. — Azt hiszem, nem lenne szabad húst ennie — mondta. — Ha ilyesmivel terheli meg a gyomrát, nem tud majd dolgozni. Aztán következett az ital megrendelése. — Sohasem iszom semmit ebédhez ... — Én sem — válaszoltam gyorsan. — ... Talán egy kis fehér bort. Ezek a francia borok olyan könynyűk. Az orvos azt mondta, hogy csak pezsgőt szabad innom. Elsápadtam, de rendeltem neki egy kis üveg pezsgőt és ásványvizet magamnak. Elfogyasztotta a kaviárt meg a lazacot. Vidáman csevegett művészetről, irodalomról, zenéről. Én azonban előre féltem a számlától. — Nem szabadna olyan nehéz ételeket fogyasztania. Tegyen úgy, mint én . . . egyen csak egyfélét. — Csak egyféle ételt rendelek — mondtam, amikor a pincér megint hozta az étlapot. — Már én sem tudok többet — mondta asztaltársam —, legfeljebb ha lenne spárga az étlapon. Sajnálnám, ha úgy mennék el Párizsból, hogy nem kóstoltam meg. Kezdett végleg elhagyni az erőm. Láttam spárgát az egyik csemegésbolt kirakatában, és tudtam, hogy szörnyű drága. Riadalom fogott el. „Ha kifizetem a számlát, nem lesz miből éljek a hónap végéig“ — gondoltam. A spárga után fagylaltot és feketét rendelt. Míg a kávéra vártunk, megjelent a főpincér gyönyörű őszibarackkal megrakott kosárral. Isten tudja, mibe kerülhet ebben az évszakban. Nem sokkal később azután megtudtam. Vendégem kivett magának egyet a kosárból. Hozták a számlát, s amikor kifizettem, észrevettem, hogy mindössze három frankom maradt, borravalóra. Gondolom, a pincér zsugori fráternak tartott. Előttem meg ott volt még az egész hónap, s ott álltam üres zsebbel. Amikor búcsúra nyújtottuk a kezünket, vendégem ezt mondta: — Vegyen példát rólam és sohase egyen többet, mint egyféle ételt ebédre. — Megfogadom a tanácsát. Sőt még tovább megyek: ma egyáltalán nem fogok vacsorázni I — mondtam. — Micsoda kópé — kiáltott fel és beült a taxiba. — Maga egészen vicces ember. De végül is utolérte a bosszúm. Ma több mint százkilós. Fordította: — ta — 18
