A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-19 / 11. szám
A FELHŐKNEK NINCS OTTHONUK A Keletszlovákiai Vasmű irodaházának hosszú, sötét folyosóján ismerkedtünk meg. Mindketten várakoztunk. Ő a káderosztály egyik dolgozójára, én riporteralanyomra. — Te újságíró vagy? — kérdezte néhány puhatolódzó mondat után gyanakodva. — Utólag sajnálom, hogy rábólintottam. Ügy éreztem, újságíró voltom mindvégig zavarta, feszélyezte . .. Péternek hívják. Huszonnyolc éves, sovány, nyúlánk termetű fiatalember, nőtlen. Roznavában (Rozsnyón) született ... — Biztosan élnek még ott rokonaim, de nevükre sem nagyon emlékszem. Különben sem jó a névmemóriám. Nem emlékszik apjára sem, három éves lehetett, amikor meghalt. Első emlékei Nyitrához kötik, itt cseperedett fel. Nem tudja, nem is próbálta megfejteni, miért kerekedett fel kisfiával rozsnyói születésű édesanyja és ment, telepedett le Nyitrán, ahol sem rokonai, sem ismerősei nem éltek . . . Péter sok más, múltját-életét érintő kérdésre sem tud választ adni. Furcsának látszik, hogy Martinban volt ipari tanuló, hiszen az esztergályos szakmát Nyitrán is kitanulhatta volna .. . Most Kosicéba (Kassára) jött, itt keres munkát. Az ország másik csücskéből, a Mladá Boleslav-i autógyárból. Jókora paksamétányi mindenféle okmányt, iratot nyom a kezembe, s révedezve bámulja az ablak üvegén végigfutó páragyöngy csíkokat. — Tulajdonképpen jubileum — mondja. — Ez lesz a tizenötödik munkahelyem .. . Gyors számolás; tizennyolc évesen került ki az iparitanuló-iskola padjaiból, katona nem volt — tíz év alatt tizennégy munkahely... Én egy egész életre is soknak tartom. És milyen ember lehet az, aki félévenként munkahelyet cserél, aki sehol sem tud megmelegedni, gyökeret ereszteni? Vannak ugyan véletlen balszerencsék, alakulhatnak úgy a körülmények, hogy egyszerűen odébb kell állni, de ha valakinek tíz év alatt tizenötször, ott már nem a balszerencsés véletlen játszik szerepet. Valahogy ösztönösen bizonyos ellenszenvféle kezd ébredezni bennem e sovány fiatalember iránt. De végiglapozva iratait, vándorlásainak beszédes dokumentumait, mindjárt megváltozik a véleményem. A tizennégy eddigi munkahely tény. Igen ám, de a tizennégy kádervéleményben egybehangzóan az áll, hogy Péter munkájával mindenütt „meszemenően elégedettek" voltak felettesei. Értetlenkedő meglepetésemre cinikus mosoly a válasz. — Talán jobb lenne, ha mindegyik helyről úgy jöttem volna el, hogy kiebrudáltak?! Elvégre, ha már munkát vállal az ember, akkor úgy illik, hogy becsületesen dolgozzék! Vagy nem? Aztán kiderül a következő; — Az esztergályos szakmát tanultam ki, erről van papírom. Igen, dolgoztam mint esztergályos, de voltam már raktári munkás, targoncás és sofőr, legutoljára pedig egy automata présgép gombjait nyomogattam, kezdetben élvezettel . . . Persze, mivel valóban gyakran változtattam munkahelyet, rám lehet sütni, hogy vándormadár vagyok ... — De hát jó ez így? — Nekem megfelel . . . mihelyt elkívánkozom, odébb állok. Valami belső kényszer űz, hajt. Sohasem tudok gyökeret ereszteni. Ezt először az első munkahelyemen éreztem. Nem akartak elengedni, ki kellett várnom a felmondási időt. Azóta nem vállalok szerződéses állandó munkát. — Ezt valahogy nem tudom megérteni. Ha egyszer tudsz és szeretsz is dolgozni, mindenütt elégedettek veled, a munkáddal, s a fizetésre sem panaszkodhatsz ... — A pénz nálam nem sokat számít. S hogy miért a kényszer? Talán mert már megismertem, ahol éppen dolgozom, a várost, a vidéket, az ottani embereket. . . Akkor aztán felkerekedek és továbbállok, más tájakkal, más emberekkel ismerkedni .. . így sem értem nagyon a dolgot. Ez űzné, hajtaná ezt a fiatalembert? Keres valamit? Ha igen, mit? S hogy akarja meglelni? Én a magam részéről nem tudom elfogadni az ilyen életstílust, valami álromantika íze van . . . Ez lenne a hajtó, mozgató erő? S ez önmagában kielégíti? Mert azt állítja magáról, hogy elégedett. Nem érzi valahogy az állandóság hiányát? Nincsenek vágyai, céljai? — Mi kéne, hogy hiányozzon?! Álljak be én is az örökké kuporgatók közé? Akik hol kocsira, színes tévére, hol nyaralásra spórolnak? Olyan nehéz ezt megérteni? — mondja hirtelen támadt ingerültséggel, hogy aztán ugyanolyan gyorsan lehiggadva folytassa : — így akarok élni, nekem így jó. Szabadon mint a felhők — villan át arcán egy mosoly. — Látod, ilyen dolgok jutnak mindig az eszembe, néha le is jegyzem, van már négy füzetre való . .. Konokul tovább faggatom Pétert, mert valahogy nem tudok hinni neki, amolyan üres hősködésnek érzem a szavait. Valóban olyan jó lehet az egyedüllét, a magány? Neki ez a jó. BETELJESÜLT ÁLOM Helena Fibingerová üdvözli a Hét olvasóit Egyszer volt, hol nem volt. . . volt egy vékony testalkatú kislány. Orvosi tanácsra sportolni kezdett. Elindult, hogy megszerezze magának az egészséget, a boldog életet, s közben meghódította magának a sportszerető közönséget, az országot. Helena Fibingerová 15 éves korában a morvaországi Uhersky Ostrohban, az iskolában kezdett foglalkozni a súlylökéssel. Az első jelentős eredménye 8 m volt, a súlygolyó 3 kg. A kis városkában azonban sem stadion, sem más lehetőség nem volt a sportoláshoz. Átment Uherské Hradistébe versenyezni. Egyedül gyakorolt, trénere nem volt. A gimnázium befejezése után először Gottwaldov színeiben versenyzett, majd Ostravában folytatta. Ma is itt van. Itt már szakember foglalkozik vele. A trénere Jaroslav Smid, volt csehszlovák csúcstartó. A csehszlovák válogatottba 1967-be került be először. A Kosicében (Kassán) megrendezett Csehszlovákia—Magyarország viadalon 14,60 m-t dobott. Aztán az Európa-bajnokságon, Grenoble-ban rajtott. A hetedik helyet szerezte meg. Minden vágya az volt, hogy előbbre jusson. Szívósan küzdött. Rendszeresen edzett: edzője biztatta. Tudták mindketten, sok munka vár rájuk. De edzője arról is meg volt győződve, hogy Helenka leküzdi az akadályokat. A müncheni olimpián 1972-ben szintén hetedik lett. Még fokozottabb munka következett. Azután jött az 1973-as év. Európa-Pajnokság, Rotterdam — első helyezés, aranyérem. Az első igen jelentős siker. De nincs megállás. A rendszeres munka mindenekelőtt. A fárasztó edzéseknek van már némi kárpótlása. A következő aranyérmet 1974-ben a göteborgi Európa-bajnokságon szerezte meg 20,75 m-es dobásával. Még magasabbra emelte a mércét. Hiszen a többiek is edzenek, küzdenek lankadatlanul. Nagyon szoros a nemzetközi mezőny. Rómában ugyanebben az évben harmadik lett, Szófiában 20,36 méterrel világcsúcsott ért el. Az 1975-ös katowicei Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett. Kitartó munkája, jó eredményei alapján bekerült az olimpiai csapatba. Hányszor átgondolta, végigélte a montreali utat. Most mégis tele volt izgalommal, várakozással. Vajon helyt tud-e majd állni? Mi valósul meg a kitűzött feladatokból? Aztán elérkezett az indulás napja. Az 1976-os montreali olimpián harmadik helyezés, bronzérem. Itthon az egész ország sportszerető közönsége szurkolt Helénának. Az olimpia után itthon nem maradnak el a gratulációk, elismerések. Megkapja a „Kiváló munkáért" állami kitüntetést. Azután újra jönnek a dolgos hétköznapok. Egyik verseny követi a másikat. Bratisla-Az otthon, az emberi melegség hiánya? Borsóként pattognak kérdéseim az üres folyosón. Már nem válaszol, talán nem tud válaszolni. Konokul, riadtan behúzott nyakkal hallgat. Szemlátomást megkönnyebbül, amikor a régen várt személyzetis szikár alakja feltűnik a folyosó fordulója mögül. Feláll, kihúzza magát s újra bátorságra kapva, enyhén gúnyos mosollyal szól oda még az iroda ajtajából: — Szabadon, mint a felhők ... Hát nem érted!? ... Arról nincs kedvem vitázni, hogy ki lehet a szegényebb. „De a felhőknek nincs otthonuk .. ." — szólnék mégis utána, de már rég behúzta maga mögött az ajtót. PÁLHÁZY JÓZSEF (A szerző és Prandl Sándor felvétele) va, Budapest közönsége tapsol eredményeinek. A sportolás mellett esti tagozaton elvégzi a tanárképző főiskolát. A Vitkovicei Klement Gottwald Vasipari Vállalatnál kap állást. A fiatalokkal foglalkozik mint nevelő. De sportolói munkájában sincs megállás. Rendszeresen edz Helena Fibingerová most már a Klement Gottwald Vasipari Vállalat sportegyesületének tagjaként 1976 őszén az Opava város nagydíjáért rendezett atlétikai versenyen a súlylökésben 21,99 méterrel új világcsúcsot állított lel, nemrég pedig Dortmundban 22,50 méteres dobással ezt is túlszárnyalta. Az újságok világgá röppentették a hirt. De mit érzett a világcsúcstartó Helenka? Számára az elért eredmények, az érmek nagyon sokat — mindent jelentenek. Igazolják őt. A sok küzdés, a lemondás egyéni kedvtelésekről, szórakozásról nem volt hiábavaló. Pedig sokszor valóban nem volt könynyű. Ezt csak az tudja, aki maga is csinálja. A rátermettségen kívül milyen óriási akaraterő kell ehhez! A kislány, aki elindult, mint a mesében .. . megvalósította álmait. Egy kislány, aki a sok küzdelem közepette felnőtt, szívós kitartással dolgozott, majd elérkezett a csúcsra. KURUC! LUJZA 4
