A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
Utazó bácsika Autóbuszon, villamoson, trolibuszon, mindenütt találkoztam már vele. Lehet talán nyolcvanéves is. A haja, mint a tej, az arca, mint a napon sütkérezőké. A karját úgy tartja könyökben behajlítva, mint a gyaluhoz szokott asztalosok. Egyik járműről a másikra száll, s olyan szenvedélylyel, hogy ha bírna a nyolcvan esztendejével, talán még ugrándozna is. Ha a szilajsága már nics is meg hozzá, azért csak röpköd, mint a fáradt madár, és dehogy szégyelli, inkább hirdeti az utasoknak, mindenkinek, a világnak, hogy nyolcvanévesen is újra gyermek, gyermek lett újra, s ha nincs is fűzfasíp a szájában, s ha nincs is bot a fáradt térde között, azért lovagol ő is, ha nádparipán nem, hát autóbuszon, villamoson és trolibuszon. Akárcsak a virágról virágra röppenő méhecske, ő is egyik járműről a másikra száll, és szürke, kopott télikabátja zsebéből reszkető kézzel húzza elő fényképes igazolványát, minden vonalra érvényes szabadjegyét, amelyet az államtól kapott ajándékba hetvenéves korában. Kalauz már régen nincs a kocsikon, de ezt csak az eszével vette tudomásul. Kezében, idegzetében, vérében ottmaradt a megszokott mozdulat. Belenyúl a zsebébe minden átszállásnál. Lássák, tisztességes ember. Nem potyázó. Nem akar senkit becsapni. Utazni azonban szeret. Bejárni a város zegét-zugát, elrobogni ismerős és régi kedves helyek mellett, rácsodálkozni egy-egy új negyedre, tízemeletes épületre, suhanni a Duna-parton, a szép titkokat őrző parkok, sétányok mellett, az ablakhoz hajolva, merengve tűnődni a megélt életen. Igen, bolondosán szeret utazni. Talán az anya is utazónak szülte a világra, de nem lett belőle sem Vámbéry Ármin, sem Körösi Csorna Sándor, csak egy kis szürke asztalos, akit egy életre magához láncolt'a gyalupad, s ha a világból látott is valamit, az is fűrészpor volt többnyire meg forgács. Hetvenéves korában érte utói a szerencse. Amikor teljesen díjtalanul azt a bizonyos, minden vonalra érvényes szabadjegyet a kezébe nyomták. Akkor csapott fel annak, aminek már az anyja is szülte: utazónak. Akkor lobogott fel szenvedélyének a lángja amely mindig is a vérében volt, de a sok forgács és fűrészpor hamuba roskasztotta. Tizedik éve jóformán csak az éjszakákat tölti otthon, s ha hajnalban meghallja az első villamos csengetését, csörömpölését, elfogja a nyugtalanság, se aludni, se pihenni nem tud, a gyermeknél is türelmetlenebbül várja a reggelt és az őt felvevő első járművet. Nincs megszokott helye, járműve. Amelyik hamarabb érkezik, azzal megy. Ismer minden megállót és végállomást, minden virágárus asszonyt a Márton- és Csalogányvölgyi temető kapujában, mert ezeken a helyeken mindig több utas száll le vagy fel, s tovább időzik ott az autóbusz. Néha az egész napja utazással telik el. Már az utasok és a járművezetők közül is sokan számontartják a fehér hajú, cserzett bőrű, kopott, télikabátos bácsikát. Egyesek az örök ellenőrt sejtik benne, aki ha nem is kérte el senkitől a jegyet, mégis jó lesz vigyázni, mert ki tudja, mikor szerez kellemetlen meglepetést. Mindenütt ott van, mint a jelenvalóság. S úgy bukkan fel hol ezen, hol azon a járművön, mint zord sziklák között a búvópatak. Persze felesleges az ilyen aggodalom. Ő csupán utazni szeret. Menni, menni ki a városból, be a városba, s ha most megint olyan rendelkezés születne, hogy a nyolcvanadik életévüket betöltő bácsikák az egész ország minden személyszállító járművére szabadjegyet kapnak akkor talán ritkábban láthatnánk őt trolibuszon és villamoson. Felkapaszkodna a vonatra', a repülőgépre, a távolsági autóbbuszra, s egyszerre országjáró lenne belőle. Találkoznánk vele Prágában, a Moldva partján, Dééínben, a Cseh-Svájcban, a szívet, lábat fárasztó Krkonokéban vagy a Magas-Tátrában és másutt is, amerre vonatok, távolsági autóbuszok és repülőgépek járnak. Mindenütt jó, de a legjobb otthon, tartja a közmondás. Utazni jó, nem otthon lenni, hirdeti ő a fordítottját. Mert szerinte a közmondás fordítottja az igaz. Mindenütt legyen az ember, ha már elhasználódott és megöregedett, csak otthon ne. Mert otthon lenni annyi, mint cellában ülni. Otthonunk börtöncellájában. S nekem már szomorkodik is a szívem, felhősödik is a homlokom. Régóta ismerem ezt az öregembert, mindannyiunk utazó bácsikáját. Ott lakik, ahol én, abban az utcában, abban az épületben, de a másik lépcsőházból nyílik lakásának az ajtaja. Fia elfoglalt ember, a menye elfoglalt ember, az unokák kiröpültek a családi fészekből. Sokáig gubbasztott a négy fal között, a két nagy világos ablak mellett egyedül. Szórakozott, ahogy tudott. Áztán ráunt a televízióra, a rádióra, megcsömörlött az állandó olvasástól. A sok ablakba állástól és időűző bámészkodástól megdagadt a lába, s a magáramaradottságtól egészen kicsire zsugorodott a szíve. Nap mint nap megpróbált szót váltani erről-arról fiával, menyével. Néha szándékosan bolondságokat beszélt, bolhából csinált elefántott, csakhogy magára terelje a figyelmet, társalogjanak vele. Kísérletei azonban sorra kudarcot vallottak. Fia is, menye is leintették: — Hagyja abba, apa, fáradtak vagyunk... És a másik szobába vagy a konyhába menekültek előle. Hetvenéves fejjel szabadult magánya elviselhetetlen börtönéből. Amikor kezébe nyomták a minden vonalra érvényes szabadjegyet. Azóta nincs maradása megállása, nyugodt pillanata. S míg már a szíve dobog, ne is legyen. Neki csengessen a városban minden villamos, s az utazás örömét dudorássza a fülébe a csípős téli szél... MÁCS JÓZSEF 16
