A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
3Matheidesz mondta, őt vette üldözőbe a német tiszt. Hova szaladhatott volna? Be az isko• Iába! Most itt vannak. A német tiszt példás büntetést kért; szegény kutyus — Huberta a neve — liheg, neki se volt könnyű a futás... — Mit lehetett erre mondani? — mesélte az esetet Zsuzskának Bálint. — Azt ígértem példás büntetést adok. A tiszt elégedetten távozott. Mi meg Zolival jót nevettünk a történteken. Bálint és Zsuzska még nincs egy éve, hogy ismerik egymást. Bálint egy szombat délután hazautazott a szüleihez. Vasárnap este jött vissza. Szamosházának két megállója van: a felső, az az állomás: az alsó egy régi, kimustrált vasúti kocsi, ott jegyet se adnak. Bálint mindig a kerten járt, ott rövidebb az út a megállóhoz. Első osztályú kocsiban szállt. Hozott könyvet az útra. A harmadik oldal után, ahogy felnézett, megállapította, hogy ő egy nagy ló ... Olvas, ahelyett, hogy ezt a lányt nézegetné, aki vele szemben ül. A lány csak szatmári lehet! Ilyen arcú lányok ott vannak: szőke, kék szemű, az arcbőre fényes, a szeme csillogó és mindig nevetős. Az a jó a szatmári lányokban, hogy egy szóra tudnak nevetni. — Szatmárra, ugye? — Nem! Bikszádfürdő... — Azt mondják, ott még a szatmáriaknál is szebbek a lányok! Nem mutatott hajlandóságot a beszélgetésre ... „Okosabb, ha olvasok! Semmi striciskedés!” — Én csak Szatmárig megyek! „Jó lenne, ha azt mondanád, de kár!” A lány nem mondott semmit, még jobban behúzódott a sarokba, álmosnak látszott. — És még ma vissza is jön? — Ma? Éjszaka lesz, mire Máramarosszigetre érek! „Ú te kis szélhámos, az előbb Bikszádfürdőt mondtál... Bálint nem figyelmeztette. Beérkezett a vonat Szatmárra. A lány — még meg se állt a szerelvény — kiment a fülkéből. Bálint megnézte. Se a máramarosszigetire, se a bikszádi vonatra nem szállt fel. Elindult szépen az Attila utcán, befelé a városba. „Mégiscsak szatmári vagy, te kis aranyos!” Utána sietett, nem szólt, mellé ért. Mentek egymás mellett. — Mit akar? Én asszony vagyok! Hagyjon békén! A szamosházi pap felesége vagyok! — Én pedig Járó Bálint gimnáziumi tanár! Járó László szamosházi kerékgyártó fia! Járó Sándor presbiter unokaöccse. Nem hiszi? Azt mondják, jobban hasonlítok a nagybátyámra, mint az apámra. Nézzen meg! — Már megnéztem! Megálltak, kezet fogtak. — Olyan furcsa, hogy otthon még nem találkoztunk! De hát a férjemet ismeri személyesen is, nem? Megismerkedhettünk volna másutt is. Persze, maga ritkán jár haza, és mi sem régen vagyunk Szamosházán. Elértek a Teleki utca sarkáig. Huszonkettő! Elkísérhetem, ugye? így megy maga Bikszádfürdőre meg Máramarosszigetre? Egymásra néztek, és mintha régi gyerekkorból való barátság lenne köztük — elkezdtek nevetni. Zsuzska másnap visszamenve Szamosházára nem szólt Bercinek, hogy megismerkedett Bálinttal. De miért? Bálint nagy tekintély Szamosházán. Mindenki szereti, a szegény emberek se irigykednek. „Hála istennek, Bálintnak sikerült!” A gazdák is büszkék rá, az anyjának több nagygazda rokona van. A Penyigei család jó család, jó a Járóéké is, csak az gyengébb, iparos. Zsuzska és Bálint megegyeztek: senkinek nem szólnak a találkozásukról. Ha véletlenül valamilyen társaságban összekerülnek, úgy tesznek, mint aki soha nem látták egymást. Már esteledett, amikor Bálint és Zsuzska — azon az első napon — befordultak a Teleki utcába. Sokkal lassabban mentek végig az úton, mint máskor, ha egyedül jártak erre. A Zsuzskáék házánál két bejárat van. Egyik az utca felől a másik a kertről. A kerti bejárat messzebb esik, meg kell kerülni ezt a házsort a Hunyadi utcaitól. Zsuzska lánykorában mindig azon járt haza, ott sötét volt, belül a kerítés mellett lehetett csókol ózni, nem láttak oda apáék a házból, se a járókelők az utcáról. Mióta asszony, soha nem ment a kerti kapun. „Már rég haza kellett volna érnem. Mit mondok anyáéknak, hol voltam eddig, ha csak azt nem, hogy a késői vonattal jöttem be, de ahhoz még korán van!” Bálint a kapuig kísérte. Megálltak a kerítés mellett, aztán egy hirtelen mozdulattal megcsókolta Zsuzskát. — Maga nem normális, ugye? — Az mondták az egyetemen, hogy vannak normálisak, normálisan aluliak és normálisan felüliek! Engem az utóbbi csoportba sorolt Karácsony professzor úr ... — Én is szerettem volna pszichológiát tanulni... Az elsőt követő csókok éppen olyanok voltak, mint régen, amikor Zsuzska gimnazistákkal csókolózott. „Ügy csókol meg, mint egy szerelmes gimnazista! Most, ma este ... de aztán soha többet! Olyan korán férjhez mentem! Olyan jó lett volna csókolózni még! Többet nem találkozhatok vele! Gyermekem van és férjem! Ez az egy este ... Holnap lesz Szegedynek a jutalomjátéka. Visszavonul a center. Ez az én VÉGH ANTAL jutalom játékom! Az eddigi hűségemért ...” Zsuzska hétfőn a délutáni vonattal utazott vissza. Bálint kérte, hogy találkozzanak másnap is. Nem egyeztek meg sémiben. Akkor este Zsuzska ahogy lefeküdt, nagyon sokáig nem aludt el, lehúnyta a szemét és Bálintra gondolt. Másnap mégis találkoztak. Bálint megnézte a menetrendet, kiment minden vonathoz, amelyik Szamosháza felé indult. Szerencséje volt, a peronon meglátta Zsuzskát. Még jó, hogy a mama nem jött ki az állomásra ... Zsuzska rajtakapta magát, hogy várta ezt a találkozást. Csak egy pillanatra, talán néhány percre, hogy még egyszer végigfuthasson gondolataiban a tegnap este. „Ez a bolondos, virágot hozott. Két szál rózsát. Persze, én mondtam neki az este, a virágbolt kirakata előtt, hogy a rózsa a legkedvesebb virágom, a piros rózsa. De akkor is!” Elindultak a vonathoz. Nappal van, nehogy valakivel találkozzanak! — Egyszer még megcsókolhatsz, de csak egy pillanatra, ne úgy, mint az este! Nem is jöhetsz, csak a szerelvényig, biztos lesznek a vonatban szamosháziak. Még csak az hiányzik, hogy meglássanak bennünket együtt... Állj meg a peronon, kinézek majd a vonatablakon, de integetésről szó sincs! — Mi lenne, ha a későbbi vonattal mennél? Most sem egyeztek meg, hogy mikor látják egymást újra. Bálint állt, nem integetett, csak nézett a vonat után. Másnap Bálint és Zsuzska — úgy érezték, furcsa játékokat éltek át tegnap. Igaz-e, ami történt? „Érdekes — gondolta Zsuzska — gyerekkoromban ki nem állhattam, ha valaki Zsuzskának szólított. És ha Bálint mondja, akkor olyan jó.” A virágot hazavitte, vázába tette. Azt hazudta Bercinek, otthonról hozta. Bálint még azt is mondta tegnap, hogy nem jó így a haja, ha az arcába lóg. Hátul össze kell kötni, úgy sokkal jobban kiemelkednek az arcvonásai. Most megpróbálta a tükörben. „Csakugyan, így egész más vagyok. Ha legközelebb találkozók Bálinttal, így fésülöm a hajam ... Bálinttal többet én nem találkozhatok! Vége a jutalomjátéknak! Gondolni is csak addig fogok rá, amíg tart ez a két szál rózsa.” Bálintnak másnap délelőtt rossz hangulata vol. Délre jókedvre derült. „Nincs semmi baj. Hisz Zsuzskát én akkor látom, amikor akarom. Vasárnap hazamegyek!” Haza is ment. — A tanító úr fog prédikálni — mondta az édesanyja —, a tiszteletes úrnak megjött a behívója. A szülei nem tudták, hogy Bálint és Zsuzska ismerik egymást. A tiszteletes asszonyt szerették. Anya mondta is egyszer templomból kijövet: „De szép ez a tiszteletes aszszony, olyan finomlelkű. Szatmárra való és milyen fiatal! Mint egy gyereklány! Pedig már van egy picije. Ilyen lány kellene Bálintnak, nemhogy észrevette volna Szatmáron! De nem vesz ő észre senkit. Itthon se megy sehova, a könyveket falja, pedig most már nem is lenne muszáj. Kitanult, diplomája van! Doktorálhat is, ha akar.” Bálint vasárnap este nem ment vissza Szatmárra. Sötétedéskor azt mondta, meglátogatja Soós keresztapáékat. Valaki ment előtte az úton. Egy nő ... Fején kendő, felgyűrt kabátgallér, tejesedény a kezében. Szépen lép... De hisz ez Zsuzska! — Bálint!... Engedd el a kezem. Akkárki megláthat bennünket. Az utcáról bementek a parókia udvarára, onnan a kertbe. Összeölelkeztek. — Zsuzska, te sírsz . . . — Dehogy! — Én is szeretlek ... — Igaz ez, Zsuzska? — Bár ne lenne igaz! Háromszor találkoztak, mindig úgy, hogy ez az utolsó. Zsuzska — amikor egyedül maradt, Berci bevonulása után — arról beszélt a szüleivel, hogy lenne jobb. Ha ő költözne haza Szatmárra, vagy a mama menne ki Szamosházára? Berci azt írta, ragaszkodik hozzá, hogy Zsuzska maradjon a parókián ... Maradt. Anya kiköltözött. Zsuzskának néha be kellett utazni apához. Akkoriban egymás után kétszer is bombázták a várost. A bombázások és a gyerek miatt is jobb a falu... Zsuzska ahányszor bement Szatmárra, mindig találkozott Bálinttal. Józan pillanataiban tisztességesen végiggondolt mindent: be kell fejezni! A múltkor is elbeszélgettek: azt hitték, számukra örökké emlékezetes élmény az az első este marad. Másnap délután már úgy érezték, nem az, hanem amikor a vonatnál találkoztak, és Bálint rózsát vett! És aztán mindig az utolsó lett a legemlékezetesebb. így vannak minden találkozással! Hogy szabaduljanak hát egymástól? Egyetlen lehetőség van: ha nem találkoznak többet! Ha holnaptól idegenek lesznek egymásnak. De ezt hogy lehet? (Folytatjuk) Jégzajlás
