A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-26 / 8. szám

A SCOTLAND YARD fekete bárányai Ronald Mason könyvkereskedő, ha így nevezhetem, Spanyolország­ból havonta egyszer Londonba re­pült. A White House szálában talál­kozott mindig egy jól öltözött, te­kintélyes külsejű úrral, akinek — úgy mellékesen — kezébe nyomta az Evening Standard délutáni ki­adásának egy példányát. Ebben nincs semmi rendkívüli. De az újság minden alkalommal két köteg — száz-száz darab — öt­fontos bankjeggyel volt ,,kibélelve". A bőkezű ajándékozó egyike volt a Soho pornokirályainak, aki ugyan koronát és jogart nem viselt soha, de lyukas cipőt sem. S aki az ajándékot kapta? Ö a Scotland Yard erkölcsrendészeti osztályának volt a felügyelője! így ment ez, szép simán, néhány esztendőn keresztül. Végül is azon­ban lefülelték és bíróság elé állí­tották a Scotland Yard erkölcsren­dészeti osztályának dolgozóját. Az ügyész rámutatott, hogy a fel­ügyelő éppen attól fogadott el rendszeresen „kenőpénzeket", akit le kellett volna tartóztatnia. Hátuk közül egyik sem utasította vissza a csinos kis „haszonrészesedést". Ugyanúgy hagyta magát lepénzel­ni az új rendőrtisztviselő, mint a felügyelő, aki már régen dolgozott a Yardon. Az egyik fiatal rendőrtisztviselő­nek lelkiismeretfurdalásai voltak, és néhány heti gyötrődés után beval­lotta felettesének, hogy pénzt foga­dott el az illegális pornoterjesztők­­től. A főnöke meqnyuqtatta őt. hoqv ilyen kicsiség ne okozzon neki ál­matlan éjszakákat. Végül mégiscsak lefülelték őket. Aki a hatvanas években, tehát akkor, amikor fellendülőben volt a pornofüzetek terjesztése, üzletet nyi­tott a Sohóban, csakhamar rájött, kinek a pártfogására van okvetlenül szüksége, ha meg akar gazdagod­ni. Hogy elsősorban a rendőröknek kell lefizetnie „beiratkozásként" ezer fontot. Ez volt a tarifa. Később az élelmes kereskedő fizetett a vé­delemért, ami annyit jelent, hogy a rendőrség idejében figyelmeztette őt a készülő razziára. Számíthatott jóindulatú tanúvallomásra és jegy­zőkönyvre is, ha esteleg mégis fü­­löncsípték. Ilyen tiszteletdíjakat min­den „valamirevaló" kereskedő kész örömest fizetett az élelmes rend­őröknek. A Scotland Yard fekete bárányai pártfogásukba vették a kiadókat is. Egy bizonyos William Wallace elha­tározta, hogy kiad Search címen egy képes folyóiratot, mely tele lesz pucér hölgyekkel, akik partnerükkel a lehető „legizgalmasabb" pózok­ban láthatók. Amikor találkozott Fenwick főfelügyelővel, havi száz fontot ajánlott fel neki hallgatása és jóindulatú elnézése fejében. Az önkéntesen fizető „kereskedel­mi partnereknek" egyébként sem le­hetett okuk panaszra, ök nézhették át először az elkobzott pornófüze­teket a london-horborni rendőrigaz­gatóság pincéjében és kiválogat­hatták belőle az igazi „csemegét". Ezeket az „irodalmi" termékeket a nagykereskedelmi ár feléért meg­vásárolhatták a rendőröktől. Min­den pénteken „fizetési nap" volt a rendőrség egyik irodájában, amikor minden alkalmazott megkapta az őt megillető „haszonrészesedést" egy fehér borítékban. 1973-ban szűnt meg ez a mellék­­jövedelem. De három évig tartott, míg végre 1976. november 9-én a londoni bí­róság elé állították a vétkeseket. A porno azonban továbbra Is vi­rágzik, s ami a fő, igen jövedelme­ző üzletág maradt. A Sohóban az­óta is gomba módra szaporodnak az ilyen kapós „terméket" árusító üzletek. Wochenpost, Berlin SADE MÁRKI DIVATBA JÖTT Az „isteni márki“ nevét kiejteni nemrég még illetlenségnek számított. Mostanában művei reneszánszukat élik. Filozófiai párbeszédeit, novel­láit, regényeit, leveleit, esszéit újra kiadják számos nyelven. Miért szerepel Sade márki neve olyan gyakran a társasági csevegé­sekben és a bűnügyi krónikákban? Aligha azért, mintha műveit olyan jól ismernék. Sokan azt mondják róla, hogy unalmas író. Pedig inkább azért nem lesz soha igazi bestseller, mert tra­gikus és megszállott író. Tragédiá­jában nincs megtisztulás, engesztelő­­dés, katarzis. Benedetto Croce azt írta róla: „Kemény és bátor igazsá­gokat mondott ki, olyanokat, ame­lyektől rendszerint elfordítjuk a fe­jünket és azt hisszük, hogy akkor nem léteznek többé“. Azért beszelnek manapság annyit nyugaton Sade-ról, azért készítenek műveiből új meg új filmeket, mert a szadizmus és a szadomazochizmus ideje ismét divatba jött. Ehhez hoz­zájárult Freud eszméinek elterjedé­se, noha Freud a szadizmus szót az erőszak szinonimájaként használta, nem hozta szükségszerűen kapcso­latba a nemi kielégülésseL Századunkban nagy szerepe volt Sade újrafelfedezésében Apollinaire­­nek. Peter Weiss híres színműve, a Marat halála is annak köszönhető, hogy Apollinaire közzétette azt a terjedelmes dokumentációt, amelyet Cabanes doktor készített a márki életének utolsó tizenegy évéről a charentoni elmegyógyintézetben. UROKNAL, — A gringók duplán fizetnek, mis­ter! — mondta a halász, szemmellát­­hatóan oz aymara törzshöz tartozó in­dián. ügy tűnt, a semmibe bámul, ke­­resztűinél rajtam, aki — ki tudja, há­nyadik alkalommal — vagyok kényte­len ledarálni b sztereotip szöveget nem­zeti hovatartozásomat illetően, jelen esetben a fuvardíj esetleges mérséklé­sének reményében is. Mondom, átnézett rajtam, s a maga módján elejét vette a további szócsép­­lésnek: nagy ívben lábam elé köpte a ki tudja mióta rágott coca-leveleket. Nem, ez nem a megvetés jele volt, egy­szerűen a határozottságé. Világos, jó üzletemberrel van dolgom. Az inkák, e kései leszármazottja értékének teljes tudatában nyilatkozott: ő az egyetlen, akire számíthatok, hogy bevisz a Titi­­coca-tó úszó szigeteinek egyikére, az uro indiánokhoz. — Az űrökhöz alkar menni? Három­száz sóiért elviszem — mondta, s lát­szólag teljesen közömbös volt a szá­mára, hogy ho^zájuttatom-e ehhez a perui mértékben nem kis keresethez, vagy pedig, s ez a drámaibb kérdés: megfosztom magamat életem egyik, rendkívülinek is mondható élményétől. A JÓSZERENCSÉRE BÍZVA MAGAMAT Itt van előttem a Titicaca, a Föld legmagasabban fekvő 8340 négyzetki­lométer kiterjedésű tava, elérhető kö­zelségben egy nem kis izgalommal já­ró utazás szép kalandja — még azok után is, ahogy idejöttem. Éppen tjíz nappal ezelőtt indultaim él Limából, az út szeszélyeire és nem utolsósorban a jószerencsére bízva magamat, ke­resztül az Andokon, La Pazba, Bolívia fővárosába tervezett céljai. A jegyzet­­füzetbe akkor beírt sorok fölmentenek talán, hogy lényegtelen részlettel ba­gatellizáljam a Kordillerák úttolan út­jait, ezért abból idéznék. „Este negyed nyolc volt, amikor meg­pillantottam a Titicaca tavat,.. Úgy érzem magom, mint aki dolgavégzet­­ten letesz valamit az asztalra, aztán hátralép, hogy körülcscdáljo, de csak azt állapítja meg, hogy nem tud be­telni munkája szépségével. Most iszonyúan nehéznek tűnik az egész út és tálán még egyszer nem vállalkoznék rá. Ám ahhoz képest, hogy ma úgyszólván semmit sem et­tem, csupán néhány banánt, két man­darint és pár szem kekszet, nagyon boldognak és elégedettnek érzem ma­gam." 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom