A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-19 / 7. szám

AZ ÖRÖKLŐDÉS TITKAI (ÉSZREVÉTELEK EGY KÖNYVRŐL) Czeizel Endre könyve „az utóbbi idők legsikeresebb tévésorozatának, az em­beri öröklődésről szóló adássorozatnak" utószóval kiegészített könyvváltozata. A tévésorozatnak már az első része is nagy visszhangot váltott ki. A műsor­ról mindenki olyan izgalommal beszélt, mint ahogy a legizgalmasabb krimik­ről szokás. Igaz, néhányon túlzottnak tartották az előadó nyíltságát és szóki­mondását, de ők sem tagadhatták, mennyire eredeti és izgalmas mindaz, amiről dr. Czeizel Endre beszélt. Most itt van asztalunkon a könyv. Jó lehető­ség ez arra, hogy a hallottakat visz­­szaidézzük, de arra is, hogy egyes ki­jelentésekkel vitatkozzunk. Az öröklődéstan (genetika) viszony­lag fiatal tudomány, s különösen az utóbbi másfél évtized folyamán óriási lépéseket tett előne. Mivel számos tu­dományág (így például a szerves ké­mia, a biokémia^ a matematika, a kvantumfizika, a citológia stb.) bábás­kodott a megszületésénél, az egyszerű hatandó számára nem mindig könnyű megmagyarázni a lényeget, hiszen az bizonyos járatosságot tételez fel az említett tudományokban. Dr. Czeizel Endre vitathatatlan érdeme, hogy ezekről a bonyolult jelenségekről és problémákról olyan közérthetően — bár hozzá kell tennünk: szükségszerűen le­egyszerűsítve is bizonyos dolgokat — tudott szólni, illetve írni, hogy monda­nivalója mindenki számára világos volt. Kár, hogy a könyvben legalább zárójelben nem említi a szakkifejezé­seket. A választott módszer nagy mér­tékben segíti az érthetőséget, de egy­úttal meggátolja az olvasót újabb is­meretek szerzésében éppen a „népi jellegű" terminológia miatt. Sajnos, a közérthetőség érdekében olykor pontat­lanságok vagy félreértésre okot adha­tó kifejezések is becsúsznak a szöveg­be. Például a tehetséges gén, beteg gén elnevezések olyasmit, sugallnak a gyanútlan olvasónak, mintha valami önátló lényekről volna szó jóllehet a gének csak bizonyos in­formációkat hordozó molekuiacsopor­­tosulások, tehát helyesebb lett volna betegséget hordozó gé n-ről, tehetséget meghatározó g é n-ről beszélni. Ugyanígy a nagy­gén, kisgén szavak is értelemza­varóak, hiszen tulajdonképpen nagy hatású gé n-ről (főgén, oligogén, majorgén) és kis hatású g é n-ről (mlnorgén) van szó. A lombikbébivel kapcsolatban a szerző — nagyon hely­telenül — a mesterséges meg­termékenyítés kifejezést használ­ja, hőlott maga is megjegyzi, hogy ez a fogalom más vonatkozásban már is­mert. Véleményem szerint jobb lett vol­na „i n v i t r o" vagy „lombikban történő" megtermékenyítésről be­szélni, mert hiszen a mesterséges meg­termékenyítés minden esetben termé­szetes, csak a megtermékenyítést le­hetővé tevő környezet lehet — részben — mesterséges. A könyv 21. számú ábrája alatt a következő szöveg olvasható: „a gén első fényképe". Megvallom kissé bizal­matlanul fogadtam ezt a meghatáro­zást, annál is inkább, mert az eredeti forrás sem volt feltüntetve. Egyik ge­netikai tanszékünk munkatársaival folytatott beszélgetésem eredménye­ként arra a megállapításra jutottunk, hogy a képaláírás értelemzavaró és hamis elképzeléseket válthat ki az ol­vasóban o genetiko központi fogalmá­ról, a génről. Dr. Czeizel Endre könyve az említett hiányosságok ellenére is nagyszerű munka, a független teremtő szellem je­gyét viseli minden gondolata. Keve­sen vannak, akik figyelemre méltó tu­dományos kutatásaik mellett az isme­retterjesztés területén is tudnak erede­tit alkotni, új utakat nyitni. A könyv írója ezen kevesek közé tartozik. CSUKA GYULA mérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa NEVTELEN LEVELEK Nem ismerek embert, aki ne gyűjtene (vagy ne kezdett volna gyűjteni) valamit. Gyűjteni min­dent lehet: bélyeget és különbö­ző címkéket, régi pénzeket, érmé­ket, cigarettát és cigarettásdobo­zokat, képeslapot, papírszalvétát. Ismerek egy sebészt, aki az álta­la kioperált epekövek gyűjtemé­nyével büszkélkedik látogatói előtt, diákot, akinek több mint száz, más-más illatú, alakú, cso­magolású szappan teszi fojtóvá szobájában a levegőt. De lehet gyűjteni például — névtelen le­veleket is... Ilyeneket gyűjt például egyik ismerősöm, aki egyébként orvos, pszichiáter. Ez némileg megma­gyarázza szokatlan szenvedélyét. Mint minden igazi gyűjtő, ő is rengeteg időt, energiát áldoz er­re. Rendezget, osztályoz, csopor­tosít. Könyvet ír a névtelen le­vélírókról. Tehát számára nem is annyira hobby ez, mint inkább komoly anyaggyűjtés. Tréfás ked­vű, vidám embernek ismerem. Hobbyjáról azonban igen nagy — talán túlságosan is nagy — ko­molysággal beszél. Előbb azonban megkér, hogy ne írjam ki a ne­vét, tehát ő maga is — stílsze­rűen — a névtelenség homályá­ba burkolózik. Hogy miként lesz egy pszichiá­ter névtelen levelek gyűjtője, az nyilván szakmai érdeklődésével magyarázható: igyekszik a névte­lenül leveleket írogatok szemé­lyiségére, pszichikai tulajdonsá­gaira következtetni, leveleik alap­ján. — Kik írnak és miért ír név­telen leveleket? — szeretném tudni. — Ahány levél, annyi ok, indí­ték játszhat szerepet, mondja és egy köteg levelet tesz elém. — Csupa áskálódás, acsarkodás, fel­jelentés ... A névtelen levelek egyik, cso­portját képezik az állami és más szerveknek küldött feljelentések. A feljelentésekben foglaltakat az illetékes szervek kötelesek fe­lülvizsgálni. Tény, hogy sokszor igaznak bizonyulnak a levél ál­lításai, számos — főleg gazdasági cselekményre derített fényt egy­­egy névtelen feljelentés, így vég­ső soron hasznos. Nekem vala­hogy mégsem tetszik a dolog. Ha valaki bizonyítható, visszaélésre hívja fel a hatóságok figyelmét, akkor miért akar mindenáron a névtelenség „palástja” mögé búj­ni ? Félelemből, gyávaságból ? Esetleg kényelmességből, hogy ne kelljen tanúskodnia? Pedig aki­nek igaza van, annak nincs mi­től félnie, törvényes védelemben részesül. — A névtelen levelek zöme azonban közönséges rágalom — folytatja a pszichiáter. — Termé­szetesen nincsenek pontos ada­taim, semmilyen megbízható fel­mérés nem készült a névtelen le­velekről és íróikról. Beteges lel­kületű, gyakran kisebbségi komp­lexusban szenvedő, képzelt, vélt sérelmek tüskéit magukban hor­dozó emberek ezek. Gyanítom csupán, hogy egyre több és több a névtelen feljelentés, különösen az utóbbi időben. Elítélendő, szo­cialista társadalmunk erkölcsi normáival összeegyeztethetetlen jelenség. Orvoslásra szorul, csak még a gyógymód ismeretlen je­lenség. Maguk újságírók, népmű­velők, népnevelők alighanem so­kat tehetnének, a megfelelő köz­vélemény kialakításával. A névtelen levelek másik cso­portja az, amelyek családok éle­tébe avatkoznak bele. Ezek kivé­tel nélkül ártalmatlanok lenné­nek, ha a címzett nem venné olykor túlságosan komolyan a dolgot. Persze ez nem mindig olyan egyszerű, mert ha valaki kap egy névtelen levelet, s eb­ben — tegyük fel — az áll, hogy megcsalja a felesége, bármennyi­re is megbízik benne, azért ott marad a fullánk a lelkében: alig van ember, aki ne kezdené azon­túl valahogy más szemmel nézni az élettársát. Talán felesleges ecsetelni a további lehetséges fejleményeket... Házasságok, ba­ráti kapcsolatok bomlanak fel így. S az ismeretlenség homályá­ban meghúzódó levélíró nevethet a markába. Sajnos a legtöbben hitelt ad­nak a névtelen vádaskodásnak. Mint minden szélhámos, ezek a levélírók is emberi gyengéinkkel, butaságukkal, hiszékenységünkkel élnek vissza. Hutkai István jogásznál érdek­lődöm a dolog jogi vonatkozásai iránt. Válasza egyszerű: fellapoz­za a Büntető Törvénykönyvet. Azt mondja, másoljam ki, mit mond a 206. paragrafusa. Nem sok kimásolandó akad. A lényeg: a névtelen levélírót, amennyiben állításait nem tudja bizonyítani, egy évig terjedő szabadságvesz­tésre lehet ítélni. Igen ám, de az esetek többségében szinte lehe­tetlen kideríteni, hogy ki a levél írója. Komolyabb nyomozást csak a súlyos következményeket ki­váltó levelek írói után indítanak. Mi tehát a megoldás? Minden­képpen harcolni kell e csúnya és a szocialista emberhez méltatlan jelenség ellen. Elsősorban neve­léssel, felvilágosítással. E harc sikeréhez kíván hozzá­járulni tervezett könyvével V. Miklós doktor pszichiáter. Szöveg és képek: —py— 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom