A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
2 Felhő mögé húzódott a nap, érdes, hideg leheletével idecsa■ pott a szél a Szamosról. Angyal Sándor az ének utolsó sorát is elkezdte. „És egy éjnek rövid vigyázása.” Teherautó zakatolt az úton. Lassított már a falu közepén, és ide, a falu végére — lábujjhegyen jött. A harmadik ház előtt álltak meg, azután csenesen — hátulról — kiszálltak az emberek. Először három civil, Balogh István — az új főispán — két társával, aztán egy katona: Ivan Ivanovics Karpatov, a kapitány. A kapuban Ivan Karpatov kapitány sapkájához emelte a kezét. A többiek levették a kalapjukat, aztán óvatosan beálltak a gyászolók gyülekezetébe. Reggel indultak el, az első útjuk nem ide, hanem ki a Tisza-grófok tanyájára vezetett. Ott voltak majd délig. Sokáig beszélgettek az emberekkel. Először Kun Mihályt keresték, vele tárgyaltak meg mindent. Megnézték a hidat a túlsó oldalról, aztán fel kellett menjenek meszsze Szatmárig, hogy átjöhessenek a Szamoson. Eljött Kun Mihály is az embereivel. Mind kemény, mogorva paraszt, összehúzzák a szemüket, nézik a koporsót, káromkodnának, de nem lehet! Ügy jöttek, hogy nem is mennek haza egy ideig, elszállásolnak a faluban, szerszámokat is hoztak. Csák tiszteletes úron a sor .. . „Kegyelem Néktek és Békesség ...” Felnézett, végig a koporsókon, a halotti gyülekezeten túl, az utcáig. Feketébe öltözve egy asszony fordult be a kapun. Nem lassan jött, nem is sietett. Minden lépésében elszánt erő volt; eljutni ide a koporsóig ... Vissza? Beért a kapun. „Kegyelem Néktek és Békesség ...” Akik szélről álltak, megfordultak. Az asszony arca szelíd és megnyugodott volt. Nem állt be a gyászoló gyülekezetbe, megnézte a koporsókat, aztán odament a Bálint koporsójához. Zokogott, nem nézett senkire, magának sírt. A gyülekezet néma volt. Az özvegyet — az anyát — bevitték a szobába. „Kegyelem Néktek és Békesség ...” Rátette kezét a koporsóra, aztán két karral átölelte a deszkákat. Mi lett a szépen, csendesen indult temetésből? A pap bibliát olvasott, és elkezdte halotti beszédét. Röviden szólt. Az asszony a koporsóra borulva fájdalmasan zokogott. Közelebb léptek a koporsót vivő férfiak... Sándor — a halott apa bátyja — ment oda. Először óvatosan megfogta a nő kezét, hogy levegye a koporsóról. Aztán erősebb fogással próbálta. Nem lehetett, mert az asszony ujjait görcs szorította a deszkákhoz. — El kell vinni a koporsót — mondta halkan remegve Sándor, a halott apa testvére, a halott fiú nagybátyja — tessék elengedni — súgta —, tessék szíves lenni elengedni a koporsót, kedves tiszteletes asszony! — Ahányszor megismerkedésünk óta találkoztam veled, mindig elhatároztam, ez a mostani lesz az utolsó. De mi lett az elhatározásból? Egyik találkozásunkat követte a másik. Minddig szabadulni szerettem volna tőled, és egyre jobban megszerettelek. Nem azért, mert igyekeztél a kedvemben járni... vagy mert soha nem tudtam tőled olyat kérni, amit ne teljesítettél volna. Attól fogva szeretlek, hogy legelőször megláttalak. Amióta velem vagy, teljes embernek érzem magam ... — Beszélj még! — Hányszor jártam ebben a parkban? Soha észre sem vettem. Hányszor éreztem a hársfák illatát? Soha nem figyeltem. És most? Csodálatos színűek a tulipánok, kellemes a hársfák illata, gyönyörű, ha énekelnek a madarak! Minden megváltozott bennem, semmi nem olyan, amilyennek eddig láttam ... — Hallgatlak. — Tudom, nem volna szabad, hogy szeresselek téged! Elhatároztam, nem akarlak látni többet. így okosabb, így tisztességes. De érzem, elindulnék utánad a világ végére is! Fogadkoztam, imádkoztam, ámítottam magam; és itt vagyok. Nem bosszulja azt meg az Isten, ha valaki akkor boldog, amikor körülötte csupa nyomorúság minden? — Miért sírsz? — Félek! — Hogy félhetsz, ha itt vagyok veled? — Másképp bírnám? Sokáig tőled féltem... De most? 1944. május 5-én, szombaton Zsuzska és Bálint Szatmárnémetiben az állomás mögötti park egyik lócáján üldögéltek, beszélgettek. Előttük virágágy tulipánnal, hátuk mögött nyírfa, háncsa televésve nevekkel, évszámokkal. Beírhatnák a nevüket és a mai nap dátumát ők is, de még észrevenné Bálintnak valamelyik tanítványa: „Srácok, láttam tegnap Járó tanár urat egy csinos nővel, nyírfaháncsba vésték a nevüket. Nem hiszitek? Hazafelé menet megmutatom a fát. Ehol ni: Zs. és B.” Az, hogy most itt ülnek — Járó Bálint gimnáziumi tanár és Csák Albertné született Érdy Zsuzsanna, a szamosháti református lelkész felesége: a sors különös véletlenének következménye. Bálint, született 1920. február 17- én Szamosháza községben, Szatmárnémetitől tizennyolc kilométerre. Apja Járó László, szamosházi la-VÉGH ANTAL kos, keréggyártómester. Anyja Penyigei Rozália; otthon dolgozik, és neveli a két lányt, Elvirát és Olgát, Bálintra már nincs gondja. Bálint a négy polgárit magánúton végezte. Beregszászon tette le a vizsgákat Nyéky Imre tanító úr inspirálására: „László gazda, Róza asszony, ki menjen tanulni, ha még ez a gyerek se?” Jófejű, szorgalmas és igyekvő fiú volt; úgy ragadt a fejébe minden, mint lépre az apró madártoll. A tanító úr — mint lépre tanfelügyelő — a szomszéd iskolák látogatására mindig magával vitte Bálintot. Laszovics Gyuri bácsi — a cseléd — befogott a kocsiba, aztán mentek ők hárman. Elől az öreg, hátul a tanító úr és Bálint. Azért vitte magával a fiút, hogy legyen kivel beszélgetni az úton, és ha az iskolában, ahova látogatni mentek, nem tudott egy-egy gyerek valamit, Bálintnak kellett megfelelni a kérdésekre. Szép napokat töltöttek együtt a tanító úrral. A polgári után Bálint különbözetit tett, és beiratkozott a szatmárnémeti református fiúgimnázium ötödik osztályába. A tanító úr továbbra is figyelemmel kísérte az útját. Végzős gimnazista volt, amikor megajándékozta néhány könyvvel. Bálintnak ezek a könyvek sok álmatlan éjszakát szereztek. A Puszták népe, a Viharsarok, az Alföld parasztsága, A legnagyobb magyar falu és a Futóhomok voltak az ajándékozott könyvek. Harmincpengős egyházi ösztöndíjjal 1938-ban beiratkozott a debreceni egyetemre. Első éve tanít Szatmáron, abban a gimnáziumban, amelyikben érettségizett. A Zsuzska apja Érdy József, a Vármegye Közjóléti Szövetkezet tisztviselője. ö egyetlen gyerek. Négy évvel később született, mint Bálint. Tizennyolc éves korában férjhez ment, egy év múlva gyereket szült, és most itt ül a pádon, Bálint mellett. A park néptelen, az utcák is. Mostanában meggondolja mindenki, hogy utazzon vagy ne. Zsuzska is meggondolta. Az állomáson még tegnap tizenhat vágányra futhattak be a vonatok, ma négy ép vágány van, délelőtt az Attila utcában az út közepén is voltak fél téglák, szétszaggatott gerendadarabok. Délre eltakarították. Ma valószínű semmilyen se leszt, ezt mindenki tudja, Zsuzska is ezért választotta a mai napot. A férjének azt mondta: — Tegnap bombázták Szatmárt, vajon anyáéknak nem lett-e valami bajuk, meg kellene néznem. Szombaton és vasárnap nem bombáznak soha, az ünnepeket kihagyják az angolok is, az oroszok is. Az angolok vasárnap nem érnek rá bombázni, templomba mennek, de mit csinálnak az oroszok? Bálint és Zsuzska — mind a ketten — szamosháziak. Bálint ritkán megy haza — templomba nem jár —, sokáig azt se tudta, hogy ki a szamosházi pap. Zsuzska Szamosházára ment férjhez. A férj szülei szatmáriak — most is itt laknak a városban. Csak az hiányzik, hogy meglássa őket valaki... Kiszámították, hány percet maradhatnak még itt; Zsuzska az anyjának azt fogja mondani: a második vonattal jött. Zsuzska férjhezmenetele előtt a két papa ismerte — a Törekvés-pályáról — egymást. Csák bácsi kőfaragómester, de a kövek mellett szívesen faragott rímeket is. Tőle való ez a kétsoros: „Szereday, Szegedy, Ki kell egyenlíteni!” A papa kisebb szobrokat is készített, sírkövekre, kripták elé, és egyszer a Tisza-grófoknak egy lovasszobrot, amit a gróf az ólban helyeztetett el. Zsuzska, vagyis akkor még Zsuzsi tizennégy éves volt, amikor egy vasárnap délután — idegenben játszott a Törekvés—Csákék hárman jöttek vendégségbe, Berci volt a harmadik, elsőéves teológus. A következő szabad vasárnap ők mentek vizitbe; és ez így történt hónapról hónapra. Amikor Zsuzska betöltötte a tizennyolcadik évét, Berci elvette feleségül. Akkor csókolta meg őt először, amikor a menyasszonya lett, Zsuzska csókolózott már azelőtt is... Gimnazistákkal — akiket gyerekkora óta ismert —, és egyszer volt egy futballistája is: Hankusz Misi, de annak a mama nem szerette a nevét, a papa, ő nem emelt kifogást. A futballistával ide jártak a parkba; az már régen volt. Azóta sok minden történt, jelentős és jelentéktelen esemény. Az utóbbi időben zsúfoltabbak a napok, mint azelőtt. Aznap éppen kicsengettek az ötödik óráról. Bálint egyedüli volt a tanáriban. Csörömpölés, lárma, valaki fut a folyosón, be a tanáriba. A kis Matheidesz Zoli. — Tanár úr, tanár úr! Alighogy beért, nyomában egy német őrnagy lihegett, szuszogott, kapkodva a levegő után. Póráz a kezében, a póráz végén egy öklömnyi sárga pincsi. — Mi történt? Matheidesz és a fiúk — nem siettek hazafelé, leültek a Láncos templom előtti alacsony kőoszlopra. Előttük ment el az őrnagy a kutyájával. Ki gondolta, hogy ez a német tud magyarul. Mert akkor a kis Matheidesz nem mondja neki, hogy: kamerád, szép kis kutyád van, b ... meg a kutyusodat. (Folytatjuk) Jégzajlás 10
