A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
Zsitvabesenyö (Besenov) az érsekujvári járás északi csücskében fekvő, etnikailag Borshoz tartozó falu. Viselete kevésbé ismert, de annál szebb és értékesebb, számos fejlődési fokot különböztethetünk meg rajta. A századforduló idején a női öltözet alapja a vászon féling és „péntő" volt. A féling sipujját szálutánvarrással vagy keresztöltéssel díszítették. A péntő és féling nyáron vászonköténnyel kiegészítve munkaruhául szolgált. Ünnepeken és félünnepen a derékra „kohászt" kötöttek (vastag vászonból varrva), melyet újabban már csak „pufandlinak" neveznek. Erre vettek fel hat-hét karton alsószoknyát. A nagyráncos alsószoknyára került a vasaltselyem bársony, szövet, karton vagy „ripsz" szoknya, mindig az alkalomnak megfelelően. A szoknyákat „pléhelték" (alávarrták) egészen a csípő magasságáig. Különösen a ripszszoknyákon volt széles pléhelés. Elmaradhatatlan tartozéka volt a viseletnek a pruszlik és a nyakravaló selyem kendő, „tilangli" vagy „alapin" kendő. Az alapin kendő volt a legünnepibb. Előfordult sárga, bordó, zöld, piros stb. színekben. Ezt egészítette ki a fekete klott kötény (ritkábban, a lányoknál fehér), nagyünnepeken a széles gyöngysor és a kivarrott zsebkendő. Lábukon csizmát viseltek kapcával. Télen ezt egészítette ki a meleg kaci (a századforduló előtt „rékli"), amelyet mindig a nyakravaló kendő fölé vettek fel. Külön figyelmet érdemel a nők hajviselete. A lányok a hajukat — régiesen — középen választották el, négyesbe vagy hatosba fonták és hátul kontyba tűzték. A copf csak később, a két világháború között jött divatba. Asszonyok ugyancsak középen választott haját a fülek fölött fonták be. A hajfonatot völlig lógva hagyták, majd hátul középen feltűzték. Erre került a keménypapírból készült, „paszománttál" díszített — hétköznap „alábbvalá", ünnepen díszesebb — úgynevezett „babmirő konty". Ezt hajtü tartotta. A szabadon maradt hajfonatot keleti módra szalagba burkolták. Ünnepeken az alsó keménykontyra még tilangli vagy selyem kendő került, melyet elől kötöttek meg. Ismert a menyecskék fehér hímzett hátrakötő kendője is, melyet tánchoz viseltek. A menyasszony ruhája fekete téli nagyünneplő volt, amelyet nagyon szép fejdisz egészített ki. A menyasszony kontyának külső kerületére rozmaring ágból szűz koszorút tettek, majd a fehér fátyol, hurkaszerűen összefogva a konty belső kerületét, szabadon lelógott. Ezt egészítette ki a fehér koszorú, amely előre, a homlok fölé került. Gyászruhájuk a „vasfazik színű" lángfestő volt. A női öltözetben a két háború között divatossá vált a puffos ujjú fehér gyolcsblúz és a félünneplő, csipkékkel díszített, hosszú ujjú, ugyancsak gyolcsanyagú blúz. A férfiok viselete a múlt században: elől fehérrel hímzett vászoning, négyszél vászongatya, kiazsúrozva és hátul lerakva. Ehhez tartozott a fekete posztólajbi, amelyet elöl végig nagy ezüstgombok, hátul középen három ezüst gomb díszített. A századfordulóban jött divatba a fekete zsinóros posztónadrág, de az idősebbek továbbra is megmaradtak. a négyszél vászongatya mellett. Télen nagyon szép posztókabátot viseltek, fejükön kalapot, lábukon csizmát hordtak. Az állapot kifejezőjét a legényéknél is megtaláljuk. Amikor a legény udvarolni kezdett, a lajbijára rózsaszín vagy égszínkék szalagot kötött, ami azt jelentette, hogy elkötelezte magát, szeretője van. A szalagot — bálok alkalmával — addig viselte, amíg meg nem nősült. MÉRYNÉ T. MARGIT SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPVISELETEK
