A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
A tulipántos láda, Nagy szerepe volt a menyasszonyi ládának a barokk korban Kassán. Itt szokás volt a menyegző napján a városban körülihordozni az új asszony kincsesládáját, hogy mindenki láthassa: a szemérmes, szerénykedő menyasszony nemcsak olyan jött-ment, ágrdlszakadt valaki. A biedermeier kor ezt a túlzást már elveti. Igaz, e kor menyasszonyának kelengyéjét már nem is lehetett csak úgy egyszerűen ládába gyömöszölni s körülhordozni. Nem is beszélve az ingatlan javakról. Ekkor már bútordairaibokat is kapott a menyasszony. Az ősi hagyomány a menyasszonyi láda s a hozomány fogalma azonban sértetlen maradt, legfeljebb a láda tartalma változott meg. Valaha az ékes kösönytyűk, ezüst szelencék, gyertyatorták, értékes porcelánok, rubinkapcsos emlékkönyvek, rizsporos művészi kivitelű „dóznik", tubákos szelencék és drága szőnyekeg képezték a tartalmát a többi értékes holmikkal együtt. Azután jött az idő, amikor a tucatnyi — patyolatból, finom gyolcsból készült —■ gazdagon hímzett — fehérnemű, asztal- és ágynemű, végvásznak váltották fel a régebbi tartalmat. Egyik művében Mikszáth említést tesz a menyasszonyi ládáról, amikoris a magyar középnemesi család menyasszony lánya ládikójámak tartalma egy fiityinget sem ért. Ilyenkor persze a láda tetejét idegenek előtt fel sem nyitották. A régi szép szokásokkal nem is olyan rég még találkozhattunk faluhelyen. Volt, ahol a menyasszony kelengyéjét sorjában kiakasztották az udvarra, mielőtt berakták a menyasszonyi ládába, hogy a falu népe láthassa, milyen gazdag a kelengye. A menyasszony lúdtolial gazdagon megtömött ágyneműit szekereken vitték az új otthonba. Ilyenkor ki sereg lettek o népek s a kapuban figyelték a menetet. A magyar köznép menyasszonyi ládáján legotthonosabb a magyaros díszítmény, melynek egyik uralkodó elemétől a tulipántól kapta elnevezését a tulipántos láda. A magyar díszítmény legtöbbnyire festett ornamentikaszerű virágcsokrokból dili. Képviselve van itt a rózsa, szegfű, gyöngyvirág, rozmaring, de legfőképpen a tulipán. Az ezekből a virágokból kialakított díszítés önmagában még kéll hogy okvetlenül magyaros legyen. Az teszi a díszítményt magyarossá, hogy milyen rendszer szerint, milyen csoportozásban vannak a virágok elhelyezve. Jellegzetes a magyaros ládák virágdíszeinél, hogy a természetes formától eltérően, sajátos módon vannak festve, vezetőmotívumként legtöbbnyire a tulipán látható. A XVIII. században egyre inkább terjed, amikoris a vésés-technikájú bútoroknál még fokozottabban használták. Mielőtt búcsúzóul becsuknám a menyasszonyi láda tetejét, ne felejtsük el, hogy a fejlődést követő hanyatlás ideje után elértük az újrakezdéshez, menteni igyekszünk minden darabot, ami népművészetünkből megmaradt. Igyekszünk felújítani a már—már kiveszőfélben levő hagyományos lakodalmi szokásainkat is, amelyeknek méltó kísérője volt a menyasszonyi láda. PETRASNÉ KOVATS GIZELLA Eredetét pontosan nem ismerjük, de nyi'lvánvalló, hogy ősi bútordarab. A ruhanemű őrzésére, tartósára szolgáló láda — bár már az antik korban is ismerték — előbb a középkori várakban, udvarházakban jelent meg, csak azután lett tartozéka a polgárhazaknak és jóval később a parasztember háztartásának, akárcsak a búbos kemence, a gazdagon díszített szuszék, a sarokpad stb. Szerepe hovatovább egyre nagyobb lett. A hozomány nagyságát a menyasszonyi láda tartalma adta meg. A menyasszonyi ládák a kultúrák és a divatok girbe-görbe útjain jutottak el korunkig. A későbbi szekrénynek is a láda adta meg az alapját, rendeltetését a szükség szabta meg. Formáit az egyes korok erősen befolyásolták. A ládát eredetileg fatörzsbol vájták ki, vassal körülpántozták, vert szögekkel megerősítették, pajzsszerű „nyeregtetővel" és fogantyúkkal látták el, hogy hordozható legyen. A vert szögek feje egyben díszül is szolgált a vaspántokkal együtt. A fedél ugyancsak különféle változásokon ment keresztül', kezdetben primitív asztalosmunkára vallott, a szuszékon már gazdag hajlítások, rézsútos rovátkázott figurák, favésések is ékeskednek — mint a görögöknél. Románkori ládákat mór a XII. századból ismerünk. Ezek rendszerint vörösfenyőből készültek. Nálunk a korai gótika ládái szintén vörösfenyőből voltak. (A rómaiak az ébenfát, tuját — kivételes esetekben — a cédrusfát kedvélité'k, de bronzból, ezüstből, sőt aranyból is készítettek ládáikat, formájuk néha koporsó vagy szarkofág alakot öltött.) Már amikor ülőlappal készültek, megjelent rajtuk az ornamentika, geometriai és egyéb faragott minta, anyaguk már tölgyfa volt. A székek, ágyaik, asztalok és ládák formáin észrevehető volt az antik befolyás. Drága, értékes kíszítményekkel, gyöngyház elefántcsont és arany berakásokkal (intarzia) ékesítették ebben a korban a bútorokat. Az idegen befolyás ellenére is minden egyes népcsoport megőrizte jellegzetes alkotását. Mondhatni, hogy az antik hagyomány új eszmékkel, új gondólatokkal gazdagodott. Legkedveltebb bútordarabbá lett annak idején a ládásülőke, ládásszék, majd az ágyasláda, de elsősorban a láda nyomult előtérbe, mint a korai középkor legfontosabb bútordarabja s amint — már említettem — a későbbi szekrény elődje. A szekrényt kezdetben két egymásra helyezett láda helyettesítette. No de maradjunk a ládáknál. Fantasztikus formák, pazar kézifaragásak, remek festészet hordozói lettek. Bevándoroltak mind a nagyúri palotákba, mind a kastélyokba, várakba és a műgyűjtők kezébe. A reneszánsz korban már a relief-fafaragásos — ritka és amúgy is szép színezésű — fabútorókon kezdett a szín feleslegessé válni annak ellenére, hogy a formán kívül megszólaltatták rajtuk a hozzáértő kezek a szín széles skáláját is. Kezdett a menyaszszonyi láda kiszorulni a kastélyokból s a néphez vándorolni. így a menyasszonyi láda egyúttal alkálimul is szolgáit a népies művészet gyakorlására' és fejlesztésére. Egyre jobban a nép nélkülözhetetlen és kedvenc bútordarabjává vált. 16
