A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-12 / 6. szám

Szakemberek egybenhangzó véleménye: hazánk mezőgazdasága az elmúlt tíz-tizenöt esztendő folyamán soha nem tapasztalt fejlődésnek indult, sőt minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy alapvető átalakulásoknak lehetünk tanúi. Egy korábbi írásomban a dunaszerdahelyi járás mezőgazdasága fellendülésének okait vizsgálgatva már megkíséreltem jellemezni ezt a folyamatot. Utólag be kell vallanom, a számos tényező elemzése közben megfeledkeztem egy igen fontos dologról: a szakemberképzés szerepéről. Mulasztásomat ezúttal szeretném — ha csak részben is — pótolni.

A Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda-i) Magyar Tannyelvű Mezőgazdasági Műszaki Középiskola az idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját.

Barczi András mérnök, az iskola igazgatója: „Amit mondani szeretnék nem dicsekvésnek szánom, ez a tényállás: iskolánk mindinkább nélkülözhetetlen szerepet tölt be a szerdahelyi járás (és részben a szomszédos — galántai, komáromi, érsekújvári — járások) mezőgazdaságának fejlesztésében. Középfokú szakkáderekre nagy szükség van, s itt a környéken iskolánk az egyetlen, amely ezt a szükségletet fedezi, vagy helyesebben fogalmazva: részben kielégíti. Hogy a járás mezőgazdasága olyan kimagasló eredményekkel dicsekedhet, az nem kis mértékben annak a közel ezer középfokú szakembernek is az érdeme, akiket mi indítottunk el pályájukon."

A kezdetről, a „hőskorról" sokat lehetne beszélni, de ezek többnyire ismert dolgok: kezdetleges felszerelés,

hiányos összetételű tanári kar, az iskola iránt bizalmatlan szülők. A diákokat — hogy szó szerint idézzem Schick Károly igazgatóhelyettest — szinte lasszóval kellett fogni. Aztán szép csendesen minden megváltozott. Az iskola fokozatosan népszerűvé vált. Ma ott tartanak, hogy háromszor annyi jelentkezőből válogathatnak, mint amenynyit felvehetnek. Ami pedig a felszerelést- illeti, az egyszerűen nem is említhető egy napon a húsz évvel korábbival: nyelvi laboratórium (minden diáknak az osztályban külön fülkéje, fülhallgatója, magnetofonja van, a tatanár pedig egy irányító pult előtt ül), mikroszkóp-terem, kémiai laboratórium (külön helyiség a nagypontosságú analitikai mérlegeknek), s a „közönséges

tantermek" is modern szemléltető eszközökkel — diavetítőkkel, epidiaszkópokkal stb. — vannak felszerelve. 1970 óta középfokú mezőgazdasági üzemgazdász-képzés is folyik az iskolában, ezért nem meglepő, hogy a gépírást és a könyvelés legújabb (a gyakorlatban csak ezután bevezetendő) módszereit is a legkorszerűbb igényeknek megfelelő tantermekben oktatják. A teljesség kedvéért meg kell még említeni a 220 férőhelyes modern diákotthont, amely nemcsak nyugodt légkört biztosít a tanuláshoz, hanem sokféle szórakozási lehetőséget is nyújt.

* * *

Barczi András: ,,Iskolánk legfontosabb feladata: a lehető legjobban felkészíteni a leendő középfokú mezőgazdasági szakembereket. Ezzel magyarázható az is, hogy a diákok csekély hányada — mintegy 8 százaléka — folytatja tanulmányait főiskolán, egyetemen. A továbbtanulást csak azoknak javasoljuk, akiknek tanulmányi átlaga nem lépte túl az 1,7-t."

Nagy súlyt helyeznek a diákok mind gyakorlati, mind pedig elméleti oktatására. Az iskola tangazdaságaiban az alapvető módszerekkel ismerkedhetnek meg a tanulók, ugyanakkor lehetőség nyílik arra is, hogy belekóstoljanak — egy-egy üzemgyakorlat alkalmával — abba, amit majd az iskola befejezése után fognak csinálni. Attól, hogy nem tud az érettségi után elhelyezkedni — senkinek sem kell tartania. A fiatal szakembereket kereső szövetkezeti elnökök egymásnak adják a kilincset az igazgatói irodában. Igaz, némi problémát okoz, hogy a fiúk iránt valahogy nagyobb az érdeklődés ami a sokhelyütt még meglevő előítéletek rovására írandó, annak ellenére, hogy itt is megfigyelhető a szakma „elnőiesedése" — az iskola 267 tanulójából 201 a lány.

Barczi András: „Jóllehet mi szakembereket nevelünk, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk a diákok általános műveltségének gyarapítását. Gyakran szervezünk színházlátogatásokat Bratislavába, Győrbe és a MATESZ előadásaira; ismert csehszlovákiai magyar Írókat hivunk meg iróolvasó találkozóra; állandó látogatói vagyunk az itteni tájmúzeumnak."

A szlovák nyelv oktatása terén is komoly eredményekkel büszkélkedhet a középiskola. Amióta az úgynevezett nyelvi laboratóriumokban folyik a tanijó tanuló,

rossz tanuló -diákszemmel

— Megmondom őszintén, nekem mór nem is okaródzik tanulni. Jó jegyet úgysem kaphatok, mert a tanárok szerint én „rossz tanuló" vagyok — jelentette ki a minap egyik főiskolás ismerősöm. Panasza — mi tagadás? — megdöbbentett. Hát a főiskolán is lehetnek „rossz" tanulók? Tudom, hogy minden iskolának, sőt minden osztálynak megvannak a maga „jó" és „rossz" tanulói, legalábbis a pedagógusok így látják. De helyes-e ez a szembeállítás? A kérdést olyan diákoknak tettem fel, akik maguk is pedagógusok lesznek: a bratislavai Komensky Egyetem bölcsészhallgatóinak. Ami leginkább megdöbbentett, az a tény volt, hogy egyik válaszadó sem kívánta, hogy nevét a lapban közöljük. Attól féltek, hogy nyilatkozatuk miatt „pikkelnek" majd rájuk a tanárok. Annyit azonban elárulhatok, hogy a megkérdezettek kivétel nélkül másodévesek, tehát középiskolás éveikre is jól emlékeznek. íme, az első válasz:

— Én is különféle diáktípusokat különböztetek meg, de nem „jó" és

„rossz" tanulókat. Szerintem a diákok egyik része tehetséges, a másik inkább szorgalmas. Persze, most a főiskolásokra gondolok, akik azelőtt — mármint a középiskolában — valószínűleg mind „jó" tanulók voltak, ha már egyszer eljutottak a főiskolára. Itt azon ban már nem járhatnak mind az élen. Elkülönül egymástól műveltségi szintjük — szorgalmuktól, tehetségüktől, akaratuktól függően. Persze, nem lehet éles határt vonni köztük, hiszen jobbára az átlagot érik el, Mégis megkülönböztethetünk két fő csoportot. Az egyikbe én a tehetségeseket sorolom, akik azért ülnek be végighallgatni az előadásokat, mert az anyag érdekli őket, egész életükben a választott szakkal akarnak majd foglalkozni. A gyakorlatokra nem kell sokat készülniük, hiszen tehetségüknél fogva könynyen el tudják sajátítani a tananyag lényegét. A szorgalmasak nem hagynának ki egyetlen előadást sem. Nem azért, mert érdekli őket; ők inkább azért tanulnak, hogy minél jobb eredményeket érjenek el. Képesek virrasztóm is, napi 3—4 órát aludni csupán, csak hogy mindent megtanulhassanak,

amit kell. Ők aztán remekelnek az órákon! Minden erejükkel tanulnak, csakis az iskolának élnek. Nem szeretem ezeket a diákokat. Persze, mindig jobb eredményeket érnek el, mint a „tehetséges csoport", sőt, mindenben ügyesebbeknek is tűnnek. De melyik csoport a „jobb"? Meggyőződésem, hogy a tehetséges diákok csoportja. Ök ugyan tanulhatnának többet is, akkor bizonyára túltennének a szorgalmasakon. De nem tanulnak, mert a tanuláson kívül sok minden mással is foglalkoznak. Ezért is bővebb a látókörük, fejlettebb az életfilozófiájuk, világszemléletük, mint a többieknek. A szorgalmas tanulók büszkén húzzák majd ki magukat a vörös diploma átvételekor, s boldogan lépnek a jónak ígérkező állásba, amelyet felkínáltak nekik. A szegény tehetségesek pedig rohangálhatnak össze-vissza, míg munkaadóra találnak. Hogy ki fogja tökéletesebben végezni a munkáját? Annak ellenére, hogy a tanárok mindig a szorgalmasokat dicsérték az égig, a tehetségesek minden bizonnyal inkább hasznára lesznek a társadalomnak. Ez meggyőződésem.