A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-05 / 5. szám

IX.

Az Oltalomban figyelemre méltó esztétikai alapállást tükröző sorok bukkannak fel: “/Az elcsavargó, kósza jelenést / béklyózza a rokon értelem. /“ Nem vagyok benne bizonyos, hogy a látomás, vagy ahogy ő fogalmazza meg „jelenés“ elfogadható esztétikai kategória-e? A különféle esztétikákban gyakran előfordul, de mindenek szerint inkább egzaktikus révületre vall, mint valóban az értelem által ellenőrizhető adottságra.

A Történelmi porom című versében a költő „helyi beszédekre“ okítgatja saját magát, de az Eroicában a 7. szám alatt már önmagát cáfolja: „Hegyi beszéd többé ne legyen! Arany téboly fönn a hegyen / elég legyen, elég legyen!/“

Az Eroicából a 2. a 6. és a 10.

költészetéből. Ne értsen félre, nem a szimbólumok, metaforák, asszociácik ellensége, hanem az izmusok ellensége vagyok.

Költészetének apró fonákságaival most nem foglalkozom. Azokra épp eléggé rávilágított Varga Imre a Hét 1976. február 17-i számában. Ha mindmáig nem is sikerült eléggé asszimilálnia a különféle hatásokat, eddigi eredményei, képteremtő készsége, ritmusérzéke, a bonyolult érzelmi állapotok olykor valóban finom tükrözése, meghaladják botlásait.

Mindenesetre — mindmáig a kísérletezés állapotában leledzik. Épp azért szenvedélyes érzelemvilágán túl figyelembe ajánlom egy másik megbecsülni való, s talán megbecsülendőbb tulajdonságát, amit ő maga így fogalmazott meg: „ ... csak az elme csúcsain érik arany ének!“

Kétes értékű dilemmarendszer

Aligha jelent meg nálunk eddig verseskötet, amit „Utószó“ ürügyén

elégedni a dilemmarendszerrel, tézissel és antitézissel, vagyis a hegeli triász két terminusával.

A katarzisos életeszményt Varga Imre maga cáfolja meg Purgatórium című versében, melyben Sörén Kiergegaard egzisztencialista szorongásaira emlékeztető, sőt azon túlmenő szorongást rögzít — Keszeli Ferenc módjára felbontva a grammatika és a mondattan szabályait — s egy nagyon idekívánkozó gondolatot vet fel: „ ... írhatod-e még az utált / partikuláris / egyed ellen: / az ég a legnagyobb tyúkszaros udvar ...“ / Az így védelmébe vett partikuláris egyed aligha képes felemelkedni az emberi nem öntudatáig. Lukács György ezt a felemelkedést tartja a katarzis legáltalánosabb formájának. Ennek lényeges tartalmát alkotja az élmény előtti ént illető szemrehányás és az élmény utáni én előmozdítása, mert annyira felrázza a befogadó szubjektivitást, hogy ennek következtében életében tevékenykedő összes szenvedélyei új tartalmat, új irányt kapnak, és ily módon meglon: „ ... Ugyan az ősök / Ugyan / a két csontváz lenn az agyagban / erős csontjuk tövig parázslik / de felülnek üres szemgödrökkel egymásra merednek / és lassan túl lassan ízenként / egymásba peregnek /“ ... (Jelenés a nyiroklovagteremben). Egy misztikus költőre írt versét is analogikus sorokkal zárja: „ ... Így épül, körfolyosód / a Semmi körül /. „A Crusoe-szaltók ciklusához tartozó Anzikszban ott „a sziget / mint szilva húsába / a mag / begombolva gyűrött tengerekbe/“ — s ...... a kéj csúcsa / fenn / a Semmiben / A Semmi gyökerei / a kéj televényébe / fúrnak...“ — vagy: „...ami épült eddig / csak sötétség / ami leomlott / eddig / csak sötétség ...“ Kiderült, hogy nemcsak a tényleges körforgásokat használja fel bizonyos filozófiai-társadalmi nézeteinek kifejezésére. Az utóbbi két példa az elvont gondolatokat is körforgásra kényszeríti.

Mindez nem véletlen. Egész kötete rengeteg olvasmányélményt rögzít — persze nem csak Robinson Crusce serdülőkorúaknak való olvasmányát, de sok filozófiatörténeti olvasmányt és több régen meghaladott filozófiai gondolatot is. Egyik gyökere akár tudatos — akár nem — *á sztoikusok ekpürosziszisze — a világégés, mely mégsem jelenti mindennek a végét, sőt inkább a világ és a kozmosz újjászületését, földünkkel, emberi történelmünkkel együtt annak újra és újra ismétlődését. A sztoikusok elgondolásai az utolsó ítélet vízióját vetítették a keresztények látomásos szeme elé! Friedrich Nietzsche ugyan élesen szembefordult a Kereszténységgel, de lényegében megmaradt vallásos ateistának. A világot véges, adott menynyiségű elemek és energiák összességének tekintette. Alkotóelemei folytonosan átcsoportosulnak és új kombinációkat hoznak létre. A sztoikusok elgondolásaival analofikusan, szükségszerűen megismétlődnek. Szerinte mindennek megismétlődése az alapvető törvény. (Lásd Vargánál: „ugyanott ugyanegy / végzetes körök), — vagy az ismétlések végtelen hatalma“ /. Nietzsche számára mindez nem volt valami lelkesítő elgondolás, mert a világ megismétlődő kombinációival együtt megismétlődik minden alantas és minden ostobaság is. Mindez nem vigasztaló, inkább félelmetes volt számára. Az alantastól és az emberi ostobaságtól csak az Übermensch szerinte tudományosan megalapozott elmélete és gyakorlati megvalósítása mentheti meg az emberiséget. Schopenhauer világot irányító értelmetlen és vak akarata nála a Wille zur Macht-ra változik, vagyis a hatalomra törő ember akaratára.

Nietzsche első elődje a polgári fejlődés korszakában Vico Giambattista (1668—1744) olasz filozófus, ö fogalmazza meg első ízben a történelmi körforgás elméletét. Késői utódja, az Übermensch rögeszméjének megalkotója megfosztja elképzelését annak polgári demokratizmusától, s közvetlen elődje Schopenhauer eszeli ki az alkotó zseni kultuszát, ami nála a tömeg megvetésével párosul. Hasonló elemekre bukkanunk rá az angol Toynbee filozófiájában, beleértve a történelmi körforgás elméletét és az alkotó egyéniséget vagy kisebbségek kultuszának megteremtését (ami nála vallásos elképzelésekkel párosul). Nietzsche közvetlen német folytatója Spengler Oswald (1880—1936), aki megírja a Nyugat alkonyát, melyben megjósolja az európai kultúra pusztulását. Szocialista-ellenes beállítottságában képtelen állításokra ragadtatja magát; állítólag minden civilizációnak volt egy szocialista korszaka: az ókornak a sztoicizmus, a távoli Keleten pedig a buddhizmus.

(Folytatjuk)

A KILENCBŐL HÉT

szám alatti szakaszok ragadják meg az embert, de mire felfedezi a zavartalan szépségeket, felötlenek benne a kötet elejétől a végéig felbukkanó ellentmondások. Kulcsár minden szenvedélyessége és órzelmessége ellenére gondolati költészetre volt hivatva.

„Szellemi fajok rokona ő is ... /“ mondja saját magáról a kötetet indító költeményben (címe XXX). „S mint vadban kemény hűség / bolyong bennem szellem, értelem.“ Ezt találjuk az Első levélben. „Visszahívsz te újra felépítni / kőváram az elme aranyormán. /“ E sorokat anyja címére mondja a Hatalmaddal élni hagytál című költeményben. Az

I. Etűdben így fohászkodik szerelméhez : ......Tartsd élve szellemem,

igézd, fennmaradjon / világűző heve ...“ A Ringatón, mint a repülés

— két jellemző sorát már idéztem: ... „ó eljön mindig szikáran a böjt, / s az eszmélet...“ A Történelmi poromban szinte szerénytelenül nyilatkozik : „ ... elmém érce is úgy sugárzik, / magas sziklája remegni látszik, / ahogyan fentről, mint vasököl / ráhull a fény, és tündököl.“

Az érzelmi és az ösztönélet pedig a fenti állításokkal legképtelenebb ellentmondásokra ragadtatja: „/ E

meztelenség, ó mennyire fényes. / S köztem és közted ez az őrület./“ (IV. etűd) — „/ Aranymáglyát kötözök

magamra / hogy húsod tüzétől meneküljek. /“ — (Megnyílt az éj) — „Agyam poklain rabok, láncravertek, / irgalmatlan ütés között / fejtik, fejtik a vérrögöt, / aranyat, mi mocskolt, lerakodott...“ (Eroica 4. szám alatt). „Szálló, szárnyas fátyol fog körül engemet... / virágágyban úszó veszedelem, / félek hogy bűze koponyám megmássza, / csillagútról ledönt ágyék áradása, / s megszűnők jövőjelt, értelmet nemzeni... /“ — (Eroica 8. szám alatt.) — „/ Nap éget majd, és örök téboly űz/gyöngéd pokolra, hol madár tolla lángol./“

— (Eroica 11. szám alatt.)

A felsorolt ellentmondások arról tanúskodnak, hogy költészetének vezérmotívuma, akárcsak Mikola Anikónál a ráció és belső érzelemvilág konfliktusa. Ezen nem segít semmi más — csak tényleges világnézetre támaszkodó életérzés, mely felölelheti az általa ismert teljes valóságot, harmóniába hozza a pillanatnyilag felbukkanó érzelmeket, s akkor nem mesterséges homályt, de valóban megvilágosító fényt teremt

olyan rokonszenves ajánlás, egyben pozitív értékelés kísért volna, mint a fiatal Varga Imre első — Crusoeszaltók című verseskötetét.

Az „Utószó“ szerzője Roncsol László, aki elsősorban a költő kétségtelen tehetségéről tesz félreérthetetlen megállapítást. Ezt nyugodtan elfogadhatjuk. Ha nem így lenne, magam sem foglalkoztam volna vele már a kezdet kezdetén, s azt se állíthatja senki, hogy nem szívesen fogadtam jelentkezését.

A felületileg is érzékelhető formai elemeken túl (főleg a színes nyelvre és a plasztikus képekre gondol) — Roncsol rámutat a fiatal költő katarzisos művészeteszményére, az egységes dilemmarendszerre, melyből a kötet versanyaga kifejlődik, s annak rendező elvére, amely Varga esetében az élet és a halál, általánosabban szinte a zárt és a nyitott dolgok dilemmája. A későbbiekben megállapítja, hogy Varga Imre verseinek gyakori témája — a körforgás. Példákat is idéz: „...a kör föléli önmagát — a patak saját torkába folyik — megemésztik mozdulatait a dolgok...“ stb.), ebből olyan következtetésre jut, mely szerintem nem jellemző Varga Imrére: „... minden mozdulat, mely kitör a körből a végtelen vagy a középpont felé, a végtelenbe kapcsolja a dolgokat, felszabadít, közösséget teremt. A Két zenei improvizáció símű versével kapcsolatban Roncsol László szövegében felbukkan a tézia-antitézis fogalma (elmarad a szintézis) — bocsáttasék meg nekem, ha itt József Attila szavával élek, ha nem is szó szerint, azaz csak egyes számban: úgy használja, mint a nyárspolgár a házipapucsát. Minthogy Varga Imre költészetében nem fedez fel ténylegesen dialektikusnak jelezhető valóságlátást és szemléletet, kénytelen a dialektika terminusai helyett meg-BÄBI TIBOR

tisztítva „erényes készségek“ lelki alapjává válnak.

Sajnálom, az élet és a halál ténye önmagában nem vezet és nem is vezethet ilyen belső megtisztuláshoz, legfeljebb a purgatóriumban megfogalmazott szorongáshoz és félelemérzethez.

Ezek után már szükséges lesz tisztázni az „Utószóban“ vázolt dilemmarendszert is. Induljunk ki a Magyar értelmező szótár meghatározásából. Eszerint a dilemma kényszerű, szorult helyzet, amelyben két egyforma értelmű, rendszerint kellemetlen lehetőség között kell választani. (Meghatározza az úgynevezett szarvasokoskodást is, de annak a mi esetünkhöz semmi köze.) Ha életről, vagy születésről és halálról van szó, szembeállításukat ugyan elnevezhetjük a hegeli terminológia alapján tézisnek és antitézisnek, de semmiképpen sem dilemmának, mert nics módunk választani. Világrajöttünkről nem mi magunk döntünk (halálunkról esetleg mi magunk, de ilyesmit csak a pszichopatalogikus esetek körébe sorolhatunk). Normális körülmények között maga a természet dönt helyettünk, anélkül, hogy a választásra lehetőséget adna. Dönthetnek a háborúk és a forradalmak is, de lyien esetekben sem mi magunk választunk, hanem a történelmi szükségszerűség, s az abból kifolyó determináló körülmények.

Mielőtt tovább mennénk, térjünk vissza ahhoz a kedvelt témához, a körforgáshoz. Roncsol maga azt állítja, hogy szimbolikus költészetről van szó, inkább szimbolikusról, mint klasszikus értelemben felfogható költészetről. Ez helyes megállapítás, de az is nyilvánvaló, hogy a képeknek mélyebb, olykor filozófiai értelmük van. Roncsol példáin kívül még sokkal többet sorakoztathatunk fel, ami valóban egyfajta filozófiára vall. Itt van például mindjárt az első vers (Üt, amelyik visszatér önmagába), már a cím is jelzi, miről van szó: utána néhány homályosan absztrakt megfogalmazás: „ ... ugyanoda visszatértél / ugyanegy / házban ugyanegy remegések/... s alább:/ „ ... de újra visszatér petyhüdt / mosolyod oldalága / az ismétlések végtelen / hatalmával... / „A kartonvárosban pedig ilyesmire bukkanunk: „ ... A járványkórházig egészen / aztán vissza /. „A következő olda-14