A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-05 / 20. szám
ÁLOM ÉS VALÓSÁG Bevezető sorok Krúdy Gyula Álmoskönyvéhez „Inkább o saját mulottotásomra, inkább hosszú telek csendes eljótszadozósára, esti órák halk elfuvolázására szerkesztettem ez álmoskönyvet, mint azért, hogy bárki is hitelt adjon a következő soroknak. Álom: játék, mint az élet... Néha komolyra fordul o játék. Az élet is, az álom is“ — írja Krúdy Gyula, századunk egyik legnagyobb magyar írója az Álmoskönyv bevezetőjében. Mint ismeretes, Krúdy annak idején lelkesen ünnepelte a forradalmat, a Tanácsköztársaság idején bátor cikkekkel állt a reformok mellé, de fellobbanását hamarosan letörés követte; a bukott forradalomra következő ellenforradalom életének legmélyebb válságát okozta: végleg kiábrándultán, közélettől és társadalomtól elvonultan, margitszigeti magányában megírta a magyar irodalom egyik legkeserűbb, a cinizmus határát súrolóan kiábrándult önvallomását, az ÁLMOSKÖNYVET (1920). Az illúziókkal volá folytonos leszámolás, a magyar társadalmi fejlődés ellentmondásai, a pozitív eszmények megragadásának lehetetlenné válása és egyéni sorsának kilótástalansága Krúdyt is elvezette a szükségszerűen bekövetkező teljes dezilluzionizmushoz és elidegenedéshez. A megbomlott, alkotó elemeire széthullott társadalomban vigaszt és feledést keresett. Vigaszt és feledést, amelyet látomásaiban, az élet és álom határán felvillanó ábrándjaiban, egy mesterségesen felépített világ víziójában talált meg. Ennek a látomásnak szürrealisztikus ihletésű vázlatgyűjteménye az Álmoskönyv, melynek szerkesztésében, s a novellisztikus jellegű szerzői „betoldásokban" megnyilvánuló lelemény mindennél meggyőzőbben bizonyítja a könyv irodalmi értékeit. A tendenciózus szerkesztésben, s az író egyéni kommentárjaiban sok élvezetest találhat az olvasó, különösen, ha — Krúdy intésének megfelelően — szórakoztató játéknak, tréfás időtöltésnek tekinti a könyvet. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az ólmok leírása és értelmezése nem más, mint tiszta költészet: játék és képzelet szabad csapongása. Úgy kell hát olvasni ezeket az álomképeket, mint egy-egy csodálatos verset: gyönyörködni az ötletekben, finom szépségekben, megmosolyogni szellemi bukfenceit — de nem szabad túlságosan komolyan venni. Játék ez, szellemes, színes játék: költészet a javából. Alom és essős idő, magokban elmúlnak, Gyáva szipák akik ezeken búsulnak, Hogy ollykor betellik némely látott álom, Barátom, ámbár melly oldalról vizsgálom, Csak ollyan, mint mikor patkót talál a vak, De azért ugyebár, hogy bizony nagy kobak Tesz patkó-szedőkké világtalanokat, Te látó tanúknak sem hivod azokat. ALMOK az emberről magáról, testi részeiről, leghozzátartozóbb tulajdonairól, amint az 1755-iki Álmoskönyvecske ezt kimagyarózza. Ha valaki azt álmodja, hogy háta megett valami történik: jövendő dolgokat jelez. Ha előtte történik: az a jelenidő. A FÖ: fejedelemségre magyarázatik, de jelent tanítót, atyát, anyát és vér szerinti rokont is. A KÉT OLDAL. A jobb oldal, amelyen az oroszlán alszik, jelzi a férfineműségét az álomnak. Míg a bal oldal az asszonyember nemét mutatja. FÖL. A jobb fül o bátyát, a bal fül a nénét jelzi. SZEMEK. A gyermekek. ALLAK. A feleségek. SZAKÁLL. A férfi saját maga. Ha nő álmodja: a szakáll jelzi az ő hitvestársát, urát, parancsolóját. (Folytatjuk) MEDDIGI ZSNAGVLAiOS MOSOLYOGJUNK # Vidéki város elegáns, nagyvárosias, kedves cukrászdája. Kapható itt minden: többféle torta, habos sütemény, krémeš, gesztenyepüré, piesszókávé tejszínhabbal és vagy tízfajta üdítő ital. Az asztalok tiszták, a hangulat, minthogy valami rejtélyes hangforrásból halk és stílszerűen édeskés zene szűrődik, kellemes. Jó itt ülni, sőt ücsörögni, tűnődni, álmodozni, megcsodálni a pepsicolás üveg előkelőén karcsú, megcsavart nyakát és a pincérnőét is, amely — szerencsére! — egyáltalán nincs megcsavarva, de amelynek íve templomi madonnák nyakára emlékeztet; szemén is akad néznivaló, ha éppen nem süti le szemérmesen, a vendég percekig törheti a fejét, zöld vagy kék színű-e ez a szempár, s hogy a hosszú szempillák maguktól nőttek-e, vagy pajzánul odaragasztódtak. Egyszóval: kitűnő intézmény ez a cukrászda. Valami azonban hiányzik belőle. Előbb csak homályosan érzem ezt a hiányt, valahol az idegdúcaimban, később már tudatosan keresni kezdem: mi hiányzik ebből a bűbájos kis cukrászdából? Tekintetem az elárusító pult mögött serénykedő, takaros asszonyra téved. Hibátlan az öltözéke, a frizurája, hibátlanul kerekek a mozdulatai, kellemes a beszédmodora. Mégis . . . rajta fedezem fel elsőnek azt, amit keresek, azt a hiányt, ami egy ideje nyugtalanít. Hát igen, nem tévedtem: a minden szempontból kifogástalan hölgy nem mosolyog. Ez talán nem is lenne baj: nem szeretem az örökké vigyorgok okkal-oktalanul kacarászó nőket. Ez a takaros cukrászasszony azonban halálosan komoly. A mosolynak még a leghalványabb nyomát sem fedezem fel az arcán, bárhogy erőltetem is a szemem. Nem mosolyog sem kedvesen, sem ironikusan, sem gúnyosan, se pajzánul, se kacéron, sehogy. Nézem ót: valami bánat érhette? De oz arca nem bánotos, nem szomorú, csak nagyon-nagyon komoly. Baj ez? A munkáját kifogástalanul végzi. Nagyon komolyan, szinte személytelenül. Baj ez? Kérdem ismét magamban, kötelezővé tehetó-e a mosoly valaki számára? Mondjuk egy cukrásznő számára? Nem tudom. Nem hiszem. De egy idő múlva a kis cukrászda levegője kezd lehűlni, hangulata valamiféle kaszárnyaszerű beütést kap, a vendégek is fogynak, fogyogatnak, lassan magam maradok. Azután egy ideig a kis csinos pincérnőt figyelem. Az ő arca is olyan, pontosan olyan mosolytalan, mint fónöknőjéé, mintha gyószmisére készülne. Fizetek, de mielőtt kilépnék az utcára, megállók az elárusító pult mellett. — Kedves asszonyom — szólok — árulja mór el: ebben a cukrászdában tilos a mosoly? Meghökken, összeszűkölt szemmel néz rám, majd szokatlanul kemény hangon válaszol : — Uram, majd ha megszakítás nélkül huszonöt éven át végzi ezt a munkát, magának sem lesz kedve mosolyogni. Sarkon fordul és besiet egy mellékhelyiségbe. Még egy pillantást vetek a kis, komikusán komoly arcot vágó pincérnőre, aki nem igen lehet még huszonöt esztendős, s kilépek a napfényes főutcára. Ezután egy ideig azon tűnődőm: hány évem van még hátra, — tudniillik ahhoz, hogy én is ennyire „megkomolyodjak'. 22
