A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-19 / 22. szám
ÁLOM ÉS VALÓSÁG KRÚDY GYULA: Álmoskönyv Az ólom vizein felveti magát oz aranyhal, amelyet minden halász szeretne megfogni egyszer életében. Alomban színültig telve van a háló zsákmánnyal, és az álombéli csuka se talál menedéket a halász elől. A szabadban élő emberek, pásztorok, gazdák, földművelők szebbeket ólmodnak, mint a királyok, mert az ő álmaikhoz az éji szél és a kosok bégetése szolgáltatja a muzsikát, amit ozok nem hallanak. Az ólom tengeréből előjönnek a nyájak, amelyeknek oranynapsugárból van a bundájuk. Az álom földjein nő meg a búzakalósz olyan magasra, hogy azt ember el nem érheti. Az ólom mezőin olyan kövér a legelő, mint akár a'vbibliai József hét bő esztendejében. Hát azok a komor férfiak (a bikák), okik látszólag oly magányosan óllongonok életük folyamán, mint a fenyőfa a hegytetőn: vajon nem álmodnak-e azok is olyan dolgokról, amelyekre bizonyos szívdobogással gondolnak vissza felébredésük utón? Nincsen az a zordon, asszonytalan férfi, akit álmában valaha meg ne simogatott volna valamely láthatatlan asszonynak a keze. Felébredéskor ám hiába nyúlnak a szívük gödréhez, már eltűnt onnan az a drágalátos női kéz — ám az ólom velük marad darabideig, mintha valami virágoskert illataiból jöttek volna ki. És ha betekintünk o meddő asszonyok álmaiba, mit látunk ott? Ha nem is egész gyermekkertészet kacag és hempergőzik az álom tavaszi mezőségein, de az ikrek, azok a várva-vórt, égi jövevények ott vannak minden gyermektelen asszony álmaiban, még ha napközben irtózna is a gyermeksíróstól. Nem ritkaság, hogy ezek a karban fogódzó csecsemők olyan nők álmaiban is előjönnek, akiknek nincs még bekötve -a fejük, és a leányzó nem meri senkinek bevallani álmát. Az álom nemcsak a jövő időt példázza (amelyben a babonások hisznek), hanem az elmúlt időket is, amelyben az álmodó rák módjára visszafelé megy azokon a bejárt életutakon, amelyekre már nem is emlékezik. Azért eszmélünk fel, hogy az álmainkban látott arcokat láttuk valahol, valamerre, de ébrenlétünkben azokra sohase emlékezünk. Ezeket az arcokat hívják álombéli ismerősöknek, akik elmaradtak valahol a múlt időben. Hát azt oz embert nem ismered-e, kedves mesehallgató, aki álmában mindig oroszlánokat győz le, az oroszlánok kitépett sörényét még felébredéskor is keresi a kezében? Gyáva kis papucskészítő ő valahol a damaszkuszi kapu mellett, ahol a Keletre utazók igazíttatjók meg vele sarujukat. És a kalapálás aznap vígabban folyik, amikor a suszter néhány oroszlánt álmában legyőzött. Mindenki álmodik. Csak az a különbség az álmodok között, hogy egyik ember sokáig magában hordozza álmát, amíg a másik nyomban elfelejti: elfújja a hajnali szellő, mint a viróglevelet. Legtöbbet persze a nők álmodják. A nők között ritka az olyan, aki álmát nyomban felébredés után elfelejtené. Nyitott szemmel is utánanéz az álom tovaszálldosó lepkéjének, amely néha csak olyan igénytelen, mint egy káposztalepke, máskor pedig nyugtalanító, mint akár a nők hajába akadt halálfejes pillangó, különösen Szűz havában. A nők után az álmok karavánjai nagyon szeretnek éji tanyát verni ama vasrostélyos ablakok körül, ahonnan sápadtképű emberek nézegetik a hold fogyását vagy telesét. A rabok álmai könnyűvé teszik a mérlegnek azt a serpenyőjét, amelybe szomorú életsorsuk van vetve, a másik serpenyőbe pedig a kegyetlen törvény. Csak nézzük meg azokat a képeket, amelyeket felébredése után rajzol a szegény rab a börtöne falára. Vagy hallgassuk meg, hogy a börtönlakók hogyan magyarázgatják egymásnak álmuk jelentőségét! Rájövünk, hogy olyan helyen járunk, ahol az álmokat nem szokás nyomban elfelejteni. No most végre elérkeztünk ahhoz az emberhez, aki elveszítette az álmát. Elveszítette, és soha többé nem tudja megtalálni, és ezért kínozza magát skorpió módjára. (Folytatjuk) # Azon a napon két igazságról qyőződtem meg: 1. hogy négyhónapos szetterem gyorsabb a villámnál, és 2. hogy műfogsort sohasem szabad tóparton tisztítani. Ezt a kölyökkutyát mindjárt bzután szereztük, hogy kiköltöztünk a nyaralóba, és Chelsie-nek neveztük el. Élénkvörös színű kis kutya volt, izmoslábú, nagy lapátfülű. — Gyerünk Chelsie — hívtam —: kimegyünk a tóhoz és megtisztítjuk a fogunkat (én mindig közlöm szándékomat a kutyával). Manapság egyes nyaralók — például azok, amelyek holmi nagyképű. ifjú törtetőké, s amelyeket csakis „vidéki rezidenciának“ neveznek — teljesen korszerűek és összkomfortosak. A mi faházunk azonban régimódi. A konyhában van ugyan mosdó, de ahhoz, hogy a víz is folyjon, alaposan kezelésbe kell venni a szivattyú fogantyúját. Ezért néhány évvel ezelőtt, mióta kitűnő műfogakat csináltattam magamnak, szokásommá vált, hogy reggelente kisétálok a tóhoz, ahol a bokrok között eldugtam egy régi fogkefét — és ott végzem el műfogsoraim szertartásos mosdatását, nehogy a lavór piszkos vizében kelljen öblögetnem: így higiénikusabb. — Gyerünk, Chelsie, kicsikém — vezényeltem. — Kimegyünk a tóhoz. Chlesie, mivel walesi származású volt és csupán négyhavi élettapasztalatra tekinthetett vissza, még nem értett nagyon jól angolul. Mégis nyomomba szegődött. A partra érve, teljesen átadta magát a békák szemlélésének, én pedig ezalatt kiszedtem a számból a felső műfogsoromat és letettem magam mellé egy kőre. Azután kivettem az alsót, megkerestem a bokrok között elrejtett fogkefémet — amikor balfelől hirtelen villámként cikázott ót valami világosvörös folt. — Selsi-i-i! — jojdultam fel selypítve — de már késő volt. A kutya felkapta a felső műfogsoromat. — Selsi! — ordítottam. — Rossz kiszkutya! Hozd vissza! Hé! Fu-u-u-uj! Selsi-i-i! A kutya rakéta sebességével száguldott a messze fehérló kövekhez, gyorsan szedte az apró lábát és mulatságosan riszálta a mókus-farát. Én utána rohantam s jobb kezemmel a fogkefét lóbóltam, a ballal pedig az alsó műfogso-GREGORY CLARK: A KUTYA ÉS A MÜFOGSOR romát, amelyet váltig szorongattam. Amikor a kutya felkapaszkodott a kövekre, eleresztette zsákmányát, hogy gyönyörködjék benne. Milyen pompás! Rózsaszínű s ráadásul még bájos fehér fodrocskái is vannak! — Selsi! — igyekeztem hízelegve rábeszélni a kutyát és közelebb lopóztam. Az a dög azonban felkapta a fogaimat és a ház mögé rohant. — Selsi-i-i! Selsi-i-i! Kiáltozásomra házunk ajtajain sorra kirohant a feleségem, a lányom és a három barátom, aki a hét végén nálunk vendégeskedett. A fókám — magyaráztam. — A kutya elsente a fogaimat! A rendelkezésemre álló erők egy részével jobb felől megkerültem a házat, míg a többiek balról közelítették meg a kutyát. Még soha ennyi ember nem játszott Chelsie-vel. A kutya fáradhatatlanul futkosott a ház körül, kisiklott a feléje nyújtott kezek és a gáncsot vető lábak elől. Azután besurrant a háza alá — az cölöpökön állt —, hogy kifújja magát. Én négykézláb követtem. Chelsie azonban hátrább vonult, ahol mór csak neki volt hely: fogaimat letette a porba, lábacskáival fogta őket és boldogan mosolygott. — Selsi — kérleltem — dere ide, apukához. A kutya erre teljes életnagyságban felegyenesedett és nekilátott gödröt ásni. — Jaj, sak azt ne! — rimónkodtam. Chelsie, miután kiásta a gödröt, belerakta a műfogsoromat és nekifogott, hogy orrával betemesse a gödröt. Én pedig fog nélkül másztam ki a ház alól. — Atjatok neki valami semegét — motyogtam üres szájjal. A hölgyek megpróbálták rábeszélni a kutyát, hogy bújjon ki a ház alól — de hasztalanul. Akkor átmentem a szomszédokhoz és kölcsönkértem a négyéves fiúkat. Ö bebújt a ház aló, és utasításaimat pontosan követve kiásta a felső műfogsoromat. Sértetlen volt. Újra lementem a tóhoz és le/akartam a sarat a fogaimról. Azután kátrányszappant vettem elő és másodszor is tisztára mostam a fogsort. Ezután a konyhában fürdettem, áztattam, majd három különböző összetételű folyadékban súroltam, amelyet buzgón reklámozott a televízió, a rádió és a sajtó. De még ezután ;em szántam ró magam arra, hogy a számba dugjam a műfogsort. — Ó, hagyd már abba! — mondta feleségem. — Ne légy olyan finnyás! Chelsie: tiszta kiskutya. Te pedig két háborút jártál meg, fogadok hogy ... — Selsi — motyogtam — te hitvány, ördögfióka. A kutya úgy ült ott, mintha az égvilágon semmi sem történt volna : a fülét hegyezte és várta, mikor találok ki valamilyen új játékot. Én pedig fogtam egy kevés vattát, egy kis doboz aljára tettem, azután gondosan ráraktam a felső fogsoromat és tíz cent lerovása ellenében, postán elküldtem a fogtechnikusomnak; mellékeltem hozzá a történtek rövid Jeírását. Arra kértem, vesse latba gazdag tapasztalatainak egész tárházát: csiszolja le a fogsort, fényesítse ki, a baktériumok számára leggyilkosabb hatású anyagban áztassa, tisztítson meg rajta minden repedést és rést, állítsa helyre a fogak eredeti szépségét, és ezáltal gyógyítsa meg feldúlt idegrendszeremet. Négy napig csupán levessel és csokolódépudinggol táplálkoztam ... Fogaim meglehetősen tiszta állapotban érkeztek vissza a városból, és én visszahelyeztem őket korábbi helyükre. — Selsi! — mondtam megszokásból a kiskutyámnak, amely várakozó pózban ült mellettem és a fülét hegyezte. így ragadt rajta a „Selsi" név, s ő büszkén viselte kutya-életének egészen utolsó napjáig. Gellért György fordítása 22
