A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-27 / 39. szám
### Sládkovičovo (Diószeg) a galántai járás legnagyobb községe. És szép is. Két-három major, a Dudvág és a Feketevíz egykori árterületének itt-ott szinte vadregényesnek tűnő erdői övezik. Lakói negyven-ötven esztendővel ezelőtt eléggé nyomorúságosán éltek. A földből csak kevésnek, jutott, sokan summásokként és alkalmi munkát vállalva tengődtek... De ez régen volt, ma tejlesen más kép fogadja itt az embert. Az öregek, a középkorúak emlékeznek még, sejtjeikben őrzik a holnapért való rettegés emlékét; a fiatalok, a mai tizen- és huszonévesek már nem ismerik ezt a szorongást. A helyi cukorgyár bőven ad munkát. Van a községben kendergyár, földművesszövetkezet, viszonylag jól kiépített üzlethálózat és több más munkalehetőség is. Úgyszólván mindenütt kövezett, aszfaltozott utak, tiszta középületek, fürdőszobás lakások. A televízió, a hűtőszekrény, sőt, igazság szerint a gépkocsi sem nagy dolog már. Egyvalami azonban nagyon hiányzik: egy szép művelődési otthon mozihelyiséggel, klubtermekkel, tágas színpaddal. Egy hely, ahová a hét bármely napján érdemes lenne elmenni vagy legalábbis be-bepillantani. Időseknek és fiataloknak egyaránt. Mert ilyen „szórakozási lehetőséget ”— legalábbis egyelőre — volt, a brigádvezető a nap folyamán többször is ellenőrizte a betartását, úgyhogy napközben valóban alig ittunk valamit. Délutánra körülbelül tizenöt főnyi társaság gyűlt össze nálunk, körülbelül háromnegyed óra alatt ittuk meg a több mint három liternyi fenyőpálinkát. Amikor elfogyott az ital, a társaság szétszéledt, négyen pedig betértünk még a Békába. — Máskor is járt ebbe az italboltba? 2. Mi történt- 1976. február 27-én? is emlékszem, hogy erőteljesen védekezett, amikor nemi erőszakot kíséreltem meg rajta, de a gyilkosság részleteire már nem... Hirtelen mintha valamiféle kábulatból ocsúdtam volna föl, s akkor kezdtem tudatosítani, hogy mit is tettem. Hirtelen öngyilkosságot kíséreltem meg, többször mellbe szúrtam magam, aztán egy jónak tűnő kifogás jutott az eszembe, és bekopogtam Szabóék ajtaján... — Máskor is felőfordult már, hogy Ján Bernit, a cukorgyár igazgatóhelyettese, az üzemi SZlSZ-szervezet elnöke Sládkovičovo (Diószeg) főtere, balról az első épület a „népszerű” Béka vendégló jobbára csupán a község három-négy italboltja kínál. És kár is lenne tagadni: a diószegiek közül sokan élnek is a lehetőséggel, nem vetik meg az italt. Az idősebbek és a fiatalabbak egyaránt. A négy italbolt legforgalmasabbja talán a főtéri Béka ... A napi bevétel itt egy-egy „sima” napon is négy-ötezer korona között ingadozik. Mielőtt 1976. február 27-én az esti órákban egész Diószeget megrendítette volna annak a szörnyű gyilkosságnak futótűzként terjedő híre, Alexander Cervenka és három munkatársa — az üzemi névnapünneplés után — szintén a Békába tartott... A VÁDLOTT VALLOMÁSA — Egy napsütéses, pénteki napra esett február 27-e. A brigádban hármunknak is Sándor volt a keresztneve. Elhatároztuk, hogy közösen ünnepeljük meg ezt a névnapot. A táskákból reggel előkerültek az üvegek, kezdődhetett volna az ünneplés, ha nem szól közbe a csoportvezetőnk. Egyetlen pohárkával engedett csak meginnunk, és csak a műszak végén engedte folytatnunk a poharazgatást. Az utasítás szigorú — Előfordult, hogy megittam itt valamit, bár inkább a Krokodilusba, azaz a Sport presszóba jártunk a haverokkal. — Megtörtént, hogy a Békában, a Krokodilusban vagy a többi italboltban megtagadták a szeszes italok kimérését, mert kiskorúnak vélték vagy esetleg ittasnak találták? — Ilyesmi sohasem fordult elő. Mindig megkaptam, amit rendeltem. Sör vagy tömény szesz mindegy volt. Aznap is jócskán volt már a fejemben, amikor négyesben beültünk a Békába. Itt még fejenként négy kört, azaz négy féldecit ittunk. Délután fél öt lehetett, amikor elindultunk hazafelé. Én kerékpáron akartam menni, de útközben két-háromszor is leestem a bicikliről. Általában jól bírom az italt, de most részegnek éreztem magam. Arra, hogy mi történt egészen addig, amíg a gyilkosság elkövetése után bezörgettem Szabóékhoz, nem emlékszem összefüggően ... Emlékszem arra, hogy az utcánkba értem, arra is, hogy a járdán beszélgettem Jónás Mihálynéval, de arra nem, hogy a nálam harminc évvel idősebb asszony miképp került be a házunkba; arra másnap nem emlékezett már arra: mit beszélt, mit tett előző nap ittas állapotban? — Ritkán, de előfordult már velem. De az is igaz, hogy valóban sokat kellett innom ahhoz, hogy részeg legyek... — Fiatalember, maga még nincs is tizenkilenc éves. Mióta fogyaszt rendszeresen szeszes italt? — Talán két-három esztendeje ... Ilyenkor mindig fölszabadultabban éreztem magam. Általában azért ittam, mert jólesett, de volt úgy, hogy fogadásból vagy pusztán unaloműzésből ... De ritkán voltam komolyan részeg... — Valóban nem emlékszik arra, hogy követte el a gyilkosságot? A. Cervenka egy pillanatra hangtalanul lesüti a szemét, aztán újból a tanács felé fordul: — Nem ... Sokat ittam aznap ... Amikor fölocsúdtam, megrémültem, mi lesz ha valaki meghallotta a zörejt; mi lesz, ha észreveszik... MILYENNEK ISMERTÉK? A cukorgyárban egykori munkatársai megmutatták a karbantartóműhelyt és a gépeket, amelyeken dolgozott. Kérdem, milyennek ismerték a Cervenka-fiút? A közvetlen munkatársai zavarban vannak, talán attól, hogy fontolgatják: mit illik iyenkor válaszolni. Felettesei azonban bátrabban, nyíltabban mondanak véleményt. Ján Bernit, mérnök, a gyár igazgatóhelyettese és az üzemi SZISZ- szervezet elnöke: „Sajnos, nem volt alkalmunk közelebbről megismerni Šaňót. Júniusig a novákyi ipari tanuló-iskolában tanult, csak nyáron lépett be hozzánk munkaviszonyba. Úgy tudom, a munkáját lelkiismeretesen elvégezte. A gyárban a vele egy brigádban dolgozó fiatalokkal barátkozott, az ifjúsági szervezet munkája nemigen érdekelte, nem is volt tagja a SZISZ-nek. Többször hívtuk a körünkben, de nem jött közénk. Lehetséges, hogy nem volt számára eléggé vonzó az itt folyó munka. A tárgyilagosság kedvéért el kell mondanunk, hogy akkoriban a SZISZ nálunk valóban nem fejtett ki valami különösebben eredményes tevékenységet, sőt, majdnemhogy szétesőben volt a szervezet. Én ősszel vettem át az elnöki tisztséget, azóta arra törekszem, hogy minél többen és minél jobb, változatosabb munkát végezzünk. Volt olyan időszak, hogy 23 tagja volt az egész szervezetnek, ma már a hetvennél tartunk! Šaňo magánéletével nem törődtünk, sohasem panaszkodott, hogy problémái lennének ... Csak a gyilkosság elkövetése után merült föl bennünk az a gondolat, hogy esetleg családi gondjai lehettek, és aznap valamiféle évek óta magába fojtott emóciók törhettek föl benne... De ez csak feltevés részünkről, én jómagam is napokig képtelen voltam elhinni róla, hogy ilyesmit tett.” Szilágyi Károly, a karbantartócsoport vezetője: „Amit az esettel kapcsolatban fontosnak tartottam, elmondtam a bíróság előtt... Kissé szertelen fiú volt, de a munkáját kifogástalanul elvégezte. És aznap reggel valóban megtiltottam, hogy munkaidőben pohárhoz nyúljanak!” Pavlovics Sándor és Pisi Ottó, a munkatársai: „Nyár óta egy csoportban dolgoztunk. Rendes fickó volt a Sanyi, sosem vonakodott a munkától. Ha a gyárkémény legmagasabb csücskére kellett volna fölmászni, zokszó nélkül megteszi!... Hogy észrevettünk-e rajta valami furcsa viselkedést? Tulajdonképpen nem. Legföljebb csak annyit, hogy lányok dolgában tapasztalatlannak, bizonytalannak tűnt... Ha olykor ilyesmi került szóba, nem szólt hozzá és inkább másra terelte a beszélgetést. Kalandfilmekről szívesen beszélt és a sporthoz is értett. Aznap nagyon részegnek tűnt-e? Amikor befejeztük délután itt az ünneplést, nemigen.,. Lehet, hogy az a négy féldeci, amit a Békában ittunk, az megártott neki. A furcsa az volt, hogy leesett a kerékpárról. De amikor elbúcsúztunk, eszünkbe sem jutott, hogy még aznap éjjel Sanyi ügyében kihallgatásra visz bennünket a rendőrség. Nagyon megdöbbentünk, amikor megtudtuk, hogy mit tett... És a bíróságon is nagyon rossz érzés volt szemben állni vele... Számunkra is keserű emlék lett az idei Sándor-napi ünneplés, annyi bizonyos ... Csaknem egy év telt el azóta, de ma is még sokszor szóba jön közöttünk: vajon hogyan, miért tette ezt a Sanyi?” (Következik: Az ítélet) Foto: KONTÁR GYULA
