A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-12-20 / 38. szám

Akkor pedig eszembe jutott, hogy volt rövid életünk folyamon egy időszak, amikor a kibernetikáról nem akartunk elhinni, sehogy sem akartunk elhinni, hogy tudomány, ma pedig, nem is ma, de 1962-ben a prágai Politikai Könyvkiadó szovjet tudósok és kutatók tanulmányait jelentette meg, pl. Sz. M. Saljutyintól, B. S. Ukrajincevtől, V. A. Iljintől, N. I. Zsinkintől és másoktól. Azt a könyvet épp a szepsi könyvesboltban vettem meg. Jól emlékszem a címrére is, elő se kell vennem: Filozofické otázky kybernetiky (A kibernetika filozófiai kérdései). Az ördög tudja, hogy került Prágából Szepsire, de odakerült. Most pedig itt van a könyvtáramban.

Aztán elolvastam a Reggel című verset. Egy sáros csizmában bolyongó emberről ír benne, s zárósorai furcsa, mégis hihető ellentmondást fejeznek ki: „ . . . nem látni eső, izzadság vagy könnycsepp folyik-e arcán, az ökle görcs

kodik sejtjeid között csonka árbocrúd a gerinced." Furcsa, izgató ellentétekben megfogamzott állítások: kritika és önkritika. Az egész költemény egy kicsit ,,képtelenség", épp ezért megkapó, felemelő, de lesújtó is, akár a Fehér pelyhekben hull a csend, melyben az ifjúság:... „bővizű folyói" áradtak meg, s .......a vérsejtek teherhajóként hordták II az oxigént szöveteiben tombolt a forradalom." S minden átmenet nélkül: „...mint az őszi föld harmatos lett az arca // megsórgult akár a fű görcsösen megkapaszkodott a levegőben eltorlaszolta kapuit a világ elől // szerveire fehér pelyhekben hull a csend." Első születésnapom vendégei-ben pedig: „ .. . a morcos csend csillagokkal pitykézett szemfedőt — térit a tájra az éj koporsófödele alatt tanácsot II ülnek a halottak, szójukban egyéves húsom izei." A bevezetőben említettem már, hogy 1944-ben született. Mikor szülőföldjére gondol, a vilógtávlatnál

ségének felérzése alapvető élménye. Ugyanúgy a szerelem is. Mindkettővel szükségszerűen asszociálódik és az emberi lét pusztulásának gondolata is. így a képtelenség az abszurdum kategóriájával rokon esztétikai kategória nála, s ilyen értelemben pozitív értelmű, mert becsületes emberi alapállást fejez ki: korunk legaktuálisabb, mindenkit érintő és érdeklő tiltakozást. A szerelem és az elmúlás minden igazi költészetben rokon, és együttesen jelentkező gondolatokat ébreszt, de ugyanakkor oz élet folytonosságának és az emberi nem elpusztíthatalanságának gondolatát is sugallja. Kmeczkó Mihály valóban gondolati lírát teremtett. Néhány sorba tömörített mondanivalóját érdekes és újszerű képzettársításokkal, vagy szimbólumokkal fejezi ki. Többnyire a hagyományos licenciákkal megszerkesztett jambusi sorokban. Olykor a lejtésvóltást is megengedi magának, pirichiusokkal, és anapesztuszokkal dinamikussabbá

A KILENCBŐL HÉT

akár kést markol (vagy) szerszámot. (Kicsit felszisszentem, az a zárójelben árválkodó vagy hiányzott a szövegből, máig se tudtam meg, a szerző felejtett-e odatenni, vagy a nyomdász feledkezet meg róla. A sor jambikus felépítését sehogy se zavarta volna.) És akkor azt mondtam magamban, ez is, ez az ellentmondás is képtelenség, s a hatodik oldalon Elvadult fogalmaim cím

alatt ilyen sorok: .......rokonságban //

voltak a fogalmak a papnak rokona volt a szószék / a szószéknek a templom és így tovább // mióta csontbarlangjában remete az értelem hadat üzentek egymásnak a fogalmak ... itt a sor megtörik, és minden fogalom épp ellentétébe csap át: .......emberpecsenye vonaglik a szeretet // oltárain frissítő gyanánt gyűlölet habzik ... stb. „S akkor a régen porladó Jean-Jacques Rousseaura gondoltam és arra .. . Tulajdonképpen mire is? Egy szép fogalom ötlött föl bennem: a miniszter! A miniszter szolga, az állam szolgája, s akkor egy gyermekkori emlék támadt fel bennem, a miniszter úrról. Beszéltem a miniszter úrral! Tehát a szolga úr, de vajon úr-e a szolga? S abban a pillanatban Kmeczkó Mihály képtelenségei valahogy nagyon rokonszenvesekké váltak számomra, annál is inkább, mert nem csak képtelenségeket írt meg, de szomorú jambusi sorokba szedte az öregek-et, a Csallóközi idillt a csallóközi parasztokról, akiknek kacagása „hócsikorgás", és „a kocsmaasztalnál // akácizommal ölelik egymást mint sorsukat a föld." És megírta a felejthetetlen Szentjelölt-et, édesanyja siratóénekét, és a kesernyés Zsebkendőnyi furcsa gyászolóit: „ . .. arcukra ragasztották a sajnálkozást zsebre rakták // a fájdalmat... vizes ruhaként II teregették // szívükre a zsebkendőnyi emlékeket", majd „eltűnődtek", s „mentek zsebkendőnyi álmuk után . . .“ És megírta a különös Váltóláz-at; az otthon csendjéről, tisztaságáról, az öröm halk dallamáról beszélnek első sorai, s aztán: „... világgal telített szerveidben nyugtalanság // lüktet válladból kinőtt két vézna ág izgatott // utak indultak benned..." — s végül: „... pórusaidból hideg árad jégkorszak // ólálnagyobb — történelmi és kozmikus távlatban dereng fel előtte a messzi Bódvapart: „...minduntalan jövendő s tovatűnt II városok helyére érkezem..." (Szülőföldem, 47. old.) És megírja az embert, aki ... „mítoszokkal bútorozza s kulcsra zárja életét" — és: „házőrző" puliként csahol küszöbe előtt a hit." Az Altató-ban: fény a barátja, levegővel kenyérrel szeretkezik, s halott nagyapjának üzeni vigasztalásul — időn és téren át — ... „a lövészárkok csordulásig megteltek nyugalommal // puhasággal simogatással a szavak // tenyerükből szürcsölnek fényt az emberek." Az Ars humáno-ban: „megtisztulás fájdalma

az életünk." És megírja a hatvannyolcas sztrájk képtelenségét: az üres gyárudvart, a forró nyári nap alatt csillámló homokkupacokat, s levonja a következtetést, mely ugyancsak képtelenség, tehát a sztrájk elítélése: „a kertben az almofák egy szép napon azt mondták // nem teremnek többet." És a káoszban újra felbukkan a képtelenség: „Születésünk haldoklás. . . a halál születés . . .“

Eljut végül a szerelemig, a szerelemig is: „Észrevétlenül négy lábra állnak II ösztöneim ..." A Perckígyókban kedvese hiányát érzi teljessége helyett, a Tavaszi pentatonban: ...„szép fogaid sírkövek // ujjad temetőfa . . .“, de o Hajnali szélben: „a fénynek adja ót szemét", hogy kedveséről álmodjon. A Kagyló-ban azt mondja: ....... ott fogunk találkozni // ahol ... a csend időtlenségbe árad." És a nagyító alatt viszgált kedves arc lankáin a szépségbarázdát az ősök jobbágyszerelme törte. A szerelem Folytonosság és Erdőtűz is. de ugyanakkor Mosogatás is: „Gyűrűs kezeddel csillagokká mosogattad a tányérokat... szelíd simogatósú ujjaid jegye alatt ott voltam én is." Igen, a szerelem időtlen, mert: „... anyaságod tengermély kövek között dereng, s én szervetlen // anyaggá válva pergetem az évek milliárdjait."

Az idősebbektől örökölt háborús emlékek, s a harmadik világháború lehető-BÁBI TIBOR

teszi oz olykoi prózára emlékeztető jambusokat. A képtelenség, vagy abszurdum kategóriájának gyakorlati alkalmazása olykor félresiklik, mint a már említett Fehér pelyhekben hull a csend című versében, ahol a növekedést és érlelődést mereven szembeállítja az elöregedés, a halál gondolatával. Minthogy élményeit többnyire gondolati és forgalmi szintre állítja be, a valóban létező dialektikai ellentmondások ilyen merev szembeállítása, ha nem a nem kívánatos történelmi és társadalmi jelenségek pellengérre állítását célozzák, veszélyeztetik költészetének erejét. Mivel a fogolmak képtelenségével birkózik, az említett esetben, bár a költemény maga megragadja az embert, ugyanakkor kételyt is támaszt: ha ez így van, érdemes-e egyáltalán élni? És nincs is így, mert ifjúság és elöregedés között van mégis egy csúcs, virágkor, melynek idején az ember tettereje meghatványozódik, s így az elmúlás ellenére is érdemes élni, mert hozzájárulhatunk a világ megváltoztatásához.

Ez a kritikai megállapítás nem vonatkozik költői alkotásának egészére. Hiszen a merev ellentmondásokat ő maga is feloldja: a békét ő maga is a szerelem ikertestvérének tekinti (lásd Ikertestvérek című versét. 76. oldal). Ha szerelmi költészetében jelentkeznek bizonyos ellentmondások, főleg az élet és az elmúlás gondolatának ellentmondása, de ugyanakkor meghajol az anyaság ténye és gondolata előtt, s így merev ellentmondásai feloldódnak az emberi élet folytonsságának biztosításában és vállalásában.

A magyaros, csaknem dalszerűen, vagy trochaikus ritmusokban fogant versei megzavarják költetének egységes alaptónusát, pl.: A rohamszázad című költeménye. Az ősállapot című versét kihagyhatta volna, mert olyasmit állít benne magáról, ami kötetének pozitív értékeivel, tehát önmagával is összeegyeztethetetlen. Az átváltozások című

versében a harangszóval kapcsolatos asszociációi eléggé semmitmondók. Az Undor-ban a kockaházak és. a hengerhózak szembeállítása is merev, ugyanakkor inkáb furcsaság, mint valóban megragadó gondolat. A vezényszavakkal zsúfolt lrány-t is inkább kihagyhatta volna, mert legfeljebb kellemetlen katonaélményeit idézik, de nem szolgálhatnak általánosítás alapjául. Az ilyen értelmű felsorolást nem folytatom. Saját magának kell önvizsgálatot tartania, mi a folytatható és mi nem folytatható költészetében. Befejezésül mégis azt tanácsolom neki, ellenőrizze az elmagányosodó inteilektűek magatartását, mely saját magának ellentmondva az értelem koponyacsont-bástyái mögé húzódva figyel a társadalmi és a történelmi jelenségekre, hiszen közérdekű problémákat vet fel, tehát nem lehet magányos. Másodszor: minthogy gondolati lírája a fogalmak belső ellentmondásainak vizsgálatára szűkül, s azok merev szembeállítására, élményei túlságosan elvont síkokra vetülnek. A lírai élmény hatás és visszahatás eredményeként születik, tehát mozgás és dinamika, még akkor is, ha gondolati költészetről van szó. Ha nem ismerném pl.: az Ars humana és a sztrájk keletkezésének körülményeit, elvontságuk félremagyarázásra is okot adhatna.

Itt vetődik fel objektivitásának kérdése is, mely nem vonatkoztatható el időtől és tértől, csak így válhat konkrét realitássá, de annak kifejezését kell nyernie magában a műben is.

A HÉTKÖZNAPOK KÖLTŐJE

Keszeli Ferenc keserves gyermekkora emlékeinek s érettebb ifjúkora nem éppen szerencsés körülményeinek következtében sokkal közelebb áll a mindennapi élet realitásaihoz, mint fiatal költőtársai.

Lírájában csaknem ugyanazt oz élményvilágot fedezzük fel, mint Mikola Anikó költészetében. Ö is faluról szakadt a városba, ő is szerelmes, s a halál gondolata sem áll távol tőle, de mindezt egészen más síkon vetíti elénk. Ott az eltúlzott tragikum mellett ritkán bukkan fel az örömök apró, harmóniára törekvő hulláma. Keszelinél öröm és fájdalom többnyire groteszk fintorrá torzul, különösen az első ciklusokban, olykor eléggé felületes megfogalmazásokban. Legjobb verseiben elér bizonyos költői mélységet és magaslatot, épp ezért groteszk fintoraival és felületességével együtt is rokonszenves költészet ez. A groteszknek, az abszurdum kategóriájának a tragikumig növekedő alkalmazása Kmeczkó Mihály költészetével is rokonítja.

Már első versében (Oda), melyben egy nyári fürdőzés emlékét rögzíti, kiütközik a város és o falu reális ellentmondása: .......mert nem kell nekünk

már a levegő // sem, mely bosszúságunkra még körülveszi // a földet. Kábító békés füstre szomjazunk // a boldog fák alatt, akik // még lélegeznek . .Persze itt már nem a falusi származék egyszerű elvágyakozásáról van szó. Keszeli a városi élettel és a civilizációval járó kellemetlenségeket (a városi légkör tisztátlansága stb., mely már a vidéket is veszélyezteti) rögzíti. Ezek elöl menekül a pihenést ígérő folyópartra, de — kettesben. így a kellemetlen élményekkel együtt bukkan fel itt a szerelem élménye is: „...5 mi itt állunk // nyakig a földi súlytalanságban, ölelkezünk // a vízben és testünk annyit veszít súlyából II mint a belőlük kiszakadt kiáltás."

(Folytat luk)

in