A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-02-06 / 37. szám

Recika Teri néni Ghymes (Jelenec) nótafája.

A minap véletlenül hallottam énekelni a csehszlovákiai magyar rádióban és emlékemben felderengett fekete fejkendős, apró alakja. Korai riportjaim egyikét, mint kezdő újságíró, róla készítettem. Aki Kodálynak énekelt... címmel jelent meg a Hétben,

1958 márciusában. Most tizennyolc év után újra meglátogattam.

A bolt elöHH|^Bzépkorú asszonytól érdeklődünk Otthagyja (feTpwblt) kerékpárját és átballag velünl a szemben levő kisutcába. Megállunk egy hosszúrc nyúlt, régi típusú ház előtt. Hátul az udvaron valaki fát hasogat.

— Teri néni, vendégei gyüttekl — kiáltja oda, és már siet is vissza, meg se várja, hogy megköszönjük az útbaigazítást.

Teri néne felegyenesedik a fahasábok mellől, leporolja kötényét, s élénk, apró szemekkel várja, hogy mit is akarunk. (Megszokta már a látogatókat, a népdalgyűjtöket. Azt hitte, mi is evégett keressük.) Mikor gyorsan elmondom, mi járatban vagyok, a régi irás nyomában járok, (gyenge) mosoly fut végig az arcán.

— Ha nem mondja, nem ismerem (véna) meg...

— szól vigasztalóan. — Sok ideje múlt annak. Hatvanéves vótam, most pedig hetvennyóc leszek Katalinkor ... No, kerüljön bejjebb.

Leveszi szemüvegét, és előre enged a konyhába.

— A szemüveget csak a favágáshoz tettem fel, hogy el ne vágjam a lábamat — teszi hozzá, mintha szégyenlené, hogy szemüveget visel. Az ajtóban, a küszöbön megállók egy pillanatig, és visszanézek az udvarra, a szőlőlugas aranysárga leveleit borzolja a szél, s az eresz alatt, mint egy nagy piros kaláris hintázik a felfűzött paprika.

A konyhában kellemes meleg fogad. A régi beépített csikó-tűzhelyet ozóta új vassparhelt váltotta fel. Ezüst festékkel szépen ki van fényesítve.

Hellyel kínál. Ö maga az ajtó mellé ül a sarokba. Kezében kis barna fedelű, kopott irkát szorongat, látni, hogy gyakran forgatták.