A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-29 / 36. szám
zelfoghatóan bizonyítja, hogy a többi mocsaras vidéket is le kell csapolni, csatornázni kell. Kolkhiszban eddig lecsapoltak és termékennyé tettek 92 ezer hektárnyi területet és a tizedik ötéves terv folyamán további 40 ezer hektárt tesznek termékennyé. ‘Most azonban már nem puszta kézzel és lelkesedéssel csupán állnak neki ennek a szinte emberfeletti munkának, mint a húszas években, hanem a legkorszerűbb gépekkel és képzett szakemberekkel. A tea, narancs, citrom, mandarin, fontos olajokat tartalmazó növények, a bambusz, a gyógy- és dísznövények sokszorosan térítik vissza a befektetett összegeket. A meleg vizű tenger partján ultramodern szállodák, szanatóriumok épülnek. S nemsokára megérkeznek az első fürdővendégek az új fürdőhelyekre. Potiban és Chorga, Kulevi, Csaladidi falucskákban radioaktív gyógyvizet fedeztek fel nemrégiben és a jelentéktelen falvak nemsokára Kolkhisznak, ennek a csodálatos földnek világhírű fürdővárosai lesznek. OMAR CSILADZE (APN) 1. Batuminál a keleti lejtőkön citruszültetvények vannak 2. Kolkhisz kincse szinpompás, nedvdús, üdítő 3. Kolkhisz lecsapolt mocsarai helyén ma tízezer hektárokon termelnek teát APN felvételek Öreg Hušek a gyümölcsösében sétálgatott. Oly szeretettel nézte fáit, mintha csak a saját édes csemetéi lettek volna. Megállt a barackfa alatt, óvatosan szétnyitott egy bimbót, és egyszeriben elszomorodott. A bibe szinte fekete volt. A Vltava völgyében a gyümölcstermésnek ismét befellegzett. A KANÁLLAL csapjon. Azután egyszerre csak megfeszült a húr, hajlott az erős horgászbot ... De ez nem harcsa volt! A horog beleakadt valami vízalatti fatörzsbe és a kínaezüst csalihal menthetetlenül elveszett. Az öreg azonban nem adta fel a harcot. Aznap még két kanalat csórt el a készletből és másnap még korábban ment ki a tóra. — Most vagy soha! — gondolta. A vízbe dobta a csalit és óvatosan evezni kezdett. Azután megfeszült az erős zsinór, hajlott a horgószbot... Most már a harcsa akadt horogra! Az öreg szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Kimondhatatlan boldogságot érzett, de azt is tudta, hogy elég egyetlen elsietett, vigyázatlan mozdulat és a zsákmány elmenekül! A neheze még csak ezután következik!-— Csak türelem, öreg fiú! Már két órája evezgetett le-föl, de a horogra akadt harcsát még nem látta. A hal nem nyugtalankodott, pedig az jó a horgásznak, ha a zsákmány menekülni próbál és kifárasztja magát. Ez a harcsa tapasztalt, ravasz fickó lehetett. Le-lefeküdt a tófenékre, s elég munkát adott az öregnek, amíg megint úszásra bírta. A nap már magasan volt, sugarai szinte perzselték az öreg csupasz nya— Vigye az ördög! — dünnyögte az öreg mérgesen. — Kiásom, és ültetek a helyére egy szép kis nyírfát... — Na, te vén orvhalász, mi újság van harcsáéknál? — kiáltott át a szomszéd, aki látta, hogy morgós kedvében van az öreg, hát — jó szomszédhoz illően — iparkodott még egy kis olajat önteni a tűzre. Hušek ugyanis szeretett előhozakodni óriási harcsáival. Az utóbbi években azonban nem kedvezett neki a szerencse, s az ismerősei ezért húzták a jó öreget. Most is megrándult, mintha ostorral vágtak volna rajta végig. Dühítette, hogy egyetlen harcsa sem akad horogra, mintha végképp kivesztek volna a Vltavából. Pedig ladikjában ülve sokszor látta a harcsa kavarta örvényeket. Újra meg újra próbálkozott, de a bajszosok csúfátették. Nemrégiben hallotta, hogy egy prágai horgász két nap alatt két gyönyörű, egyenként több mint húszkilós harcsát fogott. Nagyot nyelt, amikor ezt megtudta, s aznap este a szokásos egy pohárka rozspálinka helyett hárommal vagy néggyel ivott meg. Az egészből az bántotta legjobban, hogy az a prágai csillogó limlommal, mesterséges csalihallal fogta harcsáit. Szerinte ugyanis az ilyen csalira csak véletlenül harap ró a harcsa. — Bedrich, az asszonnyal egész este azon vitatkoztunk, hogy milyen színű a harcsa hasa, fehér vagy kék? — kötekedett tovább a szomszéd. — Na, én majd mutatok neked harcsát, amilyet még álmodban sem láttál, te lüké galambász! — kiáltott neki vissza. Az ugyanis éppen a galambházat tisztogatta nagy odaadással. Azután az öreg tovább morfondírozott: — Az idők változnak ... Talán megváltozott a harcsák gusztusa is .., Megpróbálom csalihallal! Akkor este a fehérneműs szekrényből elcsent — a még nászajándékba kapott kínaezüst-étkészletből egy kanalat és a ház mögötti kis műhelyben csalihalat csinált belőle. Közben lúdbőrzött a jó öreg hát: — Mi lesz, ha az asszony észreveszi, hogy eltűnt egy darab a féltve őrzött alpakka készletből? De a halászszenvedély győzedelmes kedett szívében. Másnap délután a szomszéd látta, hogy az öreg teljes erőbedobással vontatja ladikját a duzzasztógát felé. Vágta a kötél kegyetlenül Hušek bácsi vállát, lihegett is, izzadt is, hiszen már elszokott az ilyesmitől régen, de azért csak kitartott. Mire a gáthoz ért, feltört a tenyere és úgy reszkettek a lábai, hogy le kellett ülnie. — Megvénültem! — dünnyögte maga elé szomorkásán. Amikor aztán kifújta magát, megkérte a gátőrt, segítsen neki felcipelni a ladikot a húsz méterrel magasabban lévő mesterséges tó vizére. — Harcsát akarsz fogni? — kérdezte a gátőr. Hušek bólintott: — Neked elárulhatom, Lorenc, mert nem vagy olyan gúnyolódó, mint a többiek. Csalihallal próbálom meg, de nehogy elárulod valakinek, mert aztán kiüldöznek a világból, ha nem sikerül a fogás! A gátőrt meghatotta az öreg őszintesége. — Te őszinte voltál hozzám, és is az leszek. Múlt évben nagyon kevés oxigén volt a tó vizében és a halak rajokban úsztak a pataktorkolatokhoz. De nemcsak a szeneslapát nagyságú keszegek, hanem néhány gyönyörű harcsa is. Párat kifogtak az orvvadászok, párat megszigonyoztak, de néhány megmenekült. Azt tanácsolom neked, engedd le mélyre a horgot, mert ott él a harcsák öregapja! Az öreg Hušek tudta jól, hogy a gátőr nem beszél a levegőbe. Másnap már kora hajnalban a ladikjában ült, bedobta a csalihalat és óvatosan, lassan evezett, hogy minél kisebb zajt kát. Egész testéről csörgött a veríték ... Már három órája „korzózott“ a harcsával anélkül, hogy azt látta volna. Fáradt volt már az öreg harcos, izgalmában és kimerültségében reszketett a keze, a lába. Érezte, hogy lassan, de biztosan fogy az ereje. Végre a harcsa „húzni" kezdett. Maga után vontatta a nehéz ladikot. — Hatalmas dög lehet! — élénkült fel Hušek. Szinte elviselhetetlen szomjúságot érzett és szédülni kezdett, a szeme előtt színes karikák táncoltak. Ahogy lehajolt, sapkája beleesett a vízbe, de nem nyúlhatott érte. Alig bírta visszanyerni az egyensúlyát. Egyik kezével a horgászbotot fogta, a másikkal lassan evezett. Nagy kacskaringókkal ért el a gáthoz. Ott a harcsa újra „lepihent". Hušek tudta, hogy most sikerülne felszínre húzni azt az agyafúrt harcsát. Lassan kezdte feltekerni a zsinórt az orsóra. A víz színén örvény született, egyre nagyobbodott... Hušek először lilának látott mindent, majd vörösnek, azután mór nem látott semmit.. . A gátőr a vizet kémlelte, azután észrevette, hogy Hušek valahogyan furcsán összegörnyedve dől a csónak oldalának és meg sem mozdul. Kezében egészen meg van hajolva a horgászbot. Talán két perc múlva már ott volt öreg barátja mellett. . . Vizes kezével arcát paskolta, de Hušek csak nem tért magához ... A szíve alig-alig dobogott. Csak a kórházban ébredt fel a halálos álomból. — A nehezén már túl van! — hallotta az orvos hangját. Másnap már meglátogatta Lorenc, a gátőr. — Most aztán mindenki befoghatja ám a csuszalesőjét, öreg fiú!... Ha nem tudnád, hát megmondom, hogy elcsípted a harcsák dédapját! ötvennégy kilót nyom! A feje ott lesz a kocsmában a falon, pontosan a széked fölött. Ha valaki még ezután is csipkelődni merészel, csak rámutatsz a harcsád fejére!... Úgy ám, pajtás!... Ja, ezt meg majdnem elfelejtettem átadni! — mondta cinkos mosollyal Lorenc és Hušek markába csúsztatta a kínaezüst csalihalat. PAVEL CHOBOTSKÝ 25
