A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-29 / 36. szám
.......AZ IDŐSEBB NEMZEDÉK TAGJAI JÓL EMLÉKEZNEK MÉG ARRA, Ml VOLT A MÚLTBAN: A DOLGOZÓK A SZÓ LEGSZOROSABB ÉRTELMÉBEN ROBOTOLTAK, HOGY FENNTARTHASSAK PUSZTA LÉTÜKET. A DOLGOZÓ EMBERNEK SZÜNTELENÜL RETTEGNIE KELLETT A MUNKANÉLKÜLISÉGTŐL, A BETEGSÉGTŐL, VAGY MAS SZERENCSÉTLENSÉGTŐL, ÉS FÉLELEMMEL KELLETT GONDOLNIA ÖREGSÉGÉRE. A KAPITALIZMUSSAL SZEMBEN A Ml TÁRSADALMI RENDSZERÜNK EGYIK ALAPVETŐ ELŐNYE AZ, HOGY A BECSÜLETES MUNKA EREDMÉNYEI VISSZATÉRULNEK A DOLGOZÓK VALAMENNYI RÉTEGÉNEK OLYAN FORMÁBAN, HOGY TELJESEBBEN ELÉGÍTHETIK KI ANYAGI ÉS SZELLEMI SZÜKSÉGLETEIKET .. ." (A CSKP XV. kongresszusának beszámolóiából) — Hat éve autó is áll a garázsban — jegyzi meg Lajos bácsi csendesen. Tárgyilagos, nem dicsekvő a hangja. Végül a tapétázott falú „gyerekszobában" telepedünk le. Nyomban az Íróasztalhoz ülök, hogy jegyzetelhessek. — Ki koptatja az asztalt? — kérdem. — Az unokám — mondja Lajos bácsi. — A Péter fiam — egészíti ki a gondolatot Gyula. — Most jár második osztályba, nemsokára hazajön. — Meg Évike is — szól közbe Hermina néni. — Négyéves es óvodás. Munkából jövet a menyem hozza haza. Gyula felesége — Etelka — a zselizi magyar anyanyelvű gimnáziumban érettségizett, utána pedig Martinban elvégezte az ekonómiai iskolát. Tizenegy éve Zselizen, a Drevona nemzeti vállalat könyvelője. Közben megérkezik Péter. Okos, értelmes szemével s némi bizalmatlansággal végigmér, de csakhamar „sínre" kerülünk, s teljes a bizalom. — Hogy megy a tanulás, Petikém? Vállvonogatás, sanda pillantás a tanítójára. — Hát... — Kitűnő tanuló — súgja a tanító barátom. — Mi leszel, ha nagy leszel? — Nem tudom. — Mégis? — Minden ... A nagyapa kisegíti: — Katonatiszt, űrhajós ... — mondja meleg fénnyel a szemében, s agyondolgozott keze a kisunoka fejére téved. Hálás pillantás a köszönet. Odakinn leáldozóban a nap, alkonyodig S megjön Etelka is, kezén a kis-Kéty (Kvetná), a BÉKE egyesitett szövetkezet központi községe. Az átutazó, felületes szemlélő előtt is nyomban nyilvánvalóvá válik, hogy gazdag a falu. — Keresve sem találsz itt szegény embert — jegyzi meg Lakatos Lajos tanító barátom —, hacsak engem nem — mondja még nevetve. — Ebben az új utcában például egy-két kivételtől eltekintve, minden háznál találsz autót. Sajnos, nálam még nem. Tudod, építkeztem, és hát... de majd lesz nekem is, csak ki kell várni. Szerencsére türelmes ember vagyok ... Megállunk az egyik ház előtt. — Ez Molnár Lajos bácsi portája. Benézhetünk. Az udvar limbes-lombos, rendezett. Az ágyasokban hófehér krizantém virít. Hermina néni éppen az ágyasok szélét „villázza". Dolgos két keze ugyancsak szaporázza. — Hiába, ezt is el kell végezni o fagyok beállta előtt — mondja felegyenesedve, s közben szívélyesen fogad. Kissé távolabb, a földre kuporodva, Gyula buzgólkodik, hegesztöpisztollyal a kezében. Szemünkbe csap a kékeslila fény. Gyulát suhancnak nézem, kis híján letegezem, pedig — mint később kiderül — már harmincöt éves. Közben megérkezik Lajos bácsi is, a gazda. Kerékpárját tolja be az udvarba, melynek kormányán most is ott lóg a bevásárlószatyor. — Én vagyok a nagy bevásárló — módja kézszoritás közben, majd a kerékpárjára pillant. — Szeretem ezt a masinát, jócskán lerövidíti a távolságokat. No, de kerüljünk beljebb! Szemembe tűnik a szép berendezés, a tévé, rádió, hűtőszekrény, a mosógép és a gáztűzhely, valamint a vízvezeték meg a központi fűtés.
