A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-08 / 34. szám

sal SÁNDOR IA f0líü Í3 a MÁGLYA

Fújt o szél. A parti füzek lehajtó ágai a vizet súrolták. Híves Péter állt a víz partján s hall■ gáttá a szelet és a víz sodrásának neszét. Itt ez a földdarab tíz év óta semmit sem változott. Helyükön voltak a füzek, helyén volt a part, a folyó, az ég. Csak éppen tíz év telt el azóta, hogy utoljára itt járt. Leült a szakadozott partra, s nézte a vizet, a s víz mélyei tíz év előtti képeket dobtak a felszínre. Látta a füzek előtt lobogó máglyát, a máglya mellett halomba rakott gollyakat, száradó fahasábokat. A tűztől jobbra állt a sátor, komolytalanul, behorpadt tetővel. Soha nem sikerült tiszteségesen felállítani a sátrat... Micsoda délutánok és esték voltak azok! Áztatta magát a Duna vizében; beúszott messzire, s engedte magát lefelé vitetni az árral. Mikor az ár lesodorta a kanyarig, kiúszott, visszaballagott a sátorhoz, dobott o tűzre, hogy ki ne aludjon, s mikor látta, hogy a fahasábok tüzet fognak, újra belegázolt a folyóba. Ha a folyó farönköt, vagy hasábfát hozott mogával, utána úszott, megnyergelte, s a lehető leggyorsabban kikötött vele. A parton aztán oda cipelte a meglakott fát a tűzhöz száradni. Szerette a folyót, ott érezte magában minden cseppjét, s amikor elmerült benne, az olyan volt, mintha maga is folyóvá változott volna; átvették egymás ritmusát, átfolytak egymáson. Szerette a folyót. Hajnalonként vadkacsoszárny-ivű hidakat épített föléje képzelete, könnyű, áttetsző hidakat, amilyeneket tiszta éjszakákon a holdfény épített. Szerette a folyót és szerette Ilonát is, aki akkor minden délután lejött hozzá. Oda ült a máglya mellé, s hallgatta a lángok sziszegését, nézte a szikrák felröppenő csillagait, és mindig hidegen itta a feketekávét. Híves az emlék felidézésére elmosolyodott. Igen, Ilonától tanulta a feketekávét hidegen inni. Megfőzték, kitették a harmatos fűre, s mikor kihűlt, akkor itták. Ilona alig mozdult, csak kinyújtotta hosszú karját, s oda tartotta a kihűlt kávét. Úgy kortyolták a kesernyés folyadékot, egy pohárból, bőrük alatt az ölelkezés elcsittuló forrósógát hűtve, csillapítva. A sátor előtt pedig pattogott a tűz. Régen volt. Tíz év telt el azóta, tíz kemény év. S e tízévnyi távolságból ezen a délutánon Híves Péter nem azért jött le a folyóhoz, hogy ezeket oz emlékeket felébressze. Azért jött, hogy, elbúcsúzzon a folyótól. Attól a folyótól, amely fölé, nem építheti fel már soha o vadkacsoszárny-ivű hidat. Három hónapja már, hogy az egyik kórház kilöki magából, a másik pedig befogadja. Most is útban van az egyikből a másikba De ez az utolsó.

ahova elindul. Tudja, mert oki egyedül van, annak jogában áll mindent tudni, ami vele megtörténhet. Ezt mondta az orvosoknak. S azok elismerték ezt a jogát. Így ismeri annak a borítéknak a tartalmát, amelyet holnap, vagy holnapután Ilonának kell átadnia. Tíz év után újra találkozik vele, tíz év után újra látja Ilonát, akiből azóta orvos lett.. . Ennyit tud róla, ennyit és semmi többet. Félt a találkozástól, de kívánta is. Holnap, vagy holnapután, dörmögte mago elé. Lehajolt, tenyerébe vizet merített, majd visszacsorgatta a folyóba. A víz lágy volt és nagyon hideg. Kezét nem törölte meg, felemelte, s hagyta, hogy a szél szárogassa. így, felemelt kézzel lassan hátat fordított a folyónak és elindult az út felé, keresztül az ártéri réteken.-Léptei egyenletesek voltak, de lassúak, mintha rövidszárú csizmáját nehéz ólomból öntötték volna. Mögötte csak a szél maradt és egy megépítetlen híd a folyó felett, amely egyre növekvőbb ívvel kereste a túlsó partot. De az alkonyatban a túlsó part lassan elveszett, s a megépítetlen híd ivét elsodorta a folyó.

Egy nappal később Híves Péter építészmérnök mór egy távoli kórház folyosóján állt. Előtte fehér ajtó, az ajtón egy név, amit több, mint tiz éve ismert. Ahogy ott állt az ajtó előtt, hallotta a tegnapi szélfúvóst, s a parthoz csapódó hullámok zaját, s most mindebbe belévegyült, igen távolról a nehéz gépek csikorgáso, betonkeverők zöreje, nehéz autók búgása ... Az embereket, akik a folyosón mellette föl és le siettek, észre sem vette. Itt van Ilona, gondolta, itt oz ajtó mögött. Csak be kell nyitnom és .. .

— Kit keres?

Híves a hangro megfordult. Kék ruhás, fehér kötényes nővér állt vele szemben. Hives nem válaszolt a kérdésre, csak a borítékot emelte fel, amelyet a kezében tartott. Erre a nővér tovább ment. Hives ismét visszafordult az ajtó felé. Igen, gondolta, meg kell próbálnom . . . Meg kell próbálnom. S megtanulni, hogy az idő nem mindenki számára jelenti a végtelent és a teljességet. Meg kell tanulnom az idő fegyelmét betartani magamban, hogy tudjak kérdezni. Időben kérdezni ... Hogy tudok-e olyan nyugodtan beszélni a halálról, ahogy az életről beszéltem. Hogy tudok-e messziről nézni önmagomra, ahogy a folyókra tudtam, azon a helyen, ahol még nem volt gát, ahol csak a szabad sodrás estéli surrogáso hallatszott, s nem o gát pilléreiről lezúduló meggyötört folyó . . .

Hirtelen megfordult és szinte szaladva kiment a folyósáról az előcsarnokba, onnan pedig a parkba, ment, amíg talált egy padot. Leült. A fájdalom, amely az imént indult el a gyomrából, szétáradt egész testében. Előregörnyedt, két kezét ökölbe szorítva a gyomrához nyomta, kitátott szájjal lélegzett. Néhány perc múlva a fájdalom csillapodni kezdett, az izmok vad görcsei oldódtak, arca kisimult, s a lélegzete is egyenletesebbé vált. Nekitámaszkodott o . pad támlájának, s nemsokára nyugodtak és fegyelmezettek lettek vonásai. Körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, de a park kihalt volt, csak a kórház bejárata előtt álltak néhányon. Tekintete elsiklott róluk, tovább, a iombtala'h bokrokra, fákra, s a fák fölötti felhős égre. A folyók méltóságát kell megtanulnom, gondolta, hogy soha ne adjam fel a magamét. Soha fel nem adni, megőrizni az utolsó pillanatig . .. Állni a fájdalmakat, összeszorított ököllel, hang nélkül... És elfelejteni azt a szót, hogy miért! A miértet érvényteleníteni kell. Magamért ... De nemcsak magamért... És csalni is meg kell tanulnom. De tudok-e majd csalni, ha kell, tudok-e igent mondani, amikor bent, legbelül már csak a „nem" létezik?! Tudok-e? Tudok! Tudnom kell! Bátorság, biztatta magát, bátorság. Az ajtók őzért vannak, hogy kinyíljanak. Csők kopogtatni kell rajtuk, s minden fájdalmat és félelemet idekint hagyhatok. Hiszen tudod kihez mész. Ismered a szemét, az arcát, a haját, keze mozdulását, ahogy felemeli a kávéscsészét. A hangját, a nevetését is ismered . . . Akkor hót miért nem állsz fel, és miért nem nyitod ki azt az ajtót? Azért, mert a borítékba zárt papírok titkát ismered? De hiszen ez semmit sem változtat a lényegen. A tények, tények. Ha ismered őket okkor is, s akkor is, ho nem tudsz róluk. S még mindig jobb lesz itt, mint másutt.

Felállt és lassan elindult oz épület felé. Nagyon fáradtnak érezte magát. Mintha az előbbi roham elemésztette volna minden erejét. Mit számít az, folytatta az imént elejtett gondolatot, mit számit az. hogy tiz éve nem találkoztunk. Mit jelenthez az. Semmit. Csak az számít, ami előttem van. Az előttem lévő órák, napok, hetek . . . Talán hónapok.

Már ismét a folyosón volt. Megállt oz ajtó előtt.

— Még mindig itt van? — kérdezte a kékruhás nővér, aki az előbb is megszólította.

— Itt.

— Adja csak ide azt a borítékot.

Híves átnyújtotta a borítékot. A nővér kopogtatás nélkül benyitott az ajtón, s mire Híves leiocsúdhatott volna, már ismét előtte állt.

— Bemehet — mondta és elsietett.

Híves várt, majd kopogott.

— Tessék — hallotta Ilona hangját bentröl.

Benyitott. Ilona az ajtónak háttal ült egy fehérre mázolt asztal mellett. Amikor Híves belépett, meg se fordult.

— Vetkőzzön le kérem mondta, majd a megszokott szöveggel folytatta — neve. születési ideje . . .

Híves csak állt és nézte llono fehérköpenyes hátát, kezét az asztalon, és nem mozdult. Pór pillanat múlva szinte akaratlanul szólalt meg, akadozva, mintha egy régen megszakított mondatot folytatna.

— . . . Egy pohár hideg feketekávé . . . amit valaki odanyújt valakinek ... a folyó partján, amikor már ég a máglya . . .

Ilona még erre se fordult meg. Csak a hangja vált ingerültebbé.

— Nincs időm. kérem a tréfálkozásra.

— Ez nem volt tréfa — komorodott el Híves. — Ho felém fordulna — kezdte magózni, majd ismét tegezni Ilonát — ha felém fordulnál, elhinné, elhinnéd, hogy nem tréfálok. Az a feketekávé és az a máglya nem tréfa . . .

Erre Ilona idegesen megfordult. A diagnózis utón, amit az imént átfutott, nem ilyen hangot várt. Ahogy megfordult, s az előtte álló férfit meglátto, előbb fel akart állni, de o következő pillanatban, amikor felismerte Hívest, a szándék megtört, ott morodt a széken kissé előrehajolva, egy befejezetlen mozdulat minden lehetetlenségével együtt.

— De . . . de . . . hiszen ez . ..

— ... lehetetlen? — fejezte be Híves Ilona megkezdett mondatát enyhe gúnnyal. —- Ugye ezt akartad mondani?

Ilona még mindig nem tudott folyékonyan beszélni. Dadogott, mint az ijedt kisgyerek.

(Folytatjuk)

18