A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-08 / 34. szám
CSODÁLKOZNI Komáromtól mintegy tizennyolc kilométernyire északra fekszik Martos. Esős, ködös az idő, amikor megérkezem. A falu alatt folyik a Nyitra. Az avatatlan szem tónak nézhetné, mozdulatlan felszínén kacsák úszkálnak, tükrében öreg füzek nézegetik magukat. Amott elárvult csónak néz a semmibe, inkább szürke, nehéz közönnyel, mint rezignálton. Meglátszik rajta az idő vasfogának nyoma, már csak roncs, ember nem törődik véle többé, csak a szél himbálja meg olykor. A kép harmonikus, meghitt, önkéntelenül is festő ecsetje alá kínálkozik. A Nyitra is mintha elöregedett volna, meglátszik rajta, hogy ekkora szárazság volt az idén. Pedig tud féktelen is lenni. Kiadós esőzések idején duzzadtan hömpölygött végig a mezőkön, akárcsak a falu másik végén párhuzamosan elfolyó Zsitva. Veszélyes, néha halálos az ról nem is szólva. Az ágy felső részében pirosmintás fejpárnák, a huzatot a martosiak a naszvadi takácsokkal szövették. A kemencével szemben támlás faragott sarokpad, az asztalon jellegzetes martosi rátétes hímzésű terítő. A pad felett a faliszekrény, az úgynevezett .téka" ejt bámulatba. Poharakat, pálinkásüvegeket tartanak benne, de itt őrizték a menyasszonyi koszorút is, kulcsra zárva. Jó egynéhány leánynemzedék fejét díszítette az oltár előtt. Máig is féltékenyen őrzi Martos egy-két tékája ezt a hírességet. Nekem szerencsém van. Szép fiatal leányzók dús hajzatán láthatom. Keszegh Gyöngyi most végzett óvónőn és Kiss Erzsin, aki az idén érettségizik. Úgy ringanak a pompás martosi népviseletben, mint a pipaccsal, búzavirággal átszőtt kalásztenger. György Antal közöttük a sudárrá nőtt jegenye. Idősebbnek vélem, de kiderül, hogy csak tizennyolc éves, s mérnök szeretne lenni. Jóba László és Sahin Ferencné mór idősebbek; olyan természetesen mozognak az öreg bútorok között népviseletükbe öltözötten, mintha abba a letűnt világba születtek volna bele, amit ez a viselet képvisel, vagy mint gyakorlott színészek, akik egy-egy pillanatra visszaidézik a múltat. Halászok voltak valaha a martosiak. Sok csukát, harcsát, süllőt, pontyot, sügért, kárászt fogtak. Kijártak hideg éjszaka a vízre, a nádasba, s hajnalban a kifogott haiászzsákmány földig húzta a kosarukat. Mert hosszú volt az út gyalogosan Érsekújvár piacáig, ahol a halat gabonára cserélték. Nagy halat adtak kis pupáért — mint mondják. A pupa a kenyeret jelentette. Vagyis nagy halat kellett adniok a kis cipóért. Komáromban, az autóbuszmegállónál ismerkedtem meg György Ilonkával. ölelésük. Árvizeket okoztak, pusztulást hoztak, míg végre a századfordulón, megsokallva szeszélyeit, béklyót vertek rá, szabályozták, s azóta szűkre szabottságában békésen folyik tova, nyáron pedig alig van benne víz, még a békák is másfelé veszik útjukat. Partjának egy kiemelkedő részén áll egy műemlékké nyilvánított ház; az első szoba egyik gerendáján levő felirat szerint Nagy István építette 1871-ben, az igen régi, úgynevezett „fecskerakás“ módszerével. Jellemző rá, hogy a házépítést minden alap és váz nélkül végezték: a falat szabadon rakták sár és szalma keverékével, a ház méreteit, valamint a falak irányát is szemmértékkel határozták meg. A falu legtöbb háza azonban a „füles" elnevezésű faváz segítségével épült, amelyet vesszővel erősítettek össze és agyagréteggel töltöttek ki. Ha az árvíz ki is mosta az agyagot, az épület faszerkezete megmaradt, amit elég volt újból agyaggal kitölteni. A háztetőt hagyományos módon náddal fedték, mert nemcsak hogy maradandóbb a szalmánál, de mindig bőviben akadt ezen a vidéken. Nagy István egykori háza ma falumúzeum. Kiss Jánosné, a gondnok nyitja előttem a múzeum ajtaját. A jelenből egyszerre a messzi múltba lépek. Jóllehet a mocsaras, ingoványos vidék és falu nádfedeles viskóit szegény, de jó ízlésű nép lakta. Amerre nézek, káprázatos színpompa. Szinte ünnepélyesen üdvözöl a konyharész boltíve. De a szoba sarkában elhelyezett kemence mellől sem tudok mozdulni. Padkáin éppoly jóízűt aludhatnék, mint hajdani gazdái, a festett homlokzatú, mennyezetes áqv-Nyitrán tanul, s ha minden jól megy, két év múlva kezében az ágrármérnöki oklevél. Esik az eső. Kikémlelek az ernyő alól. A szőlőhegyet keresem, ahol Aba vezér harcolt. A domb máig is az Aba nevet viseli. A hagyomány szerint erről a helyről a tatárok elől menekülve vette be magát a falu népe a mocsarak közé, ahová az ellenség nem tudta követni. A mocsárvilág egy „martos", vagyis partos helyén épült fel az új falu első hat háza. A falu ezt a részét ma is Hatházának nevezik. Martos nevével egy 1487-ből származó okiratban találkozunk először. György Ilonka is Hatházán lakik.
