A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-10-25 / 32. szám

Aki ismeri Balogh Edgárt: fiatalos munkabírását, mindig friss lánggal lobogó optimizmusát és hitét, meglepődéssel áll a tény előtt. Hetvenéves lenne? Hét évtized múlt volna el felette, hét évtized kelet-közép-európoi történelem? Háborúkkal, forradalmakkal, meneküléssel, otthonalapitással, börtönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódásokkal kitöltött hét súlyos kelet-közép-európai évtized? Egy egész korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ivelő hitekkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nemzedékre szóló tapasztalattal?

Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Dunatáj népeinek közösségi történelmi, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcéna gyanánt, 1976 augusztusának végén valóban betöltötte hetvenedik életévét, egy küzdelmes és termékeny irói sors összegzéséhez érkezett.

Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék szellemét és vállalkozását példázta. Temesvárott született, Pozsonyban és Prágában tanult, Szlovákiában ismerkedett a nemzetiségi lét és a forradalmi munkásmozgalom feladataival, Romániában lett a népfrontgondolat és a dunatáji közeledés apostola. Ahhoz o magyar nemzedékhez tartozik, amelynek már történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba került magyarság sorsa. És amely a kényszerűségből csinálva erényt a kelet-közép-eurápai népek: magyarok, szlávok és románok eszményi közössége felé akart kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; sőt messzebb, az emberiséghez, o nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális fölényt, asszimilációs po-POMOGÁTS BÉLA

BALOGH EDGÁR

hetven éve

litikát. Balogh Edgár a dunatáji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, művek, történeti és publicisztika Írások sorában magyarázta, életével és munkájával szolgálta.

Mint ahogy életével és munkájával szolgálta a népfront ügyét, a szocializmus és a magyarság történelmi találkozását is. Jól tudta, hogy a dunatáji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaratú emberek összefogása a feltétele. Ezt az összefogást hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain, az 1937-es Vásárhelyi Találkozón. És ezt az összefogást képviselte a felszabadulás után is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének történelmi feladata.

A Dunatáj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, o magyarság és a szocialista gondolat korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát e két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A hetvenesztendös író, közíró és tudós ma is dolgozik. Tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szivében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár négy évtizede otthona. De otthona egész Erdély, az egész Dunatáj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelme élete során mindig azon fáradozott, hogy e Dunatáj volábon a népek otthona legyen.

BALOGH EDGAR

Lelki zarándoklat Stószra

Itt mór gyenge a baráti szó, s csak kutatóállomós, számitógép tudná nagyon alapos, több kötetnyi Jelentésben, monográfiában kifejezni, mit is jeleAt számunkra Stósz. Egy iróember ott alapállást foglal el, említik is a stószi mérték-et, nemzedékek kérdéshullámai, korszokok ellentmondásai, (öldrajzi övezetek és gondolati körök sürülnek ide, metszik egymást és oldódnak fel az emberség képletében, o szomorúságunk csak az, ha kevesen igazodunk a stószi dokumentáció felé. Valami nagyon meleget, szépet, barátit irnék-üzennék Fábry Zoltánnak innen Kolozsvárról, ahol Gaál Gáborral közös lapja, a Korunk megjelent, s folytatásban ma is újratermeli el nem évülő igazságait, de oly komor az idő. oly fenyegető mindaz, amitől Stósz óriási felkiáltásként, lobogó jelzésként mindig óvott, s oly jelentéktelennek tetszik mindennapi ágálásunk az ő egyetemes tételeihez képest, hogy visszahökölök a nyájas fraternizólástól. megédesedett stószi emléceimtől, s mint idegen bölcs közeedem oma kis mánta falu csillaga elé.

Mert nem remeteség az a magány, hanem teljes koncentráció gyújtópontja. - Valaki ment-maradt az áltolónos múlandóságok aprócseprő gondjaitól, a mindennapos hercehurcától, ezek fölé áldozta magát, s őrhelyéről különbül lát, összefoglalóbban ítél, mint mi a sokadalmakban. Legjava párlatában írásaiban jut el hozzá az egész világ, s gondos kapcsolórendszerével feldolgoz, definiál és ítél. Túllótott egy liberális demokrácia önteltségén, s a szocialista világot is figyelmeztetni tudja minden ontihumónum és háborús nihilizmus lappangva közelgő vagy éppen már hivolgó veszélyeire. Megteheti, mert nem katonai vagy közügyi szakértő, aki valószínűségszámítások taktikájával sakkozik, hanem lelki szeizmográf. Arra remeg, hogy valakik bárhol mire gondolnak, mire vágynak, mit forralnak, mivel áltatják magukat, és mákonyitonak mást, s ez az ideológiai ébrenlét és készenlét nemcsak az ellenségre figyelmeztet, hanem a bennünk lappangó aluszékonyságot és megalkuvást, a dolgoktól agyonelfoglaltak szürke prakticizmusót, a gyanútlanok naivságát, a feledékenység kórját is leleplezi.

Van persze Pugwash is valahol Kanadában, s Bertrand Russell a maga matematikai logigójával kiszámítja, megidézi, vitába bocsátja az otomháborús veszély s minden törvénysértés rémeit és gazembereit. És van az afrikai őserdőben Lambaréné, ahonnan holtig hirdette és ápolta oz emberfaj testvériségét. a világbékét az öreg orvos és Bach-orgonista Albert Schweitzer, gyakorlatilag és zenéig mélyítve a pacifizmus szépségét. És van Jasznaja Poljana csendje, ahová Tolsztoj emlékéért zarándokolnak el ember és béke szerelmesei, és közelebbről van itt, Románia közepén, Kisbacon, ahol a közösség erkölcséért küzdő, patriarchális Benedek Elek emléke él, s most látogatunk el a kis Mészkőre, melyet „isten országává" szövetkezetesitett egy plebejus világjáró és pap, Balázs Ferenc, ugyancsak Gaál Gábor Korunk-jának egykori híve és munkatársa, aki immár a rög alól sikolt a békkért. Vannak tehát oz irói lelkiismeretnek, elmélyedésnek, a humánum állandó és egyetemes sugárzásának okos vagy méla kegyhelyei, s hogy ennyi szép tájékozódási pont közt én most Stósz felé fordulok, annak minden más szépségek és épségek teljes elfogadásán túl (mert mennyi más népnek is van ilyen helyi találkozása a végtelennel) az oz oka. hogy Fábry Zoltán Gsehszlovókiában olyan maradéktalanul Európa-ismerő. s olyan mélybelátóan tükrözi e legértékesebb és legveszedelemesebb történelmi gondolatterep és eszmekísérletező lakósáv bensőségét, filozófiai és irodalmi, publicisztikai és művészi szókimondósait vagy sanda célzásait. Fábry Zoltánt olvasom, s tudom, mi vesz körül, mit szeressek, és mitől óvakodjom kívül és belül. És itt egy kissé nemzedékemmel- együtt — Adyt is be kell vallanom, aki Európától szakított el és Európához kötött o maga „Nyugat ellen Nyugatot hozz" dialektikájával.

Majdnem egy éve jegyzetelem az Európa elroblása külön és együtt ható írásait, de még nem tudtam befejezni. Nem is lehet. Olyan ez az olvasmány, mint volt századokon át eleink kezében ama kettős ó és új magatartósmodell,

a biblia, vagy amilyen lehetett az ellenség kezében az a szörnyű Mein Kampf, s ha a hitleri kézikönyv éppen Fábry Zoltán meglátásában egy csaknem ószövetségi szemlélet átdobása a germán mítoszba, úgy érzem most anti-Mein Kampfnak ezt a Fóbry-könyvet. Eltúlozom az összehasonlításokat? De mindig is küzdöttem az öntörpítés és elidegenedés ellen, ami felmenti a gyávát, a hitványt minden felelősség alól. A mi Fábrynak nem egyedülálló és nem kizárólagos, de számunkra o magyar szellemi életben ő is fasizmusnak és veszedelmes reprodukcióinak legélesebb eszmei ellenlábasa. A mi nyelvünkön, a mi témaköreinkben Stósz a lángostor, mely katarzisra késztet minden — akár leghalványabb nacionalista önzéssel, faji elfogultsággal, kolandoremlékkel és katasztrófafelelőtlenséggel szemben, s ugyanekkor, egyben és elválaszthatatlanul, fel is bátorít a magunk teljes emberségére, amivel be tudunk állni egyenragúan más népek közé, alkotó együttesben békéért és szocialista humánumért.

Stószon megtört mindig a sznobok és kozmopoliták divathulláma. Nemcsak a fasiszto rémet zavarta elő minden rejtekéből, hanem az ellenállás polgári gyengéit, az egzisztencialista létfélelem és a művészi absztrakt antihumánumát is kikezdi, eléggé világos példákkal illusztrálván minden elidegenedés és nihilizmus szükségszerű irányulását a fasizmus katasztrófakalandjai és ezek passzív elfogadása felé. Időnként ez konzervativizmusnak látszik, pedig semmi más, mint Fábry Zoltán töretlen ifjúsága: az a kommunista hit, hogy „embertelenitő veszély idején az embert kell vállalni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni, és így tudatosítani, mozgósítani társadalmi és imperialista embertelenségek ellen". Szembe is állítja Heideggerrel Sartre-t, s nem téveszti össze Kafka emberigénylő szorongását vagy Picasso Guernicarealizmusát sem a nihildivattal. Ez a humanista aktivizmus, a valóságból kiinduló és a valóságra egészségesen visszaható hősemberség az, ami Fábry Zoltán tanulsága, moradandósága, a hetvenen innen és túl is mindörökre, míg az emberért, az emberi otthon boldogságáért, a békéért, népek igazi testvériségéért, a tudás hatalmáért küzdeni kell.

1967

20