A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-10-25 / 32. szám

,—.** Ai idő áprilisi köpenyét öltötte magá­ra. A kocsi ablakát eső veri, az eget sárga villámok hasítják, majd kisüt a nap. Az egykori „Aranykert“ ország­útjain száguldunk. Ipolyi Arnold neves történészünk Így nevezi Csallóközt leg­nagyobb munkájában, a Magyar Mitho­­lógiában. Mocsaras, nádas, ingoványos sziget-ország volt hajdanán, melynek fantáziaszülte aranytól, gyémánttól csil­logó palotáit vizitündérek lakták. Izsa községet elsőízben V. Incze pá­pának egy 1276. évi bullája emliti. Ha­tárában római castrum állott, s ember­­emlékezet óta a Celemantiq „Leányvár“ nevet viseli. A szájhagyomány szerint a rómaiak korában Valentin itt tartotta kedveseit, innen tehát a neve. A föld­sáncokkal védett erődítményt feltehe­tően még Domitiánus császár uralkodá­sa alatt emelték. Vízvezetékkel és köz­ponti fűtéssel volt ellátva. Négy sarkát erős bástyák védték, területére négy kapu biztosította a bejáratot. Az egyik kaput egészen a török megszállásig egy kecskeszobor díszítette ... Egyszer aztán a kecskeszobor eltűnt. Egy isme­retlen ember, aki kis hajójával a Dunán cirkált, körüljárta a castellumot, meg­csavarta a kecskeszobor farkát, az le­törött, és hullani kezdett belőle az aranytallér. Erre föl levágta helyéről az egész kecskeszobrot, hajójára vitte és elvitorlázott. Régen volt, a hajósnak nyoma veszett. Titok mindmáig maradt, milyen nemzetiség fia volt, a véletlen vezette-e vagy egy régi elődje írás­hagyatékában fedte föl a titkot, s tuda­tosan jött el az elrejtett kincsért. Meg­tehette, nem állta útját senki, a castrum elhagyatottan állt. A Leányvár falait árvíz, földrengés, tűzvész pusztította, de körfal romjainak alapja annyi követ szolgáltatott még igy is, hogy a régi Izsa minden háza és mintegy 100 kökútja ebből épült. Ez a furcsa, mocsaras, lápos, szegény világ nagyon vonzotta Mátyás királyt is. Megszerette, sokszor vadászott füzesei­ben. Izsón is járt egyszer, elkísérte ha­lászait, s mig azok halászzsákmányukkal foglalatoskodtok, addig ö elnézte a Duna víztükrét. A falut az utolsó századokban három­szor sújtotta földrengés, tűzvész és árviz pusztította. A hatvanötös árvízkatasztrófa jóformán elsodorta a falut. Izsa mégis e felmérhetetlen pusztulásnak köszönheti újjászületését. Ragyogó villák fényes ablakszeme nézi ma a megtisztult eget. Az egész ország összefogott, hogy Csal­lóköz rombadöntött falvait újjáépítsék. Izsa segítségét a morvaországi Šumperk és Uherské Hradište, valamint a szlová­kiai Trencsén lakóitól kapta. A szó leg­nemesebben vett értelmében testvéri és elvtársi összefogás volt, melynek emlé­kére háromoszlopos szobrot emeltek. Ez egyszer nem volt szükség a castrum építőanyagára. Maga az állam kölcsö­nözte. A falu fiataljai és öregjei egyaránt borzongva gondolnak vissza a szörnyű­ségekkel teli napokra. A könyörtelen áradat mint egy szertelen és szeszélyes óriás a gyufaszálakból készült játék­szereivel bánt el mindazzal, ami útjába akadt. A falu eltűnt, csupán a sik egyet­len kiemelkedő dombocskája „maradt szárazon. A domb tetején kutya, macs­ka, róka, tyúk, galamb olyan egyetértés­ben fértek el egymás szomszédságában, csont és bőrre fogyatkozva, ami csak ilyen veszély esetén létezhet, s csak az hiheti el, aki saját szemével látta. Ku­­rucz Lajos, Izsa földművesszövetkezeté­nek teher-gépkocsivezetője, Kovács La­­jis technikus és társai, akik csónakon közelítették meg elhagyott otthonukat. A víz egyetlen urai a libák maradtak. Az eltárolt, de időközben felszabadult kukorica- és gabonakészleten úgy meg­híztak, hogy nem kellett őket megtömni. Amikor a Duna vize megszelidülten tért vissza medrébe, Izsa férfinépe, meg­érkezve az iszapos faluba, toliastul kat­lanba dugták őket és só nélkül fogyasz­tották, s mint életük legfinomabb falat­jaira gondolnak vissza. De beszéljünk inkább a békés Izsóról, a csendes esték éjszakába hulló percei­ről, nagyanyák vásznairól, Lujza néni — özv. Athanásné — ráncokba szelídült kezeiről, amikor a napi nehéz munkája után vörös csillagot hímez a kifeszített fehér anyagra, hogy bevilágítsa magá­nyos éjszakáit, elfelejtse özvegységét. Egyetlen kislány unokája a főiskola pad­jaiban tanul. A vörös vászonra fehér virágot ültet, mintha csak az örök békét akarná velük meghirdetni. Kovacsics Ilo­nának madérái, toledóval hímzett cso­dálatraméltó abroszai vannak, melyek­nek ezernyi pici ablakán át vizsgálja a múlt letűnt emlékeit, a jelen meghittsé­gét, s az eljövendő esztendők felcsillanó napjait. Ha órában számolnánk az ölté­seit, vajon hány hónapi munkáját mu­tathatnák a számok? De Anikó, kis uno­kája ott áll mellette, bizonnyal örökli majd népköltészetének varázsát; el ne vesszen, aminek élnie kell, akárcsak Kovacsics Lajos, a 80 éves fiatal, aki „ráérő" idejében csodákat fon fűzfa­vesszőből, zsúpszalmából, gyékénykáká­ból, amig a dédunokák ujjai a zongora fehér billentyűit érintik. Izsa ezidén ünnepli 700 éves évfordu­lóját. Népviseletük arisztokratikus szín­­pompája lenyűgözően választékos, mondhatnám, kivételes, s ezért megle­petésszerű azok számára, akik eddig nem láthatták. A nagy ünnepre Izsák Lajos vezetésé­vel színművel készülnek. A kultúrházban kiállíttást rendez az iskola, amelyen a letűnt idők használati tárgyait szemlél­tetik majd. A nagy évforduló alkalmából jókíván­ságaink helyében talán ennyit; „A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre, Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk. Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre, aki hajnalonta gyönge virágokat okoz." (József Attila) MOYZES ILONA

Next

/
Oldalképek
Tartalom