A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
/ v Ml MARADT A NÉPVISELETBŐL? A GUMICSIZMA!... Nemecskai Sándor, a helyi nemzeti bizottság titkára csak a „patakproblémát“ említette: mármint azt, hogy a falun átfolyó patakok lehetetlen Z-akcióban rendbehozni, pedig míg ezt a munkát el nem végezték, addig utakat sem építhetnek a patak mellett. Ezért van hát, hogy Lelában (Leléden) a gumicsizma már úgyszólván a „népviselethez“ tartozik ... Illetve hát ahhoz tartoznék, ha még lenne népviselet. A patak rendbehozásához azonban gépek kellenek és természetesen pénz is szükségeltetik. Bár a patakkal kapcsolatos munkálatokat a lelédiek felvették a választási programba, a járási nemzeti bizottság nem hagyta jóvá a programnak ezt a pontját: merthogy legalább kétmillió koronába kerülne. A járási nemzeti bizottság álláspontját természetesen méltányolnánk, megértenénk, ha csupán faluszépítési akcióról lenne szó. Nemecskai Sándor szerint azonban a „patak-ügy” nemcsak szépség kérdése: a patakmeder kiépítésével állítólag az egész falu ivóvíz-problémája megoldódna. Mert a lelédiek egy része bizony ivóvízproblémával bajlódik, sokan egészen a „tűzoltókútra“ járnak vízért. A „tűzoltókét“ minden bizonnyal a mellette lévő tűzoltószertárról kapta a nevét. A tűzoltószertárat egyébként — Z-akcióban — hamarosan átépítik, illetve áthelyezik a falu közepére. Szóval, a tűzoltókéinál parázs beszélgetésnek vagyunk tanúi: — Mondtam már, hogy legalább egy százötven koronás pumpát vehetnének erre a kútra, ha másért nem, hát azért, hogy a cigánygyerekeknek legyen mit elrontaniuk — mondja egy bácsi, aki állítólag már vagy fél órája ül a kannája mellett a kútnál, s várja, hogy a vékony sávban folydogáló víz megtöltse a kannát. A kút egyébként — látszólag jól — le van betonozva. Mondom, látszólag jól. Mihelyt azonban fel akarunk lépni a masszívnak tűnő betonra, a vízre váró bácsi nyomban ránk kiált: — Rá ne menjenek, mert beszakad ! No lám ... Ezt se tudják megcsinálni, amíg még lehetne. Mert most még meg lehetne javítani, nem állna semmiből. Ha beszakad, akkor majd újra kell betonozni... Aki a méltatlankodást türelmesen hallgatja, egy idős nyugdíjas, bizonyos Sztruhár Pál. Hogy ne unatkozzék, szőlőkarókat farigcsál akácfából, azaz — mint ő mondja — „agácafából“. — Menyit fizet ezért a munkáért Pali bácsinak az erdőgazdaság? — kérdezem, hogy szóra bírjam a hallgatagon dolgozgató embert. — Egy karóért negyvenöt fillért. Igaz, negyvennyolc fillér van „kimesélve“, de ha megkapom, sehogyse több az negyvenötnél, akárhogy is számolom ...Közben egy nénire figyelünk fel, aki — nagy kosárral a hátán — lefelé igyekszik a patak mentén. Persze, hogy a patak mentén: nem is igen mehetne másutt, hiszen Leléd patakja legalább hatszáz méter hoszszúságban húzódik végig a falun. Elköszönünk Sztruhár Páltól, s a néni után iramodunk. Közben hatalmas libaseregek menekülnek előlünk a patak túlsó partjára. — Hová siet? — kérdezzük a nénit. — A határba. Sóskát szedni. Szeretem a sóskafőzeléket, de ha vadsóska is van benne, úgy még finomabb. Kisfiú ül a patak partján. — Nocsak, fiam, ijeszd meg! Zavard vissza! — szól neki a néni, aki csak most veszi észre, hogy kutyája sem akar kimaradni a sikeresnek ígérkező sóskaszedésből. — Nem szabad a kutyának kint csavarogni. Ha észreveszi a csendőr, agyonlövi — teszi aztán hozzá magyarázótag. Talán az eddigi megnyilvánulásokból is kitűnik, hogy barátságos, nyílt szavú, őszinte emberek lakják ezt a négyszázötven lakosú kisközséget. Nem is nagyon csodálkozunk hát, amikor egy öregasszony „leszólít“ bennünket: — Ugye, maguk kirándulók? — Miből gondolja a néni? — Manapság mindenki kirándul. A lányomék is a Balatonnál vannak. Én meg itthon szedem a szilvát. Nem is voltam még kirándulni sehol. Pedig már hetvenhat éves vagyok... — A környéket azért csak bejárta. — Nem én. — Ki se mozdult a faluból? Soha életében? — Voltam egypár faluban dolgozni. Meg Párkányban bevásárolni... — De újságot olvas. — Nem jár nekem újság. — Van a faluban egy szép új kultúrház. Ott biztosan szoktak színdarabot játszani. Oda csak eljár. — Nincs ott semmi. Régen még volt színdarab. Most már nincs. — És CSEMADOK-szervezet van a faluban? A néni gyanakvóan — mintha azt hinné, gúnyt akarok űzni belőle — rám néz, egy ideig gondolkozik, aztán megkérdezi: — Mi az a CSEMADOK? Továbbá még azt is megtudtuk, hogy a lelédi népviseletből szőnyegeket készítettek a falu ügyesebb asszonyai. Furcsállom, hogy efféle problémákat nem említett a helyi nemzeti bizottság titkára. Pedig — véleményem szerint — a művelődéspolitikai kérdések is létező — sőt mondhatjuk azt is: égető — problémák A néni ugyanis nem azért kérdezte meg, mi az a CSEMADOK, mert tájékozatlanabb a község többi lakosánál. Utánanéztem a dolognak: őszi Irmát, a CSEMADOK Nové Zámky-i (érsekújvári) járási titkárát kérdeztem meg: hogyan működik a CSEMADOK lelédi helyi szervezete? A válasz lehangoló volt: Leléden a szervezet valójában megszűnt talán „papíron“ még létezik. Egyetlen aktív ember van csupán a faluban, „a" Patyi Pál, ő irányít minden tömegszervezetet. De hát mihez kezdhet egyedül? Mindehhez csak annyit teszek hozzá, hogy Leléd nem a világ végén van, hanem az érsekújvári járásban. Ott, ahol a vidék hazánk legszebb tájai közé tartozik, s ahová éppen azért gyakran látogatnak a turisták: az Ipoly mentén, százötven méternyire Magyarország határától. VARGA ERZSÉBET (A szerző felvételei) 7
