A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-11 / 31. szám
OZSVALD ÁRPÁD KÉT DESZKA KOZOTT Azon az ablaltQn már nem néznek ki soha többé szégyenlős muskátlik, álmos petúniák, a függöny fehér zászlója leszakítva, — két deszka közé szögezett emlék, a magányos fal egy pillanatra megáll a levegőben, — gomolygó porban így teremtődnek köznapi csodák. HAJNALBAN Hajnalban nyulak baktatnak át az erdei réten, elhagyott, rémült őzgidák hiába keresik anyjuk meleg testét, — hajnalban ridegebb az árvaság. Csak emberi nyelven szólhatunk. A kőbe vésett jelek egyre távolodnak. Ki fejti meg a korsóba rejtett írást? Ki ássa ki a homokba némult bálványokat? Oly tisztán élünk immár, mint a frissen mosott ablak üvege. Múltunk büszke kőfalakba rakódik, kakukkos óra őrzi lenge álmainkat. Éhünk nem csillapul, ha a falra szögezett, virágos tányérok jó reggelt köszönnek, szomjunkat nem oltja a rég kiszáradt csecses-korsó, mely ott ül szégyenkezve a keményített, hófehér csipke közepén ... Akár az ember — a tárgyak is keresik önmagukat. Természet-anyánk nem vesz már szárnyai alá, repülni kellene újra, elrugaszkodni a fészek pereméről, vállalva félelmét a zuhanásnak. Hajnalban indulsz útnak, mint a pásztorok, az ajtó kilincsén hagyod kezed melegét. VARGA IMRE CRUSOE-SZALTÓK Varga Imre első kötete „kilóg“ a Madách Kiadónál ez idén gyors egymásutánban megjelent hazai magyar verseskönyvek sorából. Az öt ciklusra osztott Crusoe-szaltók 58 verse Vargát egyértelműen a modern költészetnek ahhoz a szinte kizárólag a szó mágiájára építő irányzatához kapcsolja, amely ugyan irodalmunkban az egyszeműek által is ismertté vált, és Tóth László, Kulcsár Ferenc pár éve kiadott első köteteiben már komoly eredményeket is felmutatott, ugyanakkor azonban különböző okok (hagyománytalanság, az átlagolvasó és a kritika idegenkedése, az új versek „nehézségi foka“) miatt alig-alig honosodott meg. Ez a költészetünkben különleges szívóssággal tovább élő múlt századi formák és tartalmak negációjából kiinduló irányzat az irodalom eszközét, alapanyagát, a nyelvi jelet, annak jelentésbeli ambivalenciáját, ill. a többértelműségben rejlő képi erőt tekinti a legfontosabb — esetenként az egyedüli — versteremtő elemnek; a szó teherbírását próbálja ki, elhagyva a vers többi — sokak által nélkülözhetetlennek, pótolhatatlannak vélt konstruktív elemét (attributiumát). A hűvös fogadtatásból, a kibontakozás lehetőségeinek hiányából, valamint az ezeket tudatosító költői programokból kifolyólag az irányzat irodalmunkban szorosabb értelemben csupán a kilencek költői fejlődésének két-három éve lezárult kezdeti stádiumát határozta meg, persze kihatásában az irodalmi közvélemény és a kritika korszerűsödése által szükségszerűen érinti hazai magyar irodalmunk egészének fejlődését. Varga Imre kötetbe gyűjtött versei egyrészt ezt a ma már lezártnak tekinthető szakaszt dokumentálják, másrészt költészetének az öt ciklus különbségeiben jól nyomon követhető fejlődésrajzát adják. A költő versművészetének közvetlen meghatározója az ismétlés, többlet nélküli újrázás, a minta lélektelen tökélyének elutasítása, másrészt viszont az eredetit, egyénit, de egyben bizonyos folytonosságot eredményező kísérletezés, a műhelymunka, a végtelen megoldáslehetőség jelzése, gyakori versbeemelése. Így válhatnak sok helyütt funkcióssá, munkára és életre vonatkoztatásukban metaforikus értelművé, ezáltal a versek szerves részévé, sőt kulcsmondataivá (szentenciájává) a modern költészet formai kelléktárában legtöbbször csupán elidegenítő effektusként használatos alkotástechnikai jegyzetek, arspoetikus félsorok: Miért a választás vagy / A kívánság, hogy válasszunk / Az átvitt értelem és a szószerintiség között / Ne pocsékoljuk ritmustalan / Ismétlésekre az időt. Ez a fent jelzett kettős irányultság, amelyet jobb szó híján céltudatos múlttagadásnak is nevezhetünk, a kötetben elsősorban a szemlélet síkján jelentkezik, és mint arra az utószó is figyelmeztet a szemlélethez csak ritkán társul a formateremtő értelem. A miértre több válasz is létezik. Érezhetően meg-megkísérti költőnket a hajdani féktelen és parlagi düh polgárpukkasztásra ingerlő emléke is. Máshol a „költői“ szövegmegoldásoktól riadó Varga önironikus, antiromantikus magatartása a legtágabban értelmezett költészet kereteit is szétfeszítő maximálisan objektivizált képeket iktat verseibe: Erre istenien ráhibáltál öregem / Megyeri Petőfihez az / egyik felvonásközi szünetben / Az ötlet azzal a tintásüveggel / a személyek ugyanazok I páratlan dolog / más idősíkban a mondat befejező része: döglesztő. I Végsősoron azonban az újfajta (vagy csupán: egyéni) valóságlátást közvetítő nyelv törvényszerű fáziskésése okozza a kimondott tartalmaknak megfelelő formák hiányát, ill. hiányosságait. A szavak több jelentéssel kapcsolódva egymásba paradox módon lazítják az értelmi összefüggéseket, s ha ezek helyébe nem lépnek más (érzelmi, hangulati) tényezők a nehezen kibogozható jelentés-összefüggések a szövegérthetőség romlását okozzák, és a részelemek struktúrává szerveződését akadályozzák. A kötet verseinek nagy részét, különösen az első három ciklusban ezért szövik át nevenincs félelmek, kínosan kétértelmű jelentések: még nem rándult össze képpé / a vijjogás zsongás nyiszorgás / kék piros barna szín-tántorgás még nincs értelme a lüktetésnek I tömörülésnek terjedésnek ... Teljes kép így csak néhány versben alakulhat ki: a VakírásSal című ciklust záró kétsoros Alkony kép- és hanganyagában megvalósított egység első jele az újra megtalált harmóniának: Árnyékuk folyóján / lazán úsznak a bokrok. A Látomás 1971. március 3-án című vers a vízió mozaiktermészetéből fakadóan adekvát formát kap a Varga verseire jellemző képi átfedésekben, a nehezen bontható fogalomtömbök és érzékletes képek szeszélyes váltakozásában: Alant penésztajtékban hevernek / a rímek a dolgok / oly furcsa ott a tavasz: a virágzó almafa körhintája / zenélve forog Lángolt az ég fényből fonódtak titkos szobák. Kallimakhoszt a formai tökélyre törekvő pepecselő görögöt aposztrofálva Varga Imre az állítmány nélküli zene és a minden nélküli csönd elérhetetlen tökéletességére hivatkozva lehetetlennek mondja a verset. Miért? Mint már jeleztük a szójelentések képi vetülete megkívánja a többértelmű kapcsolatok rendezését, egyenirányúsítását. Ám a költő a vers gondolati gazdagságát növelte a többjelentésű szósorokat kénytelen korlátok nélkül működtetni vagy működni engedni. Az így versbe lépő jelentés szédült darázsként dong a puszta papír fölött. A gondolat, a hit ereje ebben a kötetben legtöbbször még csak szavakat toboroz; a sorakozó ideje csak ezután jön. A költő csupán látszólag társa az önmagukat dadogva megfogalmazóknak. A valóságnak még csak néhány síkját jelzi (tragikum, irónia), de dialektika-igénye előbbutóbb egyetemessé teszi világlátását: mert mindig hihető hogy a nyelvünk hegyén / épülnek a piramisok. A köteteimbe emelt Robinsonmotívum kulcsa Varga költői-emberi magatartásának (vö. az utószóval), melynek helyességét igazolandó nemrégiben Csongor Tündét kutató vándorlásához hasonlította saját, ill. kor- és sorstársai útját. Varga Imre esetében Csongor önként vállalt útja, Robinson teljes életre törő céltudatossága valójában együtt jelzi arc és ars tökéletesedését. SZARKA LÁSZLÓ 20
