A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-27 / 29. szám

(Részlet Szabó Béla: Marci, a csodakapus című regényéből) A Chiróval folytatott beszélgetés, ha nem is tisztázott bennem mindent, mégis megnyugtatott. Továbbra is asz­talosinasnak készültem, de átvettem az egész évi tananyagot, ami nem volt számomra nagy megerőltetés. Anyám­nak is segítettem odahaza, ného kifu­tottam a pályára egyet-kettőt rúgni a labdába, hogy el ne felejtsem, milyen a kapu. Néha sétáltam, néztem a kira­katokat meg az embereket. Mostanában a város sokkal forgalmasabb volt, mint a felszabadulás előtt. Az emberek is másképp jártak az utcán, egyeneseb­ben, bátrabban és hangosabban. A múltkor Gombos apjával találkoz­tam. Szembe jött velem, rám nézett na­gyon szigorúan, várta, hogy köszönjek neki, de eszem ágában sem volt. Én köszöngessek ennek a cinkosnak, aki a németekkel bratyizott, most pedig a de­mokrata párt tagja! Ki tudja, talárt egy­szer a kommunista pártba is belép. Azt mindenesetre elhatároztam, ha (elnőtt leszek és az öreg Gombossal a pártban találkozom, tüstént kidobatom. Magyarázkodni sem fogok sokat. Kár az ilyen cinkosra szót vesztegetni. Minél kevesebbet beszél az ember, annál jobb. Tenni kell, meg kell tőlük szaba­dulni. El is határoztam, hogy szófukar leszek, csak akkor beszélek, ha okvet­lenül szükséges. Nem lesz könnyű do­log, mert az emberben gondolatok, vá­gyak élnek, rengeteg szó meg rengeteg mondat, amit nehéz elhallgatni. Nehéz némán elviselni azt a fájdal­mat is, amit akkor érzek, ha Grigorijra gondolok. Ügy ment el, hogy nem is szólt semmit és egyetlen szót sem ír. Nincs senkim most a felnőttek között, akivel úgy tudnék beszélni, mint vele. Amit az ötéves tervről mondott, az olyan színes volt, mint egy mese; magam előtt láttam Szibéria havas bérceit, Ukrajna végtelen síkságán a határtalan, eleven­zöld, virágzó búzamezőket meg a Krím­­félsziget gyönyörű narancsligeteit. Min­dig reméltem, hogy Grigorij elvisz a Szovjetunióba, ahol az egész nép, fia­talok és öregek egy emberként építik hazájukat, amelyet a német fasiszták tűzzel-vassal pusztítottak. Egyetlen em­lékem van Grigorijtól, az „Az új ember kovácsa" oroszul. Gyakran lapogzatok benne, de nehéz olvasnom, pedig fel­tétlenül ef kell olvasnom ... Kárász már több ízben meglátogatott a kertben. Lehet, hogy a Gyöngyi miatt jött, aki fütyül rá, de észrevettem rajta, hogy szeretne velem megbarátkozni. Nagyon komolyan vesz azóta, hogy Gri­­gorijjal olyan jóban voltam. Most is azt kérdezte, hogy mit írok a füzetembe. Kitérő választ adtam neki. A Gombos­eset óta nem tudok és nem is akarok vele komoly dolgokról tárgyalni. Arra is megkért, hogy hívjam meg, ha majd elolvasom „Marci, a csodakapust". Megígértem, de nem hívom. A legjobb barátom most a szőrmés Balia. Okos és titoktartó fiú, ezt akkor láttam, amikor bajba kerültünk a Bodri miatt. Az utóbbi napokban sokat vagyok együtt vele, különösen azóta, hogy az édesanyja meghalt. Elviszem sétálni a városon kívül á mezőkre, a rétekre. Jól ismertem az anyját, mert néha­napján eljártam hozzájuk. Engem külö­nösen kedvelt, nagyon barátságos volt hozzám és mindig félretett számomra egy darab birsalmasajtot, mert tudta, hogy szeretem. Az elmúlt télen egy gyapjúsállol és kötött kesztyűvel lepett meg. Sovány, vézna asszony volt. Szív­bajos. Ha csuklani kezdett, a szomszéd udvarban is meg lehetett hallani. A csuklása szívszaggató segélykiáltás­hoz hasonlított. Nagyon fájdalmas volt ezt a kiáltást hallani. Mintha szíve lát­hatatlan ellenséggel viaskodott volna, és az ember nem tudott neki segíteni. Rossz, nagyon rossz volt őt ilyenkor nézni és hallani, mert csak jött belőle a hang, megrázta egész testét, jött va­lahonnan a szíve mélyéből; és mind­nyájan tehetetlenül álltunk, senki sem segíthetett rajta, sem én, sem a fia, sem az öreg Balia, aki éppen olyan kis nö­vésű volt, mint a fia. Megkövültén, né­mán álltunk, moccanni sem mertünk . . . Egyszer a kis Balia baracklekváros kenyeret evett uzsonnára . : . és az any­ja egyszerre elkezdett csuklani ... A kis Baliának a torkán akadt a falat. Ott állt a konyhaajtóban, félig nyitott száj­jal, egyik kezében a lekváros kenyér-, . és nem bírt tovább enni. Odasúgtam neki halkan: „Egyél!" De ő csak intett a fejével, hogy nem bír, és behunyt apró, okos sezeméből könnyek szivárog­tak. A kis Balia édesanyja halálakor nem sírt többet, mint akkor a konyhalépcsőn. Édesanyját már előzőleg, az életében siratta meg. Most is. ha sétálunk a me­zőn, egyszerre megered a könnye, pedig egész másról beszélünk. Én nem kérde­zem, tudom, hogy miért sír. .. Talán az anyja csuklására gondol, amit most olyan szívesen hallgatna. Balta anyjának a halála nagyon, de nagyon megrendített. Jobban fájt, mint hittem volna. Borzalmas érzésem volt: hogy a világ minden anyja meghalt, köztük az én anyám is. Éppen akkor toppantam be Balláékhoz, amikor vézna testét felemelték a földről és a szom- . szédasszonyok ágyba fektették. Egyszer­re, minden csuklás nélkül összeesett és meghalt. Az asszonyok egy szót sem szóltak, de amikor láttam a „néma asz-­­szonyokat, tudtam, hogy valami barzab más, helyrehozhatatlan dolog történt. A kis Balia is tudta. Ott állt a konyhá­ban a zöldre meszelt falhoz támaszkod­va. apró arcát tenyerébe rejtette, egy kis szőrmedarab hevert előtte, és ujjai közül csöndes nagy könnyek gurultak lefelé. — Meghalt — mondta, amikor meg­látott, tágra nyitott, könnytől fénylő szemmel, és megszűnt sírni. Nem tud­tam mit válaszolni, annyira összeszorult a szívem a fájdalomtól és attól a két­ségbeeséstől, hogy minden anya meg­halt. . . Hirtelen sarkon fordultam és rohantam egyhuzamban hazafelé. Ro­hannom kellett, mert ezt a fájdalmat nem tudtam másképp elviselni. Bizo­nyosság kellett. Lihegve száguldottam végig a városon, mintha kergettek vol­na, és verejtékesen toppantam be a konyhánkba. Amikor megláttam anyám suhanó, hosszú kék kötényét, olyan zokogás ráz­ta meg a testemet, hogy alig bírtam lélegzethez jutni. — Meghalt a Balióné — nyögtem ki végre, de anyám sosem tudta meg, miért rohantam és miért zokogtam annyira. Még neki sem mondhattam el azt a kínt, azt a mardosó fájdalmat, amit akkor éreztem. Csak néztem apó­mat, kis négyszögletes szerszámasztalát a sok szöggel és kalapáccsal, fölötte a légypettyes Mona Lisát, bekukkantot­tam a szobába és úgy örültem a csiriz­­szagnak, annyi jóérzéssel élveztem, hogy azt ki nem lehet mondani. Jó volt nézni, amint anyám a tűzre rak, majd fakanállal a rántást keveri, s boldogan hallgattam apám kalapálá­sát éš Gyöngyi rekedtes hangját. A böl­csőnél ült, ringatta az apró öcsit. Nyil­ván jó napja volt. Berohantam a szo­bába, kiemeltem öcsit a bölcsőből és csókoltam, ahol értem. A kicsi hálás volt érte, lágy, tejszagú arcát szeplőimhez szorította és piros eleven nyelvével egészen benyálazta az arcomat. Úgy mosolygott a kicsi, tágra nyitott, fogat­lan szájával, hogy abba az egész világ minden Vidámsága és jókedve belefért. Jaj, nagyon boldog voltam. én akkor, mintha messzi veszélyes útról érkeztem volna haza. Bizony, ha nem látom meg anyám kék kötényét, talán haza sem találok. Boldog voltam, de a boldogság olyan, hogy nem lehet megfogni és állandóan megtartani. Csak emléknek őrizhetjük meg. Én megőrzőm. Ritkák a boldog pillanatok egy olyan szegény családban, mint a miénk. Az is biztos, hogy ezek a ritka pillanatok nagy fáj­lalomból születnek. Szegény Balláné .. . (M. Borský felvétele) Hálás s egyben hálátlan feladat Szabó Béláról írni a születése évfordulóján, arról a Szabó Béláról, aki kortórs, írótárs és jóbarót egyszemélyben. Hálás feladat azért, mert beszélhe­tek az Emberről, és hálátlan azért, mert félő, hogy az embert elragadják az ér­zései és a gondolatai, s nem tud tárgyi­lagos lenni. Egyszóval: rfehéz ilyenkor pátosz-mentesen írni, de megpróbálom. Nem akarom én most mérlegre tenni Szabó Béla írói munkásságát. Az a kri­tikusok dolga volt és lesz. Róla, az emberről akarok elmondani s vele el­mondatni néhány gondolatot az olvasók­nak. Ismeretségünk jó negyedszázada kez­dődött. Akkoriban Zalabán tanítóskod­­tam s már nekem is megjelent néhány írásom. Az ötvenes évek derekán ritkák voltak még az író-olvasó találkozók. Csontos Vilmos barátommal gondoltunk egy merészet és meghívtuk Szabó Bélát, aki a meghívásunkat elfogadta és eljött közénk a kis falucskába. Emlékszem, s még ma is átfut rajtam az a különös izgalom, amit akkor éreztem, amikor szemtől szemben állva először kezet szorítottunk. Találkozásunk igazi ünne­pet jelentett számomra és a falu betűt kedvelő lakói számára. Szabó Béla elhozta közénk a szerény­ségét, a csendességét, jövőbe vetett hitét és határtalan életszeretetét. Állt előttünk szikár-magasan, csontos arcá­ból kissé megtört fénnyel csillogott a két szeme, amiből arra következtettünk, hogy kegyetlen sors és kemény életút állhat mögötte. Sorsáról és életéről azonban igen visszafogottan, szűksza­vúan és tartózkodóan vallott, annál töb­bet beszélt életünk alakulásáról s az előttünk álló feladatokról. Azok az évek a nagy átalakulások, a harcok és a küzdelmek, az apró örö­mök és a felbuzgó nagy fájdalmak évei voltak. Azokról beszélt lázas szenve­déllyel, s azokról a kimondott és elhall­gatott izgalmas kérdésekről, melyek jel­lemzői voltak akkori életünknek, dolgos hétköznapjainknak. Beszélt vádlón és féltőn és védőn igaz kommunistához méltó nyíltsággal és őszinteséggel, bi­zakodó hittel és nagy mozgósító erővel — bár csendes halkszavúsággal, mégis meggyőzően. Magáról — mint már említettem — keveset szólt. Ez némi csalódással töltött el. Azóta persze sok mindent megtud­tam Szabó Béláról, s nyilván az olvasók is, akik elolvasták egy-egy művét. A so­rok között ott van ő is, az író és az ember azokkal és azokért, okikról és akikért szólt félremagyarázhatatlanul, egyértelműen. Irodalmi alkotásaiban mindig a sze­génység szenvedéseit írta meg. Értük, az ö nevükben szállt perbe az urak világával. Holy milyen volt az élete? ... Az ifjú­sága? ... Az alábbi, megrendítő erejű vallomásában, amit 1938 januárjában irt Prágábon, benne van. mint cseppben a tenger: DÖBBENET ÉS RÉSZVÉT Vozók, a Magyor Újság szerkesztő­ségi altisztje már néhány hónapja han­goztatta, hogy el akarja hagyni prágai munkahelyét és visszamegy Bratislavá­­ba. Több ízben szólt a főszerkesztőnek és szerkesztőknek, hogy nem bírja ezt a prágai legényéletet: ő itt él, a fele­sége meg a kisfia pedig Bratislavában. Panaszát jogosnak tartották š azt taná­csolták neki, hogy hozza fel a család­ját a fővárosba. A szerkesztőség még a költözködés költségét is vállalná. Vo­zók néhány hónapra megnyugodott, de egy lépést sem tett annak érdekében, hogy átköltöztesse a családját Prágába. Később meg is mondta a főszerkesztő­nek, hogy felesége hallani sem akar Prágáról. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy egész Prágáért nem adná a Mi-ANYAIM KÉK KÖTÉNYE

Next

/
Oldalképek
Tartalom