A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-27 / 29. szám
ESETEM A DINNYÉVEL Szeretem a görögdinnyét. Mindig is szerettem — gyermekkoromban is, amikor még sok volt belőle, de most, hogy becsesebb (mondhatnám úgy is: hiánycikk) lett. még inkább. Hajlandó vagyok akár a leghosszabb sorba is beállni érte, s megvenni az első dinnyét, amit a kezembe nyomnak (rendszerint ez az »első dinnye“ az utolsók közül való), mert az ember örüljön, hogy jutott neki. Hány embernek nem jut, pedig ők is sorba állnak, igaz, nem a száztizenötödiknek csak a száznegyvenkettediknek, de hát mindenki első nem lehet. Ezek után, azt hiszem, senki sem csodálkozik azon, mennyire meglepődtem a minap, amikor Bratislava egyik új lakótelepének (Rovnice II) zöldséges boltja előtt egy nagy kupac, szemrevaló dinnyét pillantottam meg — ám az ilyenkor megszokott tömeget hasztalan kerestem: csak néhány ember kerülgette a dinnyerakást és kedvére válogatott a szebbnélszebb dinnyék közül. Ez igenl — szaladt ki a számon az elismerés. Bár csak így lenne mindenütt. Nem sokat töprengtem, hanem betársultam a válogatók közé, majd egy iskolai glóbusz nagyságú dinynyével a hónom alatt beálltam a fizetésre várakozók sorába. Az emberek lassan fogytak, így alkalmam nyílt alaposabban körülnézni. A következőket állapítottam meg: a dinnyéket nem őrzi egyetlen elárusító sem — valamennyien odabenn tartózkodnak a kis helyiségben (a vevők kinn álltak, az ablak előtt); ha valakinek — netán — lopni volna kedve, nyugodtan megteheti, mire kiszalad valaki a boltból (sőt az is elképzelhető: észre sem veszik), a tolvaj lábanyomát is rég befújja a szél. Természetesen senki nem akart dinnyét lopni. Mindenki becsülettel kivárta a tíz-húsz percet, kifizette a dinnye árát, és örömtől sugárzó arcai elindult hazafelé. Őszintén megvallom, már kezdtem azt hinni, hogy az emberek megjavultak. Az elárusítók megbíznak a vevőkben, a vevők pedig nem esnek kísértésbe az őrizetlen görögdinnye láttán. Még akkor is hittem az emberek jóságában, amikor az ablak elé értem. A hatalmas dinnyét magam tettem a mérlegre, s nagyvonalúan lemondtam arról a jogomról is, hogy meggyőződjem az áru minőségéről: nem lékeltettem meg a dinnyét. Biztosan jó lesz, gondoltam magamban, egy ekkora dinnye csakis jó lehet. A súlya körülbelül nyolc kiló,, az megszorozva három ötvennel (ennyibe kerül egy kiló dinnye), huszonnyolc korona, legfeljebb valamivel több; a feleségem ugyan neheztelni fog, no de egyszer talán megengedhetjük magunknak, hogy alaposan jól lakjunk dinnyével. Ami a súly »megsaccolósát* illeti, jó nyomon járjam: a dinnye megvolt nyolc kiló, sőt több is — de azt már nem tudtam meg, mennyivel volt több. Ugyanis a boltban csak nyolc kilóig tudtak mérni a mérlegen. Nem volt több súlyuk. De sebaj, gondolták odabenn, segíts magadon, az isten is megsegít! A pöttömke elárusítónő, elnézést kérő mosollyal az arcán, közölte velem, kénytelen találomra megállapítani a dinnye súlyát. Ez úgy történik, hogy az ember megnyomja ujja hegyével a mérlegnek azt a serpenyőjét, amelyben a súlyok vannak, tekintetét pedig hol a dinnyére, hol meg az ide-oda cikkázó mutatóra szegezi. Néhány másodperces méricskélés után megszületik a végeredmény: a dinnye súlya (pontosan): nyolc kilogramm harminchat dekagramm. Fantasztikus! — állapítom meg ismét az elismerés hangján — egyszerűen hihetetlen! Gyors fejszámolás következik. Harminchatszor három ötven az annyi, mint százhuszonhat, tehát egy korona 26 fillér. Harmincasból megúszom a dolgot. Nem úsztam meg. Kiderült ugyanis, hogy ebben az üzletben nemcsak a mérleg körül vannak bajok, hanem az árak körül is. A dinnye kilója itt — és csakis is (a jó ég tudja miért) — négy korona volt, kereken. Vitatkozni próbáltam, feleslegesen. Ha nem tetszik; így a pöttömnyi nő, tegyem vissza a dinnyét, szívesen megveszi más. Akár négy koronáért is Mondanom sem kell, nem hagytam ott a dinnyét A lucullusi lakoma látomása feledtette velem c büszkeséget. Azt azonban megfogadtam, hogy ebber az üzletben többé dinnyét nem veszek. Már csa) azért sem, mert a fizetésnél-ismét be akartak csapni Harminchárom korona negyvenöt fillér helyett harmincöt koronát kértek. . ,f — lacza —