A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-13 / 28. szám
00# A síkságot szelíd lankák, kisebb-nagyobb dombok púpozzák, az ég alatt apró, fehér felhők szaladnak s friss szél nyargalászik át Palócföldnek ezen a részén, táján, ahol — mint áldott anyaölben — nyugszik a falu: Zsély. Pillanatnyilag még nem tudom eldönteni, hogy mi vagy ki lesz híresebb: a falu e, akitől Nagy Lajos költőnk kölcsönözte az előnevét, vagy fordítva. Azt azonban már teljes bizonyossággal tudom, hogy majdan együtt vonulnak be az irodalomtörténelembe, messze tájon hirdetve, hogy itt, ezen a tájon született nagy költőnk, akire — haló poraiban — még maga Mikszáth Kálmán is büszke lehet, hiszen ő „szintén” ezen a vidéken látta meg először a napvilágot, s innen indult el hódító útjára — a halhatatlanság felé. Majd valamikor valakik eldöntik, hogy kettejük közül ki vitte többre. Mindenesetre én azt kívánom — nem rosszmájúságból — bárcsak döntetlenre végződne kettejük szellemi-alkotói vetélkedése! Ha valaki e bevezető sorok elolvasása után azt hiszi, hogy a költő barátomról akarok írni, téved. Bár ha jól meggondolom, a költő is lehet tűz és vas, ami s aki hevít, egyszerre old és köt, ezúttal azonban nem róla, hanem az édesapjáról, a hatvanhét éves Nagy Lajos bácsiról lesz szó, aki nagyon büszke az országos hírű, költő fiára, akiben áttételesen szintén tüzet és vasat lát, lobogást és keménységet s messzire világító fényt... Nagy Lajos munkásságát, mesterségét behatárolni, teljes pontossággal szinte lehetetlen. Ezermester? Több annál. Mondhatnám: a vas szerelmese, de azt is, hogy a fáé és minden anyagé. Az ő kezében minden szerszám, minden anyag életre kel és engedelmeskedik az akaratának, pedig abból ugyancsak sok halmozódott fel benne. A termetét tekintve, nem óriás, mégis azt állítják róla, hogy félelmetes erők rejtőztek az izmaiban. A természete? — Nagytermészetű ember volt mindig a párom — mondja a felesége, aki hűséggel kitartott mellette jóban, rosszban. — Hozzám s a gyerekeihez mindig jó volt. Mint a falat kenyér.. . Lám: a tűz és a vas embere olyan tudott lenni, mint a falat kenyér. Vajon miből táplálkozott az embersége? — Alighanem apám természetét örököltem — mondja Lajos bácsi elgondolkodva. — A kitartását, a munkabírását és az emberszeretetét... Édesapánk soha nem veszekedett velünk, káromkodni is csak egyszer hallottam életemben. Nagyon erős ember volt.-.. Lajos bácsi Alsó-Sztregován született négy testvérével együtt (négy fiú és egy lány, s élnek mind az öten). Apja a falu kovácsa volt. Abba a világba született bele: a kovácsműhely homályába, a tűz lobogásába s az izzó vas szagába. Gyerekfejjel káprázatos mesevilágnak érezte és látta. — Korán megszerettem a vasat, azóta is szeretem ... A kovácsmesterséget apjánál tanulta ki. Tizenhároméves korában kezdte az inaskodást, ami négy évig tartott. Közben apja más műhelyekbe, más mesterek keze alá is odaadta, hogy minél többet ellessen és megtanuljon a mesterségből. Élt is a lehetőséggel: minden megtanulhatót megtanult, tam sesr íre-j ! / Ezt a „házikót" bütykölte össze Lajos bácsi Lajos bácsi kedvence, a kis, bögyös kakas Ián még többet is, mert ő nem kényszerből forgatta a tűzben a vasat, hanem mert ő szerette azt. amit csinált. Még most is ellágyul a tekintete, ha például a patkócsinálásra gondol viszsza: — Ha mi hármasban nekifogtunk, mármint apám, én meg az öcsém (kompanis, franciás, stajeris), kalapácsunk alatt zengett, szinte énekelt az üllő. Olyan volt az, mint a legszebb harangjáték. Akaratunknak engedelmeskedve hajlott, alakult patkóvá a vas, s olyan gyorsan elkészült, hogy mikor a földre dobtuk, még piros volt. Négy évi inaskodás után felszabadult és segédlevelet kapott. De nem elégedett meg a „tudományával”. Elment egy gőzmalomba fűtőnek, ahol rövidesen letette a fűtő- és gépészvizsgát, aztán tovább állt: a füleki Kovosmaltba ment lakatosnak. — Oda, mert a lakatossógot is meg akartam tanulni, mint ahogy meg is tanultam — bólogat Lajos bácsi. — Pedig nem volt könnyű a helyzetem, mert Varbóról kerékpáron jártam be Fülekre, ami testvérek közt is megvan hatvan kilométer, és reggel hatra a gyárba kellett lenni, egy perccel sem később. Mégsem nyafogtam, mint sokan manapság, ha netán kissé zsúfoltabb a busz a kelleténél... Ipolybélen dolgozott 1930-ban. Onnan vonult be katonának: Terezínbe a huszárokhoz. Leszerelése után Szklabonyán az édesapjával dolgozott, mint községi kovács, aztán 1933-ban megnősült. — Megismerkedtünk, megszerettem, feleségül vettem. Most már elárulhatom — mosolyodik el Lajos bácsi — nem ejtek vele csorbát a büszkeségemen: olyan szerelmetes voltam én akkoriban, mint a duda. Se láttam, se hallottam, de a világért sem mutattam volna ki. Beszélni róla? Inkább a nyelvem hagytam volna kitépni. így volt az akkoriban: rejtette és szégyellte az ember a szép, nagy érzéseit, bezzeg nem — Most már minden bizonnyal lesz belőle autó ... rejtegetik manapság a fiatalok. Jól teszik! A harmincas évek végén került a Karikás pusztára (Károly-majorra). Ott, mint önálló kovács dolgozott, de egyúttal a bognár- és szíjgyártó munkákat is ő végezte. — Kenyéradó gazdáimmal sosem álltam hadilábon, mert én a munkát mindig becsülettel elvégeztem. A major intézője bogaras, bolond ember volt. Egy kerékkel nyilván kevesebbje vagy többje volt — mondja a humoros történet bevezetőjeként Lajos bácsi. — Egyszer beállít a konyhaajtóba az intéző csapzottan, nagy hévvel és ezt mondja: „Idefigyeljen, mester! A hintán a két ráfot meg kell húzni, mert ... a Jutka lónak az első lábát át kell vasalni, mert ... a cséplőgépet rendesen ki kell javítani, mert... magának állandóan az erdőn kell tartózkodni .. .! Tanácstalanul pillantottunk össze a feleségemmel, majd egyet gondolva görbebotomat a karomra akasztottam és ezt feleltem. „Rendben van, intéző úr, megyek az erdőre, de a cséplőgépet húzássá ki utánam, a hintát is, a Jutka lovat is, meg az egész kovácsműhelyt ..." Erre aztán az intéző elvigyorodva legyintett egyet és elviharzott, mi meg akkorát nevettünk a feleségemmel, hogy összecsendültek a tányérok a falon. Aztán jött a háború ... Negyvenháromban bevonult a Horthy-hadseregbe, rövidesen a frontra került. A tréneknél szolgált. Nehéz volt. Egyre gyakrabban gondolt haza, a családjára: feleségére, Lajos meg Tibor fiára. Féltése, aggodalma nóttön, nőtt. Megcsömörlött mór az egész mindenségtöl, s megérett benne az elhatározás, hogy „megválik" a hadseregtől, azaz lelép, csak az alkalmas pillanatra várt. Állandó visszavonulás közepette értek Zvolenská Slatina környékére negyvennégy karácsonya előtt. Ott leszakadt a zászlós lovának a patkója, mire parancsot kapott, hogy vasalja meg. Vacsorára jó nagy darab nyersszalonnát kapott. — Ez jó lesz az útra, gondoltam magamban. Szóltam Mózer Dezső barátomnak, én ma este meglépek, ha
