A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-06 / 27. szám

Amikor Jan Rezek végre a Gránátosok utcájába ért, az volt az érzése, hogy egy áttüzesedett falusi kemencébe került hirtelen. Délután három óra volt. Párizsban a júniusi nap úgy csapott le az utca kövezetére és az itt-ott szédelgő járókelők koponyájára, mint egy megtüzesített kalapács. S a falusiasság érzése sem volt csupán a véletlen műve. Párizs déli külvárosának utcácskái sokkal inkább hasonlítottak a falusi utcákra, mint a szélesen, büszkén elterpeszkedő, csillogó boulevardokra a világváros szívében.

A péküzlet kirakatüvege mögött egy kandúr szunyókált. Annak idején itt szokott péksüteményt vásárolni. A következő házon egy kulcs lógott, s homlokzatát akkor még egy várnak kovácsolt vasból készített körvonala díszítette. Most is ott voltak: a kulcs és a vár is. Az utca másik oldalán egy keskeny, háromemeletes épület állott, melynek sárga homlokzata igyekezett kitűnni a hátteret képező egyhangú szürkeségből.

ŕ

HOTEL AUVERGNE, ez a két szó volt odapingálva a második és harmadik emelet ablaksora közé.

Rezek átment az utca másik felére és belépett az ivóba. A bisztró most szinte kongott az ürességtől. Háború előtt Fayol unokatestvére vezette. Auvergneből jöttek föl Párizsba, részletfizetésre vásárolták meg a szállodát és a bisztrót. Fayol és felesége törődött a szállodával, s az agglegény unokaöccs pedig a bisztróval.

— Mit parancsol, — szólalt meg egy férfi az italpult mögött. Ott állt már, mielőtt még Rezek tudatosította volna magában a jelenlétét. Fayol volt az személyesen. Meg is változott, meg nem is. Olajszín arcbőre barna lett, göndör haja megőszült. De talán leginkább a tekintete változott meg. Akkor régen nyugtalan, réveteg szemei most mozdulatlanul, szúrósan néztek a világra.

— Nem ismer meg? — lépett közelebb Rezek a pult mögött álló férfihoz.

Az jobban szemügyre vette, majd meglepetten felkiáltott:

— Jean úr!

Nem és nem tudta megtanulni Rezek nevét, s így mindig, — a háború előtt is — Jean úrnak szólította.

— Paul, — kiáltott be a pult mögötti nyitott ajtón, — Jean úr van itt, aki olyan sokat játszott veled és annyi mesét olvasott fel.

Mivel a csend már túlságosan hosszúra nyúlt, bocsántkérő pillantást vetett Rezekre.

Bementek a konyhába. Egy kissé nagyobbra méretezett gyerekszéken ott ült Paul, Fayol félkegyelmű fia, mint valamikor régen.

— Már több, mint harminc éve,— villant át Rezek agyán a felismerés.

A félkegyelmű arca szórakozottan egy számukra ismeretlen világ felé fordult, mint akkor régen is. Keveset nőtt azóta, csupán megerősödött. Azokban a lázas sietségű napokban, közvetlenül a háború kitörése előtt Rezek valamiféle vonzalmat érzett Paul iránt, aki arra ítéltetett, hogy egész életében gyermek maradjon. Megsímogatta fejét.

Fayol aperitivet hozott be, s eldicskedett bisztrója vadonatúj berendezésével. Az itlapult csak úgy tündöklőn a krómozástól, szinte elcsúszott a tijkröző felületeken a tekintet.

Unokatestvére, Jules visszatért szülővárosukba, Auvergne-ba, nem

és nem tudott megbarátkozni Párizszsal.

— Kifizettem részét az utolsó garasig, — mondta, — az adósságom már háború előtt letudtam. Most már én vagyok az egész épület tulajdonosa, a szállóé és a bisztróé is.

És Jean úr bizonyára jó állásban van, pislogott rá bizalmasan és tisztelettel egyszerre. Ha ki tudta fizetni az ideutazás költségeit, meg az ittlétet. Bizonyára elsőosztályú hotelban szállt meg. Az ő szállója még mindig a szerényebbek közé sorolható, sok vendége észak-afrikai, munkás, de hát rendes fizetők és tulajdonképpen ugyanolyan emberek, mint mi, jelentette ki nagyvonalúan. Behúzta az ajtó mögötti függönyt. A felesége biztosan sajnálja majd, hogy éppen most nem volt itthon, és nem ismerkedhetett meg Jean úrral.

— Kérdezni szeretnék valamit, — szánta rá végre magát Rezek, hogy rátérjen jövetele céljára. — Mi történt tulajdonképpen Sicard úrral és családjával?

Fayol félig elvigyorodott, de aztán inkább mégsem. A poharát visszatette az asztalra, tekintetét a mennyezetre szegezte. Lám, bizalmas volt, őszinte és az emberek nem méltók a bizalmára, panaszolta a szeme. Magától értetődik, hogy Rezek sem, akit olyan őszinte örömmel fogadott.

— Mit akar még megtudni, ennyi év után? És miért éppen tőlem?

Hangja most egyszeriben érdessé és elutasítóvá lett.

Igaz ugyan, hogy régen történt, de hát Sicard úr leánya, France kisaszszony a jegyese volt, hazudta Rezek. Ezért szeretné tudni, mi is történt velük. Fayol úr leánya, Odette írta neki, hogy a megszállt területről a szabad övezetbe Fayol vezette át Sicardékat, s ezért csak ő tudna mindent elmondani.

Fayol öklével az asztalra csapott:

— Ez nem is az én leányom, ez a leány az ellenségem. Nem is tudom, van-e róla tudomása, hogy engem, ez a dög, mindjárt háború után be akart mártani. Sokáig kivizsgálás folyt ellenem, mert állítólag Sicardékat a halálba vittem csak azért, hogy megszerezzem pénzüket és ékszereiket. Ellenem vallott, a saját apja ellen! ... Nem is emberi lény az, aki a saját apját tönkre akarja tenni! Azzal védekeztem, hogy soha nem tudta, mit beszél, már gyerekkorában sem. Az idegeire is kezeltettem. S ezt fehéren feketével be is bizonyítottam. Ellenem nem találtak terhelő bizonyítékot. Erre ő olajra lépett a szeretőjével, el sem kellett kergetnem itthonról.

Magába öntött még egy pohár italt.

Hány nyomorultat átsegített a határon. Hogy pénzért csinálta? Hiszen a nyakát kockáztatta. Vajon miből fizette volna le azt a németet, aki átengedte őket, s miből adott volna pénzt a barátjának, aki közvetítette a dolgot? Kinek a kedvéért dolgozott, vállalt minden kockázatot, ha nem a leányáért és ezért a szerencsétlen gyermekéért itt. S lám, a saját leánya így hálálta ezt meg, dutyiba akarta juttatni, vagy talán az akasztófára.

— És Sicardékkal mi lett tulajdonképpen? — sürgette meg Rezek.

— Halottakról kár beszélni, —

mondta kedvetlenül Fayol. — Csak azért beszélek róluk, mert már régen találkoztunk és maga mindig jó volt Paulhoz.

Tenyerébe támasztotta izzadt, elnehezült fejét, majd így folytatta:

— Sicardnak pechje volt. állati pechje, ezt én mondom magának. Vannak ilyen emberek. Talán már ilyen pechesnek is született, s az is maradt világéletében, — megtörölte verítékes homlokát. — Azzal kezdődött, hogy a németek kiszimatolták, hogy Sicard a gyárból híreket továbbít a határon túlra, s tudja, a hadiipar; meg hogy valamilyen szabotázsakcióban is benne volt a keze. Egy ilyen kellemes megjelenésű úriemberről ugyan ki gondolta volna. El kellett tűnnie.

Megkért engem, hogy családjával együtt vigyem át a meg nem szállt területre. Hallott róla, hogy már sokakat átsegítettem a határon. A gyára, mint tudja, közel volt. Sokan jártak onnan ide hozzám, ismertek és tudták, hogy segítek^ ha egy mód van ró és beszéltek neki rólam. S ekkor még egy állati pech. Azt a

német tisztet, aki közvetlenül a határon egy barátomnál lakott, s pénzért mindent megcsinált volna, hirtelen áthelyezték. Azon a szakaszon ő volt a határőrség parancsnoka, s ha megkapta a pénzt, mindig sikerült a szökés, szinte minden kockázat nélkül. Mégis sikerült volna átjutnunk a másik oldalra, ha éppen azon a napon nincsenek ott azok az átkozott kutyák. Pedig a határőrök ritkán járnak szolgálatba kutyákkal, de hát így folytatódott a pechsorozat. Alig sikerült kereket oldanom. Elosztottuk a terhet, a legnehezebb bőröndöket én cipeltem, hogy gyorsabban haladhassanak, én kissé elmaradtam tőlük. Elcsípték, s először internáló táborba, majd Németországba vitték őket, Sicard és felesége állítólag tífuszban haltak meg.

Öntött Rezeknek.

— És magának is pechje volt. Abba a szépséges France kisasszonyba a táborbeli őrök közül beleszeretett egy fritz. Megmenekülhetett volna, de túlságosan büszke volt és nem kellett neki. Valahol Németországban nyoma veszett.

— És képzelje csak, — támaszkodott mindkét kezével az asztalra, — azok a rendőrök rám akarták bizonyítani hogy azokban a bőröndökben volt Sicard vagyonának a java. Az ütődött barmok. Természetesen, semmit nem sikerült rám bizonyítaniuk. Végül mégiscsak én nyertem.

Az auvergnei férfi szemében most kaján, gonosz diadal lángolt fel. Felállt, és egész arcáról sugárzott valami, amit nem tudott eltitkolni, mert erősebb volt mindenemű képmutatásnál. Mint amikor a láthatatlan írás hirtelen váratlanul megjelenik. A kegyetlen kapzsiság diadala fénylett Fayol izzadt homlokán, püffedt arcán.

Rezeken szokatlan gyengeség vett erőt:

— Kölcsönözné nekem a tizenhatos szoba kulcsát, abban laktam ittartózkodásomkor.

Fayol végignézett rajta:

— Az a szoba most véletlenül szabad, — mondta és már hozta is a kulcsot.

Rezek felbaktatott a második emeletre és kinyitotta a tizenhatos ajtaját. Fülledt, nehéz levegő volt a szobában, a vastag függönyön csak erősen letompitva szűrődött be a kinti világosság. Kinyitotta az ablakot. Ugyanaz a vaságy, ami akkor. A szekrényt és az éjjeliszekrényt alighanem kicserélték. Mikor is volt itt először és egyben utoljára is France-szal? 1939 októberének közepén. Másnap berukkolt a csehszlovák hadtesthez.

Év elejétől ismerték egymást. A technikai főiskola elvégzése után rövidlejáratú ösztöndíjat kapott Párizsba. München és a stipendium lejárta után abban a gyárban kapott állást, melynek Sicard volt a mérnöke. Az egyszer egy szívességre kérte, vajon hajlandó lenne-e néhány hét leforgása alatt átvenni leányával a matematikát, aki eléggé elhanyagolta ezt a tantárgyat?

Rezek az ablaknál áll. A kinti verőfény kissé megfakult, az árnyékok megnyúltak. Beszélni kezd és a hangja lassan kitölti a szobát.

— Az az érzésem, hogy hallasz engem, France. Ez a szoba az egyetlen olyan hely, ahol a hangom hallhatod. Azért jöttem csak el, ennyi idő után. Nem nem vagyok érzelgős természetű. Már negyvenöt éves vagyok, bizony már annyi, van feleségem és fiam. És mégis eljöttem. El kellett jönnöm ide utánad, hogy a történeteket újra átélhessem. Látszólag nagyon kevés volt az, ami történt, néhány tekintet, kézszorítós, egy búcsúcsók. Éppen itt, ebben a szobában. Azt tartják, hogy az ártatlan szerelmek nagyon gyorsan elillannak, feledésbe merülnek, s lám én mégsem tudtalak elfelejteni. Szeretem a hivatásom, a családom. Ismertem azóta más nőket is, ők lassan megöregszenek, de te olyan maradsz örökké, amilyen akkor voltál. Még a tekinteted is megőriztem, tiszta, kékesszürke szemed tekintetét bronzvörös hajad alatt. Soha semmit nem titkolt és néha hevesen fellobbant, belém hatolt, felkínálkozott, de még abban a pillanatban — egy félénk kis mosollyal — visszakozott is. Akkor azt mondta magában: Itt Párizsban nőtt fel, de mégsem idevaló. Meredek hazai hegyoldalaink csodás vadvirága, alig karnyújtásnyira van és mégis annyira elérhetetlen.

Máig sem tudom, hogyan sejthette meg apád, hogy köztünk egy kapcsolat van kialakulóban. Egyszer behívott.

— Mi franciák, — mondotta, — mindig szívesen láttuk vendégül a bajba jutott idegeneket. De az otthonunkban egymás között akarunk maradni!

Neked nem is tettem említést erről, lojális akartam maradni az apádhoz is. Közvetlenül a háború kirobbanása előtt a jövőm annyira bizonytalanná vált. Alig múltam huszonöt éves, te tizennyolc, felelőtlenség lett volna tőlem, ha engedem kapcsolatunkat továbbfejlődni. Soha az iránta érzett szerelemről nem beszéltem vele. Talán azért, mert eléggé kevésbeszédű, hallgatag, elmélázó természet volt... Nagyon szerettem őt, s mivel nem beszélhettem róla, még mélyebben belém gyökerezett ez az érzelem.

Valai Rezek vállára hajtja fejét, valakinek az arca arcához közeledik. A szobában félhomály van. A bronzvörös hajnak virágos hegyoldal és búcsú illata van. Soha, soha nem felejtlek el, mondja a tekintet. ígéri a száj íve. Akkor régen történt mindez, vagy csupán most?

Rezek végre elmegy és a szobában már csaknem teljesen sötét van. A Gránátosok utcájában kigyúlnak a lámpák...