A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-05 / 20. szám
EGYMÁSRA UTALT KÖZÖS VONÁSOK A SZLOVÁK ÉS NÉPEK ZENÉJE A MAGYAR NÉP ZENÉJÉBEN Érdemes megvizsgálni az új magyar müzene és a szlovák zene fejlődésének útját, s keresni a fejlődésben az azonos vagy hasonló jegyeket. Mondanivalómat a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara kiváló sikereire való tekintettel a Tanítók Énekkarának története köré tömöritem. A Szlovák Tanítók Énekkara a cseh és a morva tanítók világhírű énekkarának mintájára 1922-ben alakult. Szinte a semmiből nőtt ki, hiszen abban az időben sem szlovák énekkari mű, sem szlovák zenei élet nem volt. A szlovák tanítók legjobbjai, a nehézségek ellenére is vállalták a munkát. A tagság lelkesen tanult, próbált. Miloš Ruppelt, az énekkar alapító karnagya hozzáértéssel végezte a kezdő énekkarok munkáját: szervezett, agitált, hangszerelt, levelezett, komponált, sőt még az énekkari művek kiadásával is foglalkozott. Szinte ember'eletti munkát végeztek abban a biztos tudatban, hogy a szlovák nemzeti kultúra teljes kibontakozójáról van szó. Az együttes 1925-ben pályázatot írt ki énekkari mű megírására. A pályázat nagy visszhangra talált. Az idősebb generáció mellett pedig a pályázók között már ott szerepeltek a fiatal szlovák zeneszerzők is, élükön Alexander Moyzesszel. A szlovák zene teljes kifejlődéséhez a harmincas évek előtt még hiányzott a művészet mesterségbeli tudásának tökéletes elsajátítása, a zenei nyelv minden rétegének mélyebb átitatása a nemzeti jelleg sajátságaival, de a szlovák nép szociális problémáinak tisztább látása és a zene társadalmi szerepének tudatosabb ismerete is. Ezt a feladatot három kiváló zeneszerző vállalta: Alexander Moyzes, Eugen Suchoň és Ján Cikker. Eddig a szlovák zenei élet talaja nem volt alkalmas valódi, színtiszta, független nemzeti műzene kialakulására. E három zeneszerző jelentőségét Bartók Béla és Kodály Zoltán szerepével vethetjük össze a szlovák zenei kultúrában. Kodályig és Bartókig nem alakult ki nagy nemzeti zeneművészet, mert Liszt Ferenc legjelentékenyebb művei nem voltok kimondottan magyaros kompozíciók. Kodály és Bartók tehát az első, akik nem magyaros nyugat-európai zenét, hanem gyökerével a magyar népi muzsikába fogódzó, magyarkodó irány nélküli zenét, azaz magyar zenét írnak. A szekundér európai magyaros muzsika és az igazi magyar zene már az első világháború előtt megkezdte harcát, de csak a második világháború után, a felszabadulás adta lehetőségek eredményeként győzedelmeskedett. Ma mór győzött a magyar népdal és az új magyar műzene. Az az új magyar műzene, amely magába olvasztotta az idegen formákat (tehát nem azok keretében illesztett bele magyoros motívumokat), és egyéni formában szólal meg. Hogy ez az egyéni nyelvezet emlékeztet a népi zene elemeire, az természetes, ha meggondoljuk, hogy e mesterek önkéntelenül is azt mondják el, ami a magyar nép lelkének a mélyében él. Ugyanez jellemző az új szlovák műzenére is. Az új magyar műzenét egyrészt azzal támadták ellenségei, hogy «népi, parasztos", másrészt, hogy „romboló". A Magyar irodalomban egy évtizeddel korábban folyt le ugyanez a harc. Akik Adyban a rombolót látták és .vele szemben" akarták védelmezni a múltat, azok csalódtak, mert Adyban — mint minden igazi nagyságban — megvan a múlt minden értéke, mégpedig sokkal hatékonyabban, mint támadóiban, a „percemberkékben", akik csak a letűnt korszakok modorába kapaszkodnak görcsösen. Amit a magyar népzene többszáz év óta és számos 19. századbeli magyar zenész oly sok tehetséggel igyekezett megalkotni, annak felfokozott potenciája, beteljesülése az új magyar műzene. A magyar kulturális életnek ezt az elkeseredett harcát nem kis mértékben éppen a magyar tanítóság vitte diadalra. E győzelmes harc igen hatásos fegyvere volt az „Éneklő Ifjúság". Egy évtizeddel később a szlovák zenei életben ugyanez az erjedési folyamat ment 'végbe, de sokkal gyorsabban. A modem szlovák zene három kiváló képviselőjét, Moyzes, Suchoň, Cikker, tömören így jellemezhetném: zenéjükben a világ zenekultúrájának minden pozitív vonása, a francia ízlés, a német alaposság, az orosz dallambőség, a modern muzsika harmónia- és ritmusgazdagsága új formában jelentkezik, és sajátos zenei anyanyelven szól a szlovák emberhez. A szlovák zenekultúra számára szintén rendkívüli jelentőségű volt, hogy a kapitalista társadalmi rendszer utolsó évtizedében a szlovák zene (hasonlóan mint a magyar muzsika) nem fogadta meg és nem becsülte le a nemzeti hagyományokat. A válság és a formalizmus támadásai ellenére megtartotta fejlődésének egészséges vonalát, nem került arra az útra, amelyen járva a dilettantizmus és a kozmopolitizmus fenyegette a szlovák nemzeti muzsikát. Ezért nevezhetjük Moyzes, Suchoň és Cikker akkori küzdelmét a realista, a népi muzsika talajából táplálkozó szlovák zenei kultúra megteremtéséért és további fejlődéséért folytatott harcnak. És ennek a nagy jelentőségű folyamatnak volt kiváló ösztönzője a Szlovák Tanítók Énekkara. Magvető munkáját nemcsak művészi színvonalú szereplései jelentették, hanem oz is, hogy a 60 tagú énekkar 40 tagja tovább mélyítette az értékes muzsika szeretetét, mert hiszen maguk is énekkart vezettek. Ezek az iskolai énekkarok az új zene harci osztagai voltak. Műsoruk majdnem teljesen megegyezett a leghaladóbb szlovák zenét propagáló Szlovák Tanítók Énekkarának programjával. De nemcsak az iskolán kívüli munkában kell látni ennek az énekkarnak és az énekkar tagjainak a szerepét. Az általános iskola ének-zene óráiban van a kulcsa a mgfelelő zenét értő és szerető nemzedék nevelésének. A Szlovák Tanítók Énekkara tagjainok sok tízezer tanulója a mai szlovákiai zeneélet aktív pártolója. Ezzel a szlovák zenekultúra előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyekre bármely „nagy" nemzet is méltán büszke lehetne. Ugyanis a szlovák zenei alkotások az utóbbi években nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is hatalmasat fejlődtek. A szlovák Zeneszerzők Szövetségének félévenként tartandó bemutató előadásain annyi új mű hangzik el, amennyi a felszabadulás előtti időben talán tíz évig sem. Tehát kulturális forradalmunk egyik fontos, magvető intézménye, a Szlovák Tanítók Énekkara. A szlovák muzsika európai hírű sikerei — Suchoň: „örvény", Jón Cikker: „Jánošík" és a „Bajazid bég" című operája. Alexonder Moyzes művei közül a „Február című nyitány, a VII. Szimfónia és Eugen Suchoň történelmi témájú szlovák operája, a „Svätopluk" jelentették a szlovák zenekultúra jelentős sikereit. A fiatal szlovákiai zeneszerzőgárda legkíválóbbjoi: Frenczy Ottó, Simon Juvorský, Andrej Očenáš, Tibor Andrašovan, Ján Zimmer és mások, akik gyakran jelentkeznek egy-egy jelentős alkotásukkal. A szlovák tanítóság érdeme (ugyanúgy, mint Magyarországon a magyar tanítóságé), hogy előkészítette a talajt a gazdag zenei élet megteremtésére. Ezt igazolja a Szlovák Filharmónia, a Szlovákiai Népi Együttes, a félhivatásos Lúčnica, J Rádió Szimfonikus Zenekara és a Komenský Egyetem zenenevelési tanszéke, a Zeneművészeti Főiskola és a szlovák zeneszerzők legfőbb szervezete, a Csehszlovák Zeneszerzők Szövetsége területi központjának gazdag tevékenysége. A Bratislavai Szlovák Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete méltó helyet kapott a legmagasabb szlovák tudományos intézet központjában. Igyekeztem bemutatni a magyar és a szlovák műzene fejlődési vonalának azonos irányát, és ezzel is azt akartam hangsúlyozni; hogy a két szomszédos és éppen ezért egymásra utalt nép zenéjének sorso közös, és egymáshoz nogyon hasonló utat tett meg. A tanítóság szerepe a muzikalitásra való nevelés és az új műzene propagálása terén mindkét nép életében döntő jelentőségű volt és az marad továbbra is. A két nép zenei életének örvendetes jelensége a népzene nagy térhódítása, amelyet o népi kultúra reneszánszának is nevezhetnénk. Ez új reneszánsz célja a széles néprétegek zenei műveltségének emelése, ízlésének fejlesztése. A két nép kulturális életében nagy jelentőségű annak a felismerése, hogy akinek a zenei igénye csak a felületes és olcsó, az érzelgős és cinikus lelkületet árasztó konzummuzsika, arról nehezen képzelhető el, hogy áthatotta a tisztult közösségi szellem, hogy a magyar vagy a szlovák nép kultúrájában otthonos, azaz művelt ember. Szólnunk kell végül arról is, miért éppen az éneklés volt és miért éppen az éneklés lehet a széles néptömegek zenei műveltségének a megalapozója. Ezzel kapcsolatban Kodály Zoltánt idézzük: „Mélyebb zenei műveltség mindig csak ott fejlődött, ahol az ének volt oz alapja. A hangszer a kevesek, a kiváltságosok dolga. Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak az általános, a sokakra kiterjedő zenekultúra termőtalaja." S a fentiek önmagunkra vonatkoztatva, bizakodással töltenek el; hogy a Csehszlovákia Magyar Tanítók Központi Énekkarának művészi színvonala és kulturális életünkben betöltött szerepe kulcsfontosságú lehet a „szlovákiai és magyar" szocialista szellemiség teljes kibontakozásának. MÔZSI FERENC 20
