A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-16 / 25. szám
történelmi lékomák HOGYAN TÁPLÁLKOZTAK AZ ÓKORI RÓMÁBAN? I. Az ókori Rómának — fénykorában, a császárság idején — állítólag másfél millió lakosa volt. Elképesztő adat, még akkor is, ha tudjuk, hogy Róma abban az időben a világ legnagyobb birodalmának a fővárosa volt. A kezdet persze jóval szerényebb volt. Az ' első latinok pásztorok voltak, tisztásokon épült falvakban éltek, és .Róma csak egyike volt ezeknek a falvaknak. Később a lakosság áttért a földművelésre, s a tenger mentén megkezdődött a sókitermelés is. A só — értékes cserepénz is volt, nemcsák ízesítőszer — az úgynevezett sóutakon jutott el a belső vidékekre. A salináktól (a sóbányáktól) kiinduló út mentén az első állomás Róma volt, egy napi járóföldre (harminc kilométerre) a tengerparttól. Alighanem ennek a ténynek köszönhette későbbi gyors fejlődését. Mit evett abban az t időben a latin paraszt? Elsősorban és főleg kását, amelynek köles és árpa volt az alapanyaga. A rómaiak azonban csakhamar ráuntak az árpára és a far nevű, tönkölyhöz hasonló hegyibúzafajtával helyettesítették, s az ebből készült kását pulmentum-nak hívták. Az őrlés technikájának fejlődésével arányosan egyre jobb minőségű fariná-t (lisztet) tudtak előállítani, s így alkalmuk nyílt a kenyérsütésre is. A kenyér azonban sokáig luxus-cikknek számított és' csak a gazdagabb rétegek fogyasztották rendszeresen. Rómában az i. e. 170 táján jelentek meg az első pékműhelyek, s ott lényegében a mai módon készültek a kenyerek. A szegények a kásán kívül különböző főzelékeket fogyasztottak. A főzelékek alapanyaga változatos volt, ízük azonban aligha lehetett kellemes, mert az egyik krónikás — Plautus — csak mint ökröknek való eledelt emlegeti őket: „Takarmányhalmaz — írja —, az egyik füvet összefőzik a másikkal, és összezagyválják korianderrel, édesköménnyel, fokhagymával, őzsalátával, tesznek hozzá még sóskát, káposztát, fehérrépát, céklát, egy font silhiumot (erről a botanikusok a mai napig nem tudják miféle növény lehetett), és az egészbe törött mustármagot kevernek, ezt az undorító mérget, amelyet nem lehet úgy megtörni, hogy könnybe ne lábadna tőle a szemünk.“ A babból pürét vagy levest főztek, de a fejtőbabot nyersen is ropogtatták. A rómaiak nem szavaztak vele, mint a görögök, de a Saturnáliákon, a lakoma királyának megválasztásakor babot használtak a sorshúzáshoz. A pásztorok a kecske- és a juhsajtot hasonló eljárással készítették, mint a görögök. Idővel azonban újabb készítési módokat találtak fel, a sajtok minősége javult, s a patríciusok asztalainál gyakran szolgáltak fel sajtkülönlegességeket is. Ha hinni lehet a krónikásoknak, ezek a sajtok az ementálira és a rokfortra emlékeztettek. A szegények a húsfélékben nem igen dúskálhattak. Többnyire disznóhúst fogyasztottak, olykor szárnyasok is kerültek az asztalra. A disznók a mindenütt bőven megtalálható makkal táplálkoztak, ezért nem számítottak értékes állatoknak; nem úgy a szarvasmarhák — ezeket az ünnepi áldozatokra tartogatták. A belső részeket az oltáron elégették, áldozatul ajánlva fel az isteneknek, s aztán tobzódtak a húsban. Ez persze ritka esemény volt, hiszen a latin föld — a mai Olaszországot is beleértve — nem bővelkedett vágómarhában. Összeállította: -cz(Folytatjuk) Valahogy így verhettek tábort népvándorláskorabeli elődeink, ahogy ez az újkori nomád sereg itt a Vihorlát alatti mesterséges tó, a Šírava mentén. A víz partján a könynyebb sátrak tarka serege, feljebb a súlyosabb építmények, és itt, ahol ezeket a sorokat írom a tópart legmagasabb pontján levő körvendéglő teraszán, itt állhatott volna a vezéri sátor. Jó hely ez, messzire ellátni innen; áttekinthető az egész vidék, a tó, s a balra húzódó hegysor, a Vihorlát. Vagyis támadásra, védekezésre — őseink idején — innen jó alkalom nyílhatott volna. Mindezt azért írom feltételes módban, mert abban az időben itt még híre-hamva sem volt tónak, sőt még húsz évvel ezelőtt sem. A Vihorlát és a Motrogon legfeljebb a Labore vizében bámul-
