A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-05 / 20. szám
UTAZD KÖCSÖGÖK. ROKKÁK... A Falusi portánk udvarán kocsiba pakol a városi I* rokonság. — A köcsögöket itt ne felejtsük — kap észhez nagyvárosi bácsikám az utolsó pillanatban. Nem felejtik itt. Megrakják jól a csomagtartót a padlás porából előkerült tejes köcsögökkel, csuprokkal, cserép tányérokkal A harminckilenc éves P. Borbála a menyecske• kórus-tagja egy kis faluban. Télidőben hetente egyszer (szombat este) kiöltözik, elmegy az apró kultúrházba, leénekli a másfél, két órát, aztán hazamegy, éi ha történetesen népdalcsokor van a rádióban, más adóra tekeri a keresőgombot. Otthon mór nem esik szó a nótáról, az éneklőcsoportról. Eljár közéjük, mert a többiek is eljárnak, és így divatos. A falusi igazgató-tanító megparancsolta a • diákjainak: — Holnapra mindenki hozzon legalább egy köcsögöt vagy tányért, parázs melegítette vasalót: rokkát, fakanalat, mángorlófát, rézmozsarat, népi hímzésű térítőt (abroszt), egyszóval valami régiséget. Minél több és minél szebb ajándékot hozott a tanuló, annál jobb előmenetelre számíthatott. S a valaha (15—20 éve) létfenntartáshoz szükséges edények. eszközök bekerültek a borospince szobáiba, a pincéből hajnaltájt felbotorkáló, kijózanodásig borozó vendégek legnagyobb elismerésére. És a tanító dicsekszik: — Az én gatyámat ezzel a vasalóval vasalták valaha, meg abból a köcsögből ittam jóízűen a tejet. A Divatba jött a falusi régiségek gyűjtése. **• A gyakran valóban művészi igényességgel kimunkált köcsögöket, tányérokat és egyéb múltban használatos eszközöket gyűjti orvos, mérnök, a szerkesztő és munkás, aki úgymond „valamit ad magára“. Mert micsoda fészek az, ahol az előszobában nem áll egy jókora köcsög tele nádszállal vagy búzakalásszal? Tény, hogy néhány helyen láttam régi faluhangulatot teremtő gyűjteményt: ezek a gyűjtők nem ügyes trükkel akartak modernek lenni. Műértő érzékkel önmaguk kedvtelésére saját múzeumot hoztak létre. Ezeknek a száma persze nagyon kevés. Többen vannak azok, akik a modern üveg, a díszítűelemeke és a bőrfotel mellé rokkát állítanak, vagy a könyvespolcukra köcsögöt helyeznek, az ajtóval szemközti falra mángolófát, rozsdás patkót akasztanak, az ajándékba kapott, tagadhatatlanul ma készített váza mellé pedig rézmozsarat állítanak, amelyben cukorkát tartanak, és abból kínálják meg a vendégeket. így lesz a szoba berendezése zsúfolt, a lakás komor, giccse, álnépies, ízléstelen és persze otthontalan. De hát haladni kell a korral — mondják ők. 5 A szülőfalumban egy rádiós kollégával keres* sük a régi házakat és az idősebb embereket. — Köcsög kéne, díszített, festett — szólítjuk meg a répáját éppen kitakaró bácsikát. — Elvitték már a gyerekek a „csinzsákba”, de azért még megnézhetjük. Felbotorkálunk a padlásra. Néhány ma használatos boros, sörös, pálinkás üveg, egy-két disznóöléskor használt nagyobb fazék, ennyi az egész. Egyetlen törött fülű, „egyszerű“, díszítés nélküli köcsög akad a kezünkbe. Ez viszont nem tetszik a kollégának. — összeszedte a tanító még a csizmahúzó-széket is — mondják néhány házzal odébb. — Járt itt egy ember autóval, összeszedte ezeket a régiségeket. Még fizetni is akart értük. De nem fogadtam el a pénzt; örültem, hadd vigye, legalább nem kell kerülgetnem őket — mesélik a falu másik végén. — Kell már a nyavalyának a régi köcsög, rokka. Az ember felaprózta gyújtásnak — magyarázzák másutt. Mikor azt mondjuk, hogy mi egy szép rokkáért fizettünk is volna, az öreg nénike felszisszen, de aztán ügyet sem vet ránk. üres kézzel térünk haza. 6 Elsős gimnazista koromban egy városi rokon* látogatásból hazatérve felmentem a padlásra, megkerestem a rokkát, a mángolófát meg azt a néhány köcsögöt. A faszerszámokat befestettem és újra beállítottam a szobába. A megtisztított köcsögöket a verandán helyeztem el. Másnap mire hazaértem iskolából, anyám visszarakta őket az „eredeti" helyükre, ahonnan én kotortam elő. Mindez kétszer-háromszor is megismétlődött. Végül egy alaposabb fejmosás után meg kellett értenem, hogy a valaha használt eszközöknek ma már semmi keresnivalójuk a lakásban. Vannak helyettük újabbak, modernebbek. A huszadik század második felének derekán a falusi porták hajdani jellegzetes eszközei már csak a tűzre vagy a padlás homályába valók. És persze elajándékozásra is nagyon jók. 7 Rájöttem: a parasztember nem tud belenyu* godni abba, hogy az őt valaha kiszolgáló tárgyak díszítőelemek legyenek a házában. Talán mert a verejtékes múltat idézik fel? Sebet ütnek lépőn, fájón? A helyzet ma olyan, hogy az udvarra kitett teknőből a libák isznak vizet, a favajlingból a tyúkok kapkodják a szemet, a szövőszerszámokat pedig eltüzelik, elajándékozzák. Elkerül minden falusi motívum a faluból, lassan kiürülnek a porták. Ez lenne o fejlődés természetes velejárója? Nem, nem hinném. Állítom, hogy ezek az emberek az értékek rendjétől, ósiségétől, eredetiségétől és a múlt tiszteletétől fosztják meg magukat. Azért emelem fel a szavam, hogy a falvakból elhordott tárgyak ne váljanak értéktelen díszekké, ne legyenek a toronyházakban mosolygó gyerekek, unokák csak a múltra emlékeztető eszközei. Mert ha nem így lesz, a múltunkat becsüljük le. ZOLCZER JÁNOS Foto: A szerző 14 Egy meg nem írt riport margójára Egy jól gazdálkodó szövetkezet kiválóan dolgozó szocialista munkabrigádjáról akartam tudósítani nemrégiben. A nyolctagú csoport valóban példásan dolgozik. Nemcsak teljesíti, de rendszeresen túl is szárnyalja tervét, és például az elmúlt évben a csoport egyetlen tagja sem hiányzott a munkahelyéről. Mégsem merném példának állítani őket . . . Sok mindenről beszélgettünk. Engem elsősorban mindennapi életük érdekelt. Ha hiszik, ha nem, sokszor nem akartam hinni a fülemnek. Nem értettem, ma sem értem, hogy csak a csoport legfiatalabb tagja volt moziban az utóbbi tíz hónap alatt — egyszer, s bár az év folyamán kétszer is vendégszerepeit községükben a MATESZ, hárman ingyenjegyet is kaptak az előadásra, mégsem voltak kíváncsiak. Elképesztőnek tartom, hogy nyolcuk közül csak kettőnek jár az Clj Szó, egyiknek a Szabad Földműves, azonban, amikor az iránt érdeklődöm, melyik írás tetszett nekik legjobban a legutóbbi számban, egyre csak a rendőrségi híreket és a humort emlegetik. Elkeseredésemben aztán azt ajánlottam, ha az újság amúgy is csak háztartási papírszükségleteiket fedezi, olcsóbban is hozzájuthatnak higiénikusabb papírhoz. Egyikük sem sértődött meg. „Tréfámat" derűs kacagással fogadták, sőt volt, aki még kontrázott is, „... de azt nem lehet ám mindig kapni!“ Azt, hogy ki milyen könyvet olvasott utoljára, már nem volt merszem megkérdezni. Később derült ki, hogy jól tettem. A falusi könyvtárat tanítás után kedvtelésből vezető diáklány elmondta, vele együtt öten kölcsönöznek ki rendszeresen könyvet; rajtuk kívül néhány nénike általában negyedévenként visz el egy-egy meséskönyvet, amely aztán kitart a következő negyedévig. A faluban egyébként százöt család él . . . Csalódottan, szomorúan jöttem el a kitűnően dolgozó brigádtagok falujából. Tudtam, ebből a riportból sem lesz semmi . . . A minap aztán felháborodottan állított meg a brigád egyik tagja. „Jó, hogy találkozunk! Mi lesz azzal a riporttal, amit rólunk irt?! Meddig figyeljük még az újságokat, hiába?!“ Sem kedvem, sem erőm nem volt magyarázkodni. Meg aztán úgysem értett volna meg. Szégyelltem magam. Helyette is, meg azért is, mert nemcsak az ő szégyenük, de talán a miénk is, népművelőké, ez az elszomorító kulturális igénytelenség. Hogy melyik faluról van szó? Nem árulom el, hiszen nem X vagy Y község lakóit akqrom „lejáratni“. Sajnos, másutt is tapasztalható hasonló „élénk“ kulturális érdeklődés. Én bízom benne, így is (talán többen is) magukra ismernek az érdekeltek és talán megértik, itt valami nincs rendjén . . . (pálházy)
