A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-08-02 / 23. szám

Kétezer kilométer Romániában

Másnap Poprádra igyekeztünk. Dobsino, a Sztracenai-völgy: a hegyek magasabbak lettek, az erdők zöldje sötétebb, de a sziklák s a fenyvesek is ugyanolyan barátságosak hozzám. Már jócskán elhagytuk a Kirólyhegyet, öreg Skodánk az utolsó gerincre kapaszkodott fel a Poprád völgye felett.

— Sétáljunk egyet itt — mondta apám —, jó lesz egy kis mozgás.

Néhány lépést tettünk, az út éleset kanyarodott, az erdő széttárult s ott állt előttünk teljes pompájában a ' Magas- Tátra.

Azóta is, ha valami nagyszerűt, fenségeset látok, eszembe jut ez az élmény. Később, a középiskolában egyszer erről akartam magyar dolgozatot írni. No, sehogy sem sikerült. Mint most — úgy érzem — annak a hangulatnak a leírása, ott a repülőgépen, amint leszálláshoz készülődtünk Tokió felett. Igaz, a Műszaki Főiskolán gépek, ipari berendezések leírására tanítottak. Ám kezdhetném-e útibeszámolómat másként? Különben is, bizonyára csak az első alkalommal tűnik ilyen ünnepélyesnek a megérkezés Japánba.

(Lengyel útitórsam később megcáfolt: ez a hatodik útja ide s ez a különös hangulat változatlanul hatalmába keríti. — Tudja, Japán nemcsak elektronika. Néhány hét múlva majd megérti, mire gondolok.)

Nos, akkor, ott a repülőgépen, a Fudzsijama fensége a Tátrát idézte, s vele a többi, hosszú időre otthagyott hazai tájat. Majd írok leveleket haza, biztattam magam, tartvcy a kapcsolatot az otthoniakkal. Aztán azt mondta egyik barátom, mi lenne, ha küldenél valamit a Hétnek. Igaz is, miért ne? — gondoltam.

Mindig szerettem levelet írni, tartani a kapcsolatot rokonokkal, ismerősökkel. S milyen »öröm lesz, ha a szerkesztőség talán közli majd a leveleimet, s egyszerre hazai olvasók tízezreivel kerülök kapcsolatba. Szíves örömest megosztom élményeimet, a látottakat velük. Hiszen a fényképezőgép lencséje mindent megörökít, amit akarok. S egy másolattal több vagy kevesebb — úgysem számít.

A hófehér kapu a két kőoroszlánnal: a didergető éjszakát idézi, közvetlenül a Fudzsijama csúcsa alatt, ahonnét másnap a napfelkeltét fényképeztem. A kapun túl (a képen balra) még néhány perces kapaszkodó a csúcstövében. Pontosabban a kráter széléig.

A Fudzsijama kialudt tűzhányó, de nagyon sok vulkán ma is működik Japánban. A Nasu-hegy csúcsa alatt, a déli oldalon széndioxiddal s kénes gázokkal kevert forró vízgőz tör fel lépten-nyomon: lehetetlen az áthatolás.

Tűzhányóiktól nem félnek a japánok, a földrengésektől tartanak. Földrengés^ biztos betonépületeik helyett azonban jobban szeretik hagyományos faházaikat. A második kép: épül a kétszintes japán ház. Kívülről azért kicsit bevakolják, s így aztán nehéz megmondani, a kisvárosi utcák melyik házának váza beton,4 melyiké fa (harmadik kép).

De a kis- és nagyvárost sem lehet megkülönböztetni egymástól, ha' áruházaikat nézem. Negyedik kép: kisvárosi áruház kimonó-osztálya. A kimonó, a japán népviselet, városon legalább olyan »divat", mint falun. S népszerű az a »gyerekhordó ruhadarab" is, melyet az ötödik képen hord a fiatal japán mama. Kevés a bölcsőde, az óvoda, panaszolják a japán asszonyok.

De talán mára — bevezetőként — elég is ennyi ismerkedés Japánnal, ezzel az érdekes kelet-ázsiai szigetországgal, ahol olyan furcsán, de valahogy mégis harmonikusan keveredik a hagyomány, a múlt a hektikusan lüktető mai erősen amerikanizálódott élettel. Erről azonban majd legközelebb.

Hirosima, 1976. június

PALÓCZ TAMÁS

Az Olt csodálatos szépségű völgyétől egy éjszakára Manestireanál veszünk búcsút, hogy feljussunk a Lotru felett nemrégiben létesített építőtáborba, Voineasóba. Tulajdonképpen ide délután kellett volna megérkeznünk, de mire feljutottunk, a Kárpátok felett már nyiladoztak a csillagok. így csupán rövid sétára jutott idő vacsora előtt. Vacsora közben aztán megtudtam, hogy ha az a bizonyos 33 erőmű elkészül, az itteni építőtábor üdülőközponttá minősül át. Mellesleg mór ma is annak látszik, nem pedig építőtábornak, s tetszik is, olyannyira, hogy kedvem volna egy-két év múlva ismét idelátogatni. Nem csupán azért, hogy lássam: mivé lett erőműépítők hajdani tábora, hanem főleg azért, mert csábít egy jó pisztrángozás lehetősége. A Lotruban — vendéglátónk szavai szerint, s hihetünk neki, mert nem halász — tavaly még két kilón felüli pisztrángokat is fogtak. Most azonban szünetel a halászat, védetté nyilvánították az itten; pisztrángos vizeket. Azért mondom, hogy pár év múlva, amikor újra „szabad víz" lesz a Lotru, szívesen eljönnék ide kipróbálni a legkisebb teleszkópos botomat...

Reggel — ne csodálkozzanak — újra vízierőmű-látogatás szerepei a műsoron. De ez már érdekesebb látnivalót ígér, mint a tegnapi, hiszen 120 méter mélyen van a hegy gyormában, s 1200 méter hosszú alagúton autózunk le, hogy lássuk milyen az élet a hegy belsejében. Az alagútban, lefelé menet az erőműbe, kísérőnk megjegyzi, hogy láthatunk majd egy érdekes kísérletet is. Na, mondom magamban, erre kíváncsi vagyok.

A hatalmas föld alatti csarnokban azonban semmi olyat nem észlelek, ami arról tanúskodnék, hogy itt valamiféle kísérlet folyik. Minden egészen egyszerűnek, hétköznapinak látszik. Dolgoznak az emberek, teszik, amit kell, a turbinák is ugyanolyan hangon zümmögnek, mint a tegnapiak az Oltón. Szinte nem is érzékelem, hogy egy hegy gyomrában vagyok. Amikor körbejártuk a föld alatti csarnokot, azon töprengek, hogy századunk embere nemcsak a világmindenség felé igyekszik, hanem lefelé, a föld mélyébe is; viszik lefelé atavisztikus ösztönei, barlanglakó őseink láthatatlan nyomai a köveken. Ahogy indulnánk kifelé, vissza az ég alá — ahol azért mégis kellemesebb az élet — figyelmeztetem kísérőnket, az alagútban említett kísérletre.

— Ô — mondja —, majdnem megfeledkeztem róla.

Visszafordulunk, s a terem közepén megállunk egy sor virágcserép előtt.

— íme — mondja kísérőnk — megpróbálunk virágokat nevelni a föld alatt.

A virágcserepekben néhány kaktusz és más, előttem ismeretlen virágféleség zöldell, de bizony látni rajtuk, hogy nem érzik igazán otthon magukat itt a föld alatt. Hiányzik a nap fénye, éltető melege. De azért élnek.

Egy jó óra múlva már ismét az Olt vizében gyönyörködhetek. Mert valóban: most gyönyörködtető, ahogy zuhog lefelé a sziklákon, a meredek sziklafalak között. Már a híres Vöröstoronyi-szoros közelében járunk, ahol a legkeskenyebb az Olt völgye — ott „töri át" a Kárpátokat ... Mi a folyóval szemben haladva, nemsokára találkozunk a Szebenihavasokkal, majd magával a várossal, Nagyszebennel.

Nagyszebénre — sajnos — alig egykét óra jut. Mit is nézzek meg leghamarabb? Milyen fontossági sorrendet állítsak fel magamnak? Végül félre teszem a korábban elkészített terveimet; hiábavaló most az egész, hiszen egynap is kevés volna, hogy csak futólag is meg-ÜTIJEGYZETEK

III.

ismerkedjek ezzel az ősi várossal. Mindezt egy pohár hideg sör mellett ülve gondolom végig, mert a kinti kánikulában nemcsak az emberi fő, de az emberi gondolat is összébb zsugorodik. Még, sörözés közben, megkockáztatok hat leit szűkös zsebpénzemből, sorsjegyet veszek, hogy játsszam a gyorslottón, de amikor tolmácsnőm összeveti a szelvény számát a nyereménylistával, kiderül, hogy semmit se nyertem, így hát fizetünk és indulunk várost nézni. Természetesen első a főtér. De amig odaérünk, hadd mondjam el, hogy a szebeni szászok őseit II. Géza telepítette ide a tatárjárás után, s tulajdonképpen ők virágoztatták fel a várost.

Móricz Zsigmond Erdély című regényében olvasható:

„A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csapatokat:

— A céhek, rend szerint, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elöl, mellette a pékek s a csizmadiák, tímárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök, kesztyűsök, szűrszabók, kézmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok, kötélverők, gyapjúszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.

— Hány céh van összesen?

— Tizenkilenc, felséges utam."

Nagyszeben főterén megállva azon

gondolkodom, hol is állhatták Szeben főbírójának céhbeli seregei, amikor

GÁL SÁNDOR

Báthory Gábor erdélyi fejedelem ezt a végzetes mustrát kikövetelte... Jó lenne a várat is látni, de abból, sajnos, semmi sem lesz. Itt is alig jut érkezésem néhány felvételt készíteni — tovább kell menni, várnak az új kultúrpalotában, azaz a Casa de culturában, amelyet négy év alatt építettek, s egyebek között 700 férőhelyes színház, stúdiószínpad, kiállítóterem, könyvtár, tornaterem, sőt még egy tekepályája is helyett kapott benne. Ezenkívül nyolc helyiség a különböző szakkörök számára, s a legfelső emeleten egy 500 férőhelyes kávéház. Ez az impozáns kultúrpalota az egész város társadalmi és kulturális életének a központja; többek között tizenegy műkedvelő együttesnek ad otthont, anyagi és szakmai segítséget is értve az alatt.

Nagyszeben után Gyulafehérvár következne, de Szászsebes előtt eltörött a Volgánk hátsó fédere, s amíg megjavították, elszaladt a fél délután. így szó sem lehetett arról, hogy a gyulafehérvári hőerőművet meglátogassuk.

A hőerőművet nem, Gyulafehérvárat sajnálom. De mit tehet az olyan utas, aki helyett mások tervezik az utat, tűzik ki az útirányt? Semmit. Igyekszik alkalmazkodni, s ha marad ereje, gyönyörködik a tájban. Én sem teszek mást, s megpróbálom elhitetni magammal, hogy még elérjük Dévát napvilágnál, s megláthatom „magas Déva várát", a balladából valót, amelynek köveit Kőmíves Kelemenné elégetett, s habarcsba-szórt hamvai kötötték meg erős kötéssel. S valóban, idejében érkeztünk ahhoz, hogy néhány percre megálljunk a várhegy tövében. De valóban, csupán néhány percre, hogy a híres romokat lefényképezhessem, mert mai utunk végállomása Arad. S Arad még távol van innen. Lippát már az esteli szürkület ölelgeti, amikor áthaladunk rajta, a Marosban pedig az ég csillagai fürdenek, amikor Aradra érünk. Késő este van.

9