A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-20 / 3. szám
Meredek lejtőn igyekszünk lefelé. Gyorson, gyorsan! — kiált rám kísérőm, o villanyszerelő — indulásig már csak öt percünk von. Jól kilépek hát s amennyire lehet, a nyomukban maradok. A 'kocsikban mór alig van hely, az utolsók között érkezünk. — Gyerünk, gyerünk! — kiabál egy aknász. Nem tagadom, nincs túlságoson ínyemre ez a katonás parancsolgatás, jóideje elszoktam már tőle, de azt is belátom, legokosabb az lesz, ha most rvem okoskodom, hanem teljesítem a kurta utasításokat. Négyen férünk el egy kocsiban — egymással szemközt ketten-ketten. Miniatűr villanymozdony vontat bennünket, de a kis szerelvény úgy zakatol, mintha komoly vonat lenne. Széles, megvilágított folyosón megyünk vagy két 'kilométert, aztán — kiszállás. A bányászok mennek a falakra, kísérőm és én egy másik, keskenyebb folyosón a pótalkatrészraktárba, amely javítóműhely is egyben. Egy nyakban hordozható, tekintélyes nagyságú bőrtáskát telerakunk mindenféle szerszámmal és javítási kellékkel. Van itt minden: harapó- és csipőfogó, csavarhúzó, szigetelőszalag-tekercs, rézdrót és porcelán villamos-biztosíték, kis és nagy kalapács stb. Bum ... bum ... Úgy megállók, mintha a földhöz csavaroztak volna. — Robbantanak, várjunk egy kicsit — hallom a villanyszerelő hangját, őt azonban nem látom, mert a folyosó hirtelen megtelik kékes, csípős lőporfüsttel. Valahol felvisít egy ventillátor. A füst néhány perc olatt eltűnik s mellettünk nagy zajjal megindul a szállítószalag. — Mehetünk! Szinte korcsolyázva haladunk az üvegsima páncélon, amely bár meglehetősen keskeny, teljesen betölti a folyosót. A folyosó mennyezete sem túl magas, minden második lépésnél beverem a fejem — áldom a bányászsapka feltalálóját ... Tagbaszakadt, 'magas termetű bányász rohan el mellettünk, szinte lesodor bennünket a páncélról. — Ilyenkor nem javítunk — kiált viszsza — ilyenkor dolgozunk. „Vorwärts!” — sa szállítógépezet megindul. Beugrónk egy vájatba s ott is maradunk valami negyedórán át, míg újra meg nem áll a szállítópáncél. Útközben a folyosón felszedjük és összetekerjük, majd a folyosó falára erősítjük az ösisze-vissza kígyózó villanykábeleket. Úgy látszik a délelőtti szerelő megfeledkezett erről. Megnézünk egy hatalmas ventillátort, amely talán bennünket is képes lenne kiszippantani a bányából, ha közelebb mennénk hozzá. A villanyszerelőnek nem sok dolga van ebben a műszakban, javítani valója legalábbis alig, de azért amerre csak járunk, mindenütt alaposan ellenőrzi a villamosberendezéseket. Már sajnálom szinte, hogy nem a gép-karbantartók mellé szegődtem. Igaz a Dolina-bányában ma a kombájn is hibátlanul működik. Ma? Úgy gondolom máskor sincs túl sok baj ezekkel a bányagépekkel, vagy ha igen, akkor a gépjavítók ügyesek, tökéletesen értik mesterségüket. Hiszen a Dolina-bánya az elsők között teljesítette az ötödik ötéves tervet. A fenti mondatot persze törölni kellene — nem válik írója dicsőségére. Mert ugye a tervet nem a bánya, hanem a bányászok teljesítették! Ezek a kormos arcú, mogorva férfiak, ezek a hangoskodók, meg szótlanok. meg kiabálók és káromkodók, akik mérgükben néha a csillagokat is levernék az égről, ho nem a fekete tárna mennyezete borulna föléjük, s akik most a műszak letelte után is frissebben mozognak, mint jómagam, pedig nyolc órán ót csak „csellengtem” közöttük. .ROSSZ EMBER NEM LEHET“ A bányász — tudniillik. Ezt Varga Lajos mondta, okit. a lakásán kerestem fel, mert azt hollottom róla, hogy beteg. Elhiszem neki. Tizenöt éve dolgozik ebben a bányóbon. A másfél évtized alatt egyetlen egy műszakot sem hagyott ki mostoni betegségéig, amely viszont sajnos mór több, mint egy féléve tart: valami baj történt a hátgerincével s mindkét lábára megbénult, Bratislovában megoperálták. A műtét sikerült, ma mór utókezelésben részesül a losonci kórház rehabilitációs osztályán. Utána gyógyfürdő következik ... Egyszóval: Vorga Lajos vidáman, mosolyogva sétálgat szépen berendezett lakósóbon( a kórhózbon három nap szabadságot kapott) s azt magyorózza, hogy a bányász, az igazi bányász rossz ember nem lehet, hiszen odalent a legkisebb önzés is végzetes következménnyel járhat. Vagyis Varga Lajos ezt, az önzést tartja a legfőbb rossznok. — Segíts a társadnak, hiszen legközelebb te szorulhatsz az ő segítségére. Úgy hangzik ez, mint valami prédikáció. Kenetteljesen. Pedig a fiatal, harminchárom éves bányász csak őzt a pofonegyszerű igazságot mondja, hogy semmilyen valódi közösség nem jöhet létre önző egyének szövetkezéséből, hogy a jó kollektíva kiveti magából a különcöket. Míg beszél, én örömmel figyelem, egyenesen, szépen jór-kel a szobában, egyik lábára sem biceg. — Hej, de jó lenne mór visszamenni a fiúk közé! — veti hátra kisfiúson a fejét. De nem szomorúan, mert mór tudja, hogy nemsokára valóban visszamehet közéjük. Varga Lajos Karikáspusztán született, vagyis már csecsemő kora óta ismerem őt. A karikási (parádés-) kocsis hatodik gyermeke volt (utána még két kislány következett, de akkor mór elköltöztek a tanyáról, Apátujfoluba). Nevét az apjától örökölte, testalkatát, természetét, úgy nézem az anyjától. Ma már neiki is családja van. Nagycsalomjáról nősült, felesége szép, borna asszony, senki sem gondolná rólo, hogy négy gyermek onyja. Irénnek hívják s a közeli büfében dolgozik. Aztán, szinte születési sorrendben a gyermekek is bemutatkoznak: Lajos, Bronislav, Irén és Marian. Jönnek szépen, jólöltözötten, illedelmesen köszönnek. Nem volna nehéz a karikási tarlókra képzelni őket. Csak akkor ezt a szép ruhaneműt le kellene róluk képzelnem. De... inkább ne képzelődjünk! A ma mór halott uradalmi cseléd bányószfia háromszobós lakásban lökik s ha most beteg is, az bizonyára nem jut eszébe, hogy családja netán nélkülözhetne. 2340 korona táppénzt kap — a családi pótlékot, gyermeksegélyt nem számítva. A fiúk épp csak körülnéznek, dióval, almával tömik tele zsebeiket s elvonulnak, csak a kilencéves Irén morad velünk: hosszú haját fésülgeti a tükör előtt. A fiatal bányász halkabbra fogja a hangját: — Tudod, milyen lányt nevelek én ebből? — mondja hunyorogva. — Divathölgyet! Mindene meglesz neki, amit esek kíván. E kissé gyerekesen hetyke kijelentésen sem mosolygok. Tudom, hogy mi van mögötte: a sejtekbe felszívódott karikási, újfalusi szegénység hajtóereje. Elég dús energiaforrás. ZS. NAGY LAJOS Jutka Jozef felvételei *
