A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-21 / 19. szám
Költészetünk arcképcsarnoka BIZTATÓ Jó munkát! Az idő parazsán forgasd meg szived. Nyár van, nyári délután! Sóhajt a derék, síró csigolyák vágynak pihenni. Kapa-kaszanyél ugyan elpihen, csak az ember, az ember nem pihen, dongó zúg, hallod, lusta zümmögés ... Acélveríték, mint véső, egyre vés, mélyül a ránc, a szem szembe néz: az idő meghajol, lehunyja szemét, nem állja, nem bírja az emberét. Jó munkát! Ne félj, ha tűz a nap, Ne félj, ha száll a por. Szivünk a napon csak lángra kap, s a por — aranypor! HÚSZÉVES LÁNYOK Rozmaringvirágnak, rozmaringbokornak húsz egyenes szára szagoson meghajlik. Szagoson meghajlik, sűrűn bokrosodik, húszéves leányok jó vízzel öntözik. Húszéves leányok, rozmaringvirágok, szagoson meghajtó gyöngyös bokrétátok rozmaringgal ékes, szerelemtől hímes. Szagoson meghajló húszéves leányok, húsz rozmaring szárát fényes porral hintik. Gyöngyös bokrétába sűrűn belefűzik: hószin-szép ruhában mind eltehéredik. Húszéves leányok, rozmaringvirágok, piros-fehér színnel változó orcátok rozmaringgal ékes, szerelemtől hímes. KONOZS1 ISTVÁN (elvétele GYURCSÔ ISTVÁN (1915) A felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészet egyik első megszólalója. Garamkövesden született. Első kötete (Anyám mosolyog) csak 1955-ben jelenik meg. negyvenéves korában. Azóta három újabb verseskönyvet jelentet meg. s egy riportkötetet; gyerekversei ez évben jelennek meg a Madách Kiadónál. BIBLIOGRÁFIA: Anyám mosolyog — versek (1955) Termő időben — versek (1960) Hegyeken-völgyeken — riportok (1961) Nyugtaion ének — versek (1964) Percmutatók — versek (1968) Pillangószárnyon — gyerekversek (előkészületben) MOZDUL A FOLD TAVASZI SZONÁTA Hallgatom, hallgatom, sír a szél, hallgatom: mii sirat, mit sirat ez a szél, mii sirat! Fekete jegenyék zokognak, hallgatom: cimbalom sirat Így zokogó húrokon. Sír a szél, sir a szél, hallgatom, sír a szél: könnye hull, földre hull, mit sirat ez a széli Villany- és telefondrótokon sír a szél: hallgatom, hallgatom, sir a szél, hallgatom. Ne sirasd a telet, zokogás, ne sirasd I Lobogás veri már, veri már a telet, hiába siratod, én már azt hallgatom, arany szél muzsikál valahol, valahol. Hallgatom, hallgatom, arany szél muzsikál valahol, valahol a tavasz nevet már. Fák alól, fák alól feketerigó szól, feketerigó szól fekete fák alól. Hallgatom, hallgatom a tavasz énekét, sir a szél, sír a szél, nevetve , hallgatom. Az almafa alatt ülünk ketten — a régen széthullt kecskeól helyén — apró kisszéken. Ö nem pihenne, libáinak szúrós csalánt metél. Terveket sző, hogy kamra kellene: a télen már követ is hozatott. Kell a kamra, mert utóbb szétesik a hordó, kád, amit csináltatott. — Mennyi buzgalom hatvan év után! Mennyi erő! — szinte szégyenkezem. Itt ülök és tétlenül hallgatok, csak két ragyogó szemét figyelem. — Mozdul a föld és a Garam partján összeáll újra a szétszórt élet. Türelmetlen anyám udvarában sárga hátú kislibák beszélnek. Megmozdul a föld, kérkedve nő a fű, gügyögnek a sárga apró libák; hangoskodnak és benépesítik anyám, ősz hajú anyám udvarát.
