A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-21 / 19. szám
V. GORSKIJ: KULCSOK Egész nap pokoli volt a hőség. Még délután ötkor is, amikor Petr Alekszejevics kijött hivatalából, szinte perzselt a nap, s a cipőtalp úgy nyomódott be a meglágyult aszfaltba, mint pecsét a viaszba. Petr Alekszejevics gyorsan átment az úttesten és máris ott járt a park fáinak kellemesen hűvös árnyékában. Homlokából kissé hátratolta szalmakalapját, jókedvűen ment hazafelé és már előre örvendezett, hogy nekiül a hideg gyümölcslevesnek, utána szundizik egy kiadósat és ha felébred, teát iszik otthoni befőttel, majd a feleségével kanasztázik. Kellemes gondolataiból halk csörrenés riasztotta fel. A lába alatt, a gyalogút homokján egy kulcscsomót pillantott meg. — Valami ütődött alak elvesztette, — gondolta. Azon nyomban átvillant agyán, hogy fel kellene vennie és a nem messze álldogáló milicistához vinni a kulcsokat. Felmérte a távolságot, maga és a fehér egyenruhás között. Jó száz méter lehetett. £s aztán még száz vissza, tehát összesen kétszáz méter. Ráadásul a lehajlás, a kulcsok felemelése. Ennyi felesleges fáradozás és tulajdonképpen miért? Petr Alekszejevics szinte megharagudott magára pillanatnyi gyengeségéért. Átlépett a kulcsok fölött és ment tovább. A hazafelé vezető út hátralévő részén gondolatban mindjárt meg is indokolta, miért viselkedett így és nem másképp. Hogy megszánjon valami hanyag frátert, aki nem tud vigyázni még a saját kulcsaira sem? Nem, azt már nem! Csak ácsorogjon lakása ajtaja előtt és törje kobakját, hogyan juthatna be. Csak tegye tönkre az íróasztalát, a ruhaszekrényét és még — ki tudja, — mijét, amit ezekkel a kulcsokkal zárt be és nyitott ki! Máskor majd jobban vigyáz. Ma csupán a kulcsait veszítette el, holnap a pénztárcáját hagyja ott valahol egész fizetésével, s holnapután meg valamilyen fontos okmányt. Ha jól meggondolja az ember, az ilyen felelőtlen alak számára a kulcsok elvesztése nem is anynyira pech, hanem inkább jóakaralú figyelmeztetés a jövőre nézve. Petr Alekszejevics elégedett volt önmagával, hogy ilyen alaposan átgondolta a dolgot. Belépett a bérház kapuján, beszállt a felvonóba és felvitette magát a hetedik emeletre. Amikor a lift megállt, ajtaja önműködően kinyílt és Petr Alekszejevics megpillantott valamit, ami egészen megdöbbentette. Az első, amit meglátott a saját neje volt, Zsófi. De milyen állapotban! O, aki mindig elegáns volt, annyira adott magára, most ott ült a lépcsőn zilálta.». kócosán és keservesen zokogott. Háta mögött tanácstalanul tipródott a két gyerek. Ennek a családi „csendéletnek“ a szomszéd lakások bérlői szolgáltatták az odaillő hátteret, akik valamit izgatottan tárgyaltak. — Mi történt? — horkant fel Petr Alekszejevics. Zsófi, amikor meghallotta imádott párja hangját, egyszeriben abbahagyta a sírást. — Elveszítettem a kulcsaimat, — szepegte és lakásuk ajtajára mutatott. — Fűszerekért szaladtam le az önkiszolgálóba, s a nagy sietségben valahol elveszítettem a kulcsokat__ — Na, hála a papnak, — könnyebbült meg Petr Alekszejevics. — Már attól tartottam, hogy valami nagyobb baj történt. Az ajtót felnyittatjuk, ez nem nagy dolog. Hívunk egy lakatost és az felfesziti! — És a ruhaszekrény? — tört ki Zsófi. — Azzal meg mi van? — értetle'nkcdett Petr Alekszejevics. — Hiszen elveszítettem a ruhásszekrény kulcsát is. Petr Alekszejevics clsápadt: — Hát ezt jól megcsináltad ... Mit csinálhatunk, azt is felfeszíttetjük. — És az új kredenc? — folytatta Zsófia. Hát ez már túl sok volt a férjecskének. Hirtelen gyengeséget érzett a lábában. s le kellett ülnie a lépcsőre, felesége mellé. — Elveszítetted az új kredenc kulcsait is? — kérdezte a szokásosnál egy oktávval magasabb, csukladozó hangon. — A könyvszekrény kulcsát is ... folytatta az asszony. — És még minek a kulcsát? — kérdezte — hősies önuralmat kényszerítve magára — Petr Alekszejevics. — Hát a spájzét... Minden kulcsom azon a karikán volt. — Még valami másnak a kulcsa is? — Igen, az íróasztalodé, — tört ki Zsófiából újra a zokogás, mert biztosra vette, hogy ez a veszteség sújtja le majd leginkább a férjét. De amikor, egy kis idő múlva az ujjai között félszemmel átlesett, Petr Alekszejevics már nem ült ott mellette. Csak lentről hallatszott egyre távolodó lábdobogása, mintha hólavina zúdult volna le a lépcsőkön, s egy pillanat múlva Zsófi meghallotta férje ujjongó kiáltását: — Tudom, hol vannak a kulcsok! Petr Alekszejevics pár pillanat múlva már ott is volt, ahol nemrég — gondolatban — alaposan megleckéztelte azt az ismeretlen frátert. Egy pillantással felmérte, hogy a kulcsok eltűntek. Futott a milicistához, aki még mindig előbbi helyén posztolt. De az sem örvendeztette meg. Neki ugyan senki nem adott át semmiféle kulcsokat. — Botrányos, hogy milyenek ezek a mai emberek, — dörmögte elkeseredetten Petr Alekszejevics. — Ne essen kétségbe, polgártárs, —. buzdította a milicista. — Lehet, hogy valaki egyenesen bevitte hozzánk az ^-szobára. Legjobb lesz, ha fogja magát és elmegy oda! — Jó humora van, — morogta Petr Alekszejevics és reményvesztetten haza indult. De amikor eszébe jutott Zsófia kisírt szeme és maga elé képzelte, ahogy a lakatos feszítővasa nyomására leszakadnak a zárak az új bútorokról, mégiscsak szabályos hátraarcot csinált és sietett a milíciára. S lám, ott kellemes meglepetésben volt része. Még végig se hadarta mondanivalóját, miért is jött tulajdonképpen, a törzsőrmester benyúlt fiókjába és az orra előtt megrázta a kulcsokat. Fülének ennyire kedves csengőjátékot Petr Alekszejevics életében talán még sohasem hallott. — Ezek azok a kulcsok? — Igen, ezek! — Na látja. Nemrég hozta be egy öregasszony. — Nem is öregasszony volt, — szólt közbe a másik milicista, — hanem diák. Az öregasszony azt az elveszített retikült hozta be — — Hát akkor én nem is tudom. — dörzsölte meg tanácstalanul az állát az őrmester. — Nekem úgy tűnik, hogy azt a bőröndöt hozta be egy diák ... Közben Petr Alekszejevics mintha tűkön ült volna. Már legszívesebben sietett volna haza, hogy a felesége lássa, milyen életrevaló, s most itt hallgassa végig ezt a végtelennek tűnő beszédet valami vénasszonyról, a retikülről és a bőröndökről. Amikor azután végre eleget tett a formaságoknak. melyek nélkül nem kaphatta vissza az elveszített és újra megtalált tárgyat, fogta a kulcsokat és loholt haza. Este, már az ágyban, jóindulatúan odaszólt a feleségének: — Látod, látod, anyuka, milyen felesleges volt ez a nagy zűr ... De még abban a pillanatban fel is jajdult, olyan szúrást érzett a bordái között. — Te voltál az oka, — sziszegte Zsófi. — Ki rágta folyton a fülemet, hogy mindent zárjak be. amin zár van? A nagymama elől, a gyerekek elől... Ez ellen védekezésül már nem tudott felhozni semmit. Áliáig felhúzta a paplant és úgy dünnyögte: — De hát mégiscsak botrányos, milyenek ezek a mai emberek! Ahelyett, hogy a kulcsokat átadták volna a legközelebbi rendőrnek, az embert rákényszerítik, hogy bekutyagoljon az őrszobára ... Egészen oda! • CSUPÁN EGY LEGENDA? • VAN HATAR? NINCS HATAR? • MILYEN FURCSA FŐVÁROS! • SZERTE A VILÁGBAN HÚSZMILLIÓ, OTTHON ALIG HÁROM! • AZ IR TRAGÉDIA • AZ ELSŐ ANGOL GYARMAT • A HARCNAK MÉG NINCS VÉGE érinti meg a partját... Ez az akaratom! A két fiú úgy ahogy volt, a tenger haragoszöld hullámai közé vetette magát és egymással versengve úszott a még távoli part felé. A nagyobbik fiú csakhamar szinte behozhatatlan előnyre tett szert. Látva ezt az öccse, kihúzta övéből borotvaéles tőrét és levágta vele a saját kezefejét, majd azt a partra hajította, mielőtt még a bátyja odaérhetett volna. így azután övé lett a gyönyörű zöld sziget. így szól a legenda. Ma pedig a véres kéz az angol imperializmust, a terrort, az erőszakot jelképezi, a békés felvonulókra leadott sortüzeket. VAN HATAR? NINCS HATAR? Azt sem tudtam, mikor és hol léptem át az Ir Köztársaság határát. Ugyancsak nyitva tartottam a szemem, hiszen CSUPÁN EGY LEGENDA? Az íreknek csak egyetlen egy legendájuk van — a véres kéz legendája. Még most is ezt a véres kezet láthatjuk mindenütt — az üzletek kirakatában, a szállodákon, a kóvéházakban, de még a szalvétákon és a nyakkendőkön is. A véres kéz — ez a különös jelkép — mindenkinek azonnal a szemébe ötlik, aki először jár Ulster-ben, azaz Északírországban. A legenda pedig a következő: Régen, nagyon régen Írország északkeleti partjánál megjelent egy ellenséges hajóhad. Az egyik hajón volt a király is két marcona fiával. Amikor a király meglátta a gyönyörű, smaragdzöld szigetet, fiaihoz fordulva így szólt: — Nézzétek csak, milyen csodálatos föld bukkant fel itt előttünk az örökkévaló tenger hullámaiból!... Kettőtök közül azé lesz, amelyitek keze először először jártam itt, de bizony nem láttam sem országhatárt jelző táblát, sem határsorompót, sem vámőröket, de még útlevél-ellenőrzés sem volt. Észak-lrország hatórvárosából, Newryből indultam el és csak Dundlak-ben tudtam meg, hogy már egy más ország, az ír Köztársaság területén vagyok. Most végre megértettem a saját útlevél-históriámat is, miért szólt az útipasszusom egy pecsétje két országba. A nagy-britanniai törvények szerint az ír Köztársaság nem idegen ország és így az írek nem számítanak külföldieknek Angolorszógban, bár ebből is csak káruk van inkább, mint hasznuk. MILYEN FURCSA FŐVÁROS! Alig három óra múlva már az ír Köztársaság fővárosában, Dublin-ban voltunk. Egyes térképeken ma is a város ősi ír neve szerepel még: Baile Átha
