A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-06-14 / 18. szám

Ahogy kiszállok az autóbál. olyan friss levegő csapódik az arcomba, mintha csak tengerparton járnék. Persze nincs itt semmiféle tenger. Egy völgyben álldogálok, a Csermosnya patak partján, körülöttem hegyek, egymásba csimpaszkodó, egymást ölelő hegyek. Szemerkél az eső. A felhők olyan alacsonyan szállnak, hogy minduntalan belegabalyodnak a fák koronáiba.

Amerre csak a szem ellát — erdők; az erdők alatt rétek, legelők. Néhol feketésbarna keskeny sávok — mutatóba, hogy azért s'zántóföld is akad. Az ember — a síksági ember — akaratlanul is arra gondol, vajon miből tudott itt megélni évszázadokon át a földművelő, hol termelte vagy honnan szerezte a kenyérnek való gabonát. Mert amilyen szép ez a táj. olyan mostoha is. Aki itt élni akart, annak keményen meg kellett küzdenie minden betevő falatért.

TRÁGYÁZÁS - ROBBANTÁSSAL

Három, a világtól szinte teljesen elzárt falu búvik meg a Csermosnya patak völgyében; Kováčova (Kovácsi),

aztán jött a burgonyapenész és két nap alatt kóróvá száradt minden. Szinte sírtam, amikor megláttam. Az idén negyven hektáron kellene krumplit vetnünk, de a készlet csak harminc hektárra elég. A járásról meg sürgetik, hogy mindent vessük el, de úgy, hogy a tervezett területből egy hektárnyi se maradjon ki.

Gyümölcsfa kevés van, zöldséget egyáltalán nem termesztenek. Az állattenyésztés érdeme, hogy még ilyen körülmények között is nyereséggel tudják zárni az évet. A szövetkezetnek 240 tehene van. Ez nyolcvannal több, mint öt évvel ezelőtt.

— Hány juhot tart a szövetkezet?

— Egyet sem. A juhtenyésztés 1968- ban megszűnt — nem volt ember, aki törődjék a juhokkal. Mert az a helyzet, hogy a szövetkezeti tagok 90 százaléka nő. Csak néhány idős férfi dolgozik a tehenészetben, s rajtuk kívül a gépek körül találni még férfit. No és persze itt vagyunk mi: az elnök, a főkönyvelő meg a fiatal agronómusunk, Korcsmáros László. Az asszonyoknak kell efvégezniök a legnehezebb, férfiaknak való munkákat. Olykor még kaszálnak is. De mostanában a fű nagy része ottmarad lekaszálatlanul. Amíg megvoltak a félhektárok, addig lekaszáltók, mert a félhektárban benne volt egy bizonyos rész legelő és rét is. s ha hétvégén a férfi ráért (hétköznap a férfiak eljárnak dolgozni Rozsnyóra. Kassára), akkor elvégezte a kaszálást.

Váratlanul megremegnek az ablakok. Mintha akna robbant volna fel a közelben.

— Ez mi volt? — kérdezem nem titkolt ijedtséggel.

— Trágyáznak — mondja fanyar mosollyal az elnök. — Robbantással trágyáznak. A trágyát kupacokba rakják a föld közepén és dinamittal széjjelszórják. Nincs emberünk rá, hát így csináljuk.

SZÉNÉGETŐK, FAVÁGÓK, FUVAROSOK

Lúčka (Lucska) és Borka (Barka). A három falunak közel ezer lakosa van és egy szövetkezete — immár 1961 óta. A szövetkezet 1076 hektárnyi földön gazdálkodik, ebből csupán 262 hektár a szántóföld.

— Mindenütt domb meg lejtő — mondja Korcsmáros Imre, a szövetkezet elnöke. — A gépeket, a kombájnokat nem tudjuk kihasználni, mert akkora veszteséggel dolgoznak, hogy csak ráfizetés lenne. A talaj nehéz, tele léptennyomon kövekkel; mire egy hektár földet nagy keservesen felszántunk, négy eke is tönkremegy. Ráadásul az időjárás sem kedvez nekünk az utóbbi években: hol a két hónapig egyfolytában zuhogó eső viszi el a termést, hol meg a jégverés. Azt a keveset is, ami még megteremne. Nézzen csak föl oda — és az egyik hegy felé mutat —, ott még hó van, április közepén hó. Mifelénk átlag 3—4 fokkal alacsonyabb az évi középhőmérséklet, mint például a húsz kilométerre fekvő Rozsnyón.

— Mit termelnek azon a kevés szántóföldön?

— A felén különféle kalászosokat, a másik felén kapásnövényeket. Főleg krumplit.

— Azzal is hogy megjártuk tavaly — szól közbe Juraj Kožuch mérnök, a szövetkezet főkönyvelője. — Kétszáz mázsás termés ígérkezett egy hektáron,

Egy idős bárkái asszony felháborodva mondta nekem:

— Annak idején senkinek nem fordult meg a fejében, hogy elköltözzék innen. Pedig sokkal nehezebb volt az élet és a családok is népesebbek voltak. Most meg? Előbb házat kell építeni, majd autót kell venni — aztán ott áll a nagy porta üresen. Mert gyereket mór elfelejtettek tervezni bele!

jogos panasz, kétségtelenül, de tegyük hozzá, máshol sem jobb ezen a téren a helyzet. Viszont ha már a múltról esett szó, nem árt felidézni, hogyan éltek itt a Csermosnya völgyében az emberek negyven-ötven évvel ezelőtt.

Hegedűs Pista bácsival az udvaron beszélgetek. Időközben a nap is kisütött.

— Úgy hallottam Pista bácsi — kezdem a bemutatkozás után —, hogy maga valamikor szénégetéssel foglalkozott.

— Csak nem szén kéne magának? — kérdezi. — Arra bizony én már nem vállalkozom. Megroggyant az egészségem, hiszen láthatja maga is.

Megmagyarázom neki, hogy nem erről van szó. Az érdekelne engem, hogyan éltek itt valamikor az emberek, meg az, hogy hogyan égették a szenet.

— No, ha csak az kell — mondja —, azt én szívesen elmagyarázom. És máris két karó után nyúl, ami a mile vázlata lenne. Megtudom, hogyan kellett egymásra rakni a fahasábokat; hogyan kellett befödni a miiét, hogy ne hamuBalról: Juraj Koiuch mérnök. Korcsmáros László és Korcsmáros Imre

vá, hanem szénné égjen a fa. A szénégetők egy kis kalyibában laktak addig, amíg a mile égett, mert azt állandóan őrizni kellett. Persze így, az elmondottak alapján nekem aligha sikerülne szenet égetnem, hiszen a szénégetés bonyolult művelet, aki meg akarta ismerni minden részletében, annak előbb többször is végig kellett néznie, de még azután is hosszú ideig tapasztalt szénégetőkkel kellett együtt dolgoznia, mert harminc köbméter fát (annyi kellett egy miiébe) hamuvá égetni bizony nagy kárnak számított. .

Ma már csak két vagy három szénégető él Barkán, ők is harminc-negyven évvel ezelőtt égettek utoljára.

— Hol használták a faszenet?

— Főleg a dernői malomban, mert a gépekben faszenet égettek, s úgy hajtották a motort. Valamikor meg a vaskohóban volt rá szükség. (Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a múlt században Dernőn készítették a budapesti Lánchíd vaskonstrukcióit.) De a negyvenes években már benzinmotorok váltották fel a régieket, a faszénnek nem volt keletje, így a szénégetés abbamaradt.

— Nehéz munka volt a szénégetés?

— Nehéz is, meg piszkos is. El se tudja képzelni, mennyi sok fa kellett egy égetéshez. Azt kivágni, felhasogatni, kupacba hordani! S amíg a mile égett, addig oz ember semmi egyébbel nem törődhetett. A házra, a gyerekekre és az állatokra az asszony vigyázott. Amikor aztán hazamentünk két napig is mosakodhattunk, mert olyan szutykosak voltunk, mintha egy hétig a hamuban heverésztünk volna. De sokat is panaszkodtak az asszonyok egymásnak mosás közben. A Csermosnya egészen megfeketedett a szennytől.

Persze nemcsak Barkán voltak szénégetők. hanem sok helyen a környéken. Mert a faszénből jött be a legtöbb pénz. Viszont nem mindenki lehetett szénégető. S még a szénégetők is kénytelenek voltak igen gyakran más munka után nézni. Főleg nyáron, amikor részesbe arattak, s így gabonához juthattak.

Sokan foglalkoztok favágással és fuvarozással. Rozoga szekereken szállították el a kivágott, feldarabolt fát Rozsnyóra, Szepsibe, de olykor még sokkal messzebbre is.

— És mit csináltok az asszonyok? — kérdezem Hegedűs István szomszédasszonyát.

— Mit csináltak? Mostak, főztek, az állatokkal törődtek, de gyakran segítettek a férfiaknak is kinn az erdőn. S ha már az erdőben voltak, akkor gombát szedtek, meg szamócát és áfo-