A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-08 / 17. szám
...... . ■ •' . j, r *. "V - c*.-. a témához: a kezdet kezdetén rengeteg szakkönyvet elolvastam, számát sem tudnám megmondani. Úgyszólván minden szabadidőmet arra fordítottam. Közben persze sok mindent ellestem az apóstól is, aki egyszer ezt mondta: „Próbálj szerencsét”!... és adott hu- I / szonnégy család méhet. Én megköszöntem és nekivágtam ... Ma csakúgy, mint a múltban, a méhészkedést mellékfoglalkozásként űzik az emberek, persze szervezetten, méhész egyesületekbe tömörülve. Köztudott, hogy a méhészkedés sikeréhez elengedhetetlenül szükséges a jó méhlegelő, a kedvező időjárás, a méhész szaktudósa, jó anya és jó méh, s nem utolsósorban megfelelő kaptár. » — Kaptár... — kap a szón Oravec Gyula. — Sokan azt hiszik, hogy egy,egy jó kaptártípui ki választásival minden megoldódik. Hasztalan minden igyekezett, ha nincs jó méhlegelő, népes család és kedvező időjárás. Az eredmény egyenlő lesz a semmivel...* A nagyüzemi gazdálkodással, párhuzamosan, legalábbis itt nálunk, sajnos azt kell mondanom, hogy cSokkeftt a méhészkedés jövedelmezősége. Szövetkezeteink a lóherén és lucernán kívül nem termelnek na^fobb tgrületen^olyan mézelő növényt» amiből bőséges hordásra lehetne számítani. Ha az akác nem sikerül fagykárok vagy rossz időjárás miatt, üresen maradnak a mézterek. így aztán az ember kénytelen «vándorolni málnára, fenyőre. Persze a vándorlás is mindig rizikóval jár... — Mikor kelt vándorútra először? * Ezerkilencszázhatvanban ... Aztán » fokozatosan majd minden évben. A kezdeti évek bizony nem sikerültek a legfényesebben, de a sikertelenség nem szegte kedvemet... Időközben annyira megszerettem a méheket, hogy ma pél dóul nélkülük el sem tudnám képzelni, az életemet.. . Életem nagy részét m ' négy fal között töltöm. Odalípt a híva* a munkám. Dß, amikor haza£ meg hétvégeteeíC utam a természetbe, a mgjkeimiíez vezet. Feloldódom.- Méllegük^örülöttük a munka és a pi* heoiéC^ valósa^fos áldás. Olyan kikap. csalódást jelent számomra, amit semmi • mással nem tudnék elérni. Ha például leülök a kaptárok elé és elnézem méheim lázas szorgoskodását, bő hordáskor meg hallom az „éneküket”, ami olyan a fülemnek, mint egy csodálatos zsoltár... hát hogyis mondjam, nincs ehhez fogható érzés ... — Nem fél a méhszúrástól? — Egyáltalán nem — feleli határozottan. — Sokkal békésebb állat a méh, mint ahogy azt sokan gondolják és y hiszik. Munka közben száz meg százezer méhvei találkozom minden védekező eszköz nélkül (fátyol, kesztyű, füstölő), mégsem kapok néhány szúrásnál többet. A kérdésnek az a titka, törvénye, hogy nyugodtan viselkedjen a méhész, ne ingerelje fel a méheket, s akkor megértő, jó barátok tudnak lenni. — Nagy befektetést igényel a méhé- szét? — Befektetés nélkül semmihez nem ^ lehet hozzáfogni — gondolkodik el * Oravec Gyula. — Pénzösszegben talán nem is tudnám pontosan kifejezni. Ugyanis én például saját magam készítem a kaptárokat és a méhészeti felszerelés nagy részét, mert érdekes módon abban is örömömet- lelem. Így aztán természetesen csökken a befektetés ... — És a rájuk fordított idő: bírja? — A szabaidöm bőségesen elég rá — feleli."— Meg aztán a tavaszi és az őszi feletetéskor, vagy pergetéskor besegít a lányom és a feleségem is... Ilyen magamfajta embernek legideáli,sabb 30—40 családdal foglalkozni. Egyegy méhcsalád kezelésére általában évi 6—7 órát számol az ember, de abban már minden benne van: etetés, pörgetés, anyanevelés, szaporítás, sőt még a pempőzés is ... — Az ám, a pempőzés?.., — Néhány évvel ezelőtt igen jól ment — mosolyodik el Oravec Gyula. — Például 1972-ben 1 kiló 80 dekát adtom el. Akkoriban 21 ezer koronát fizettek kilójáért. Aztán volt még egy nagyon sikeres méhészévem, az 1968-as esztendő: 28,5 kg-os átlagot pergettem családonként... Ezzel . szemben az 1959-es és az 1974-es év olyan gyenge volt, amilyenre a legidősebb méhésipk sem emlékeztek ... Hát ilyen is Ezt tudomásul kell venni, az ilye bele kell kalkulálni a számítása Hiába, szeretni kellfb méheJg^hasVepp nem megy... jp’“*' m Népgazdasági szgmjíontbol Áronban a méhésa^Skf^wiásr jelentősege, szinte ^felbecsülhetetlen hasznosságé a mezőgazdásági* növények és a gyümölcsfák virágainak a beporzásában és megtermékenyítésében van. Méhek nélkül szegényebb és silányabb lenne a termés. Másodszor pedig magának a mézhozamnak is óriási a jelentősége. A méz nagyon értékes táplálék. Nagy a kalópaóttéke. Ugyanannyi súlyú méz például 'ötször annyi kalóriát ad, mint a tej, háromszor annyit mint a hús, és kétszert annyit mint a tojás. A méz értékét az is emeli, hogy gyorsan felszívódik a szervezetben, kedvező a bél működésére, fokozza a vér piros festékjének, a hemoglobinnak a mennyiségét (köztudott, hogy a piros vérfesték kapcsolja magához az oxigént, s igy a test oxigén ellátását tökéletesíti). Továbbá a méz növeli az izom munkaképességét, táplálja a szivet és jó hatású a gyermek fejlődésére. Nem véletlen, hogy a mézet gyermekeknek, sportolóknak, gyenge szivűeknek, lábadozóknak orvosok is ajánlják. Minden tavasz jöttével valami újat vár az ember. Nem mondja ki, talán nem is tudatosítja magában, mégis vár valamit, valamit, ami még nem volt az életében ... Oravec Gyula barátom, a fogtechnikus és a méhész, szintén vár valamit, azonban ő tudja is, hogy mit: — Az idén Opavára készülök vándorolni: akácra, málnára, fenyőre. Nem tudom, miért, de most nagyon bizakodom, sokat várok ettől az évtől — mondja felcsillanó szemmel. — Persze akkor sem keseredek el, ha netán csalódnom kell: majd sikerül jövőre vagy azután... A mérteimtől veszek példéfe, mert hiszi vagy sem, rám is átcsap az akaiatuk s a határtalan szorgalmuk, ami bizakodással tölt el, s ami törvényszerűen előbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét. Hát ilyenek vagyunk mi, méhészek... LOVICSEK BÉLA „NARANCSSÁRGA" EMBEREK A motorizmus fejlődéséről sokféle szempont alapján lehet cikket írni. írnak is: az autógyártásról, a közúti balesetekről, a korszerű autósztrádákról stb. De azokról, akik mindennapi munkája nélkül aligha lenne egyáltalán elképzelhető a motorizmus ilyen nagy ütemű fejlődése, vajmi keveset. Ezek az emberek az útkarbantartók, a „narancssárga" emberek. Ott találjuk őket minden rangú és rendű utainkon, narancssárga overálban, a kormánykerék és különböző vezérlőkarok mellett. Sokan vannak, mint ahogy sok út és sokféle út is van nálunk, kezdve az új négysávos autópályától, egészen a legeldugodtabb utacskákig. Egyébként, ha már az országútokról és az úthálózat sűrűségéről esett szó. el kell mondani azt is, hogy ezen a téren hazánk Európában előkelő helyet vívott ki magának, mint ahogy a portalanított utak viszonylatában is ez elsők közé tartozunk, hiszen — erről mindenki személyesen is meggyőződhet — még a hegyvidékeken sem találni olyan utat, amelynek csak porfelülete volna. Sőt, szaporodnak az aszfalttal borított dűlőutak, amelyeket a mezőgazdasági üzemek építik a közlekedés meggyorsítása és a szállítás biztonságosabbá tétele végett. Az útkarbantartók munkakörébe tartozik természetesen a forgalomirányító táblák felszerelése és karbantartása is. Ezek a táblák a gépkocsivezetők barátai, az úton káosz uralkodna nélkülük. A laikus csak nehezen tudna képet alkotni arról, hány forgalomirányító tábla is található voltaképp az utak mentén. Statisztikailag kimutatható, hogy egy 100 kilométeres útszakaszon átlag 590 forgalomirányító tábla van elhelyezve, sőt a nemzetközi fontosságú utakon ez a szám elérheti a 940-t is. Jelenleg több mint 300 000 darab különböző (vertikális) jelző tábla található közutainkon. Az útkarbantartók évente közel 180 000 forgalomirányító táblát kénytelenek kicserélni, mert vandál kezek tönkreteszik, közúti balesetek során megrongálódnak, vagy mert az idő vasfoga „munkálkodott" rajtuk. Gyakran előfordul az is, hogy az utat korszerűsítik, s a régi tábla már nem felel meg az új viszonyoknak. A modern közutakon egyre több vízszintes jeizést is látni; ezek a jói ismert folytonos és szaggatott sávok vagy a gyalogátkelő helyeket jelző „zebrák". Nagy szükség van rájuk, különösen rossz látási viszonyok esetén, amikor a sűrű ködben, esőben csak az úttestre festett vonalak jelentenek biztos támpontot a gépjárművezetőnek. Ezeket a vízszintes jelzéseket is minden esztendőben fel kell újítani, hiszen az eső vagy a gumiabroncsok fokozatosan elkoptatják a festéket. (Zárójelben: 1972-ben 800 tonna fehér festéket használtak fel hazánkban, 1975-ben pedig már 2100 tonna festékre volt szükség.) A narancssárga overálos emberek kora tavasztól késő őszig kinn tevékenykednek az utakon, de tévedés lenne azt képzelni, hogy télen pihennek, mert olyankor megszokott gépeiket hókotrókra és hóekékre cserélik fel. S mindezt azért teszik, hogy az országutakon se legyen fennakadás, s hogy a gépjárművek minden időben biztonságosan közlekedhessenek. Néha a szeszélyes tél, a hófúvás több napig tartó megfeszített munkára készteti az útkarbantartókat, s ilyenkor nem számit se műszakkezdet, se műszakvégzés. Ha az autóban kényelmesen utazva narancssárga emberekkel találkoznak az országúton, gondoljanak arra, mennyi önfeláldozással és szeretettel végzik ők munkájukat. Mert hiszen ezt másképp nem is lehetne csinálni. Kép és szöveg: MIROSLAV VODÉRA mii Wíš&mmm
