A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-13 / 2. szám
TÖRÖK ELEMÉR ALUDJ VELEM TISZTA ÁGYBAN Megérdemelném szerelmed, olyan egyedül maradtam, már semmi mást csak kegyelmet hordozok régen magamban. Nevedet mondom s lebegek hókönnyű álmodozásban, én teremtek napot neked, aludj velem tiszta ágyban. MIT AKAROK . . . Mit akarok, mit is végül? Amitől a virág szépül, azt a tiszta fényt akarom és egy szavadat reményül, valamit, valami mellé, nyugalmat is, mint a csenddé. ZIRIG ÁRPÁD: TÉL az égen megnőnek a csillagok léktelen szél lütyül zsebredugott kézzel akár a kamasz hegyek lelöl fenyők hátán — tatár sereg — lágy fiai özönlenek csörren a csend kopog a járda versei: CSILLAGOT IDEZEK Rád emlékezem, csillagot idézek, fénylő körei jelzik létezésed. Kibomlik arcod a végtelenségből, akár a bimbó a hajnali fénytől. Felém sugárzó mosolyod is látom, szépségbe idéz minden látomásom. szárnyat keresve szárnyat ragasztva repülnénk akár az űzött madár sas elől sas után? ki tudja már lehér a csend lehér az éjszaka ágya Prandl Sándor felvétele — Na végre — mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját. A hős felsóhajtott — ez volt évezredek óta az első kin nélküli perce —, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek. — Lejárt a büntetésem? — kérdezte. A keselyű megrántotta a vállát. — Ugyan! De minek strapáljam magam. Nincs már tűz a Földön! A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta: — Hazudsz, kutya! — Nem kutya. Keselyű — mondta egykedvűen a robusztus madár, s szárnyait próbálgatta, működnek-e a több évezredes kényszerszünet után. Prométheusz haragja nem csillapodott. — Végezd a kötelességedet! — rivalít a keselyűre. — Tépd a májam! — Majd megőrültem! — mérgelődött a keselyű — nem érted, hogy nincs már tűz a Földön. — Azt akarod mondani, hogy az istenek elpusztították az utolsó embert is? — ördögöt — legyintett a keselyű —, többen vannak, mint valaha is. Prométheusz megnyugodott. — Tűz nélkül nincs élet — mondta magabiztosan —, gyerünk, láss munkához! — Értsd meg, hogy nincs tűz. Az emberek már nem ismerik a tüzet. Nincs szükségük rá. — Nem igaz! — kiáltott a hős — tűz nélkül nem tudják elkészíteni az ételeket, télen megfagynak, vakon tapogatóznak az éjszakában. — Lárifári — mondta a keselyű —, főzőlapokon főznek, központi fűtéssel fűtenek és mesterséges fénnyel világítanak. LÁZÁR ERVIN: — Igen, de mitől kapja melegét a főzőlap, mi táplálja a fűtőtesteket, mi szüli a mesterséges fényt? A tűz! — Nem a tűz! Az atom, ha annyira tudni akarod. Megnyomnak egy gombot, s máris árad a fény, a meleg. Semmi füst, semmi lángnyelv, semmi faropogás. Sokkal tisztább, veszélytelenebb! Prométheusz egy ideig komoran hallgatott, aztán felcsillant az arca. — És a háborúk! Meg a gyújtogatok. — Sugarakkal háborúznak — mondta a keselyű —, egy szép, láthatatlan sugár, és porrá omlik egy ház, egy város, egy ország. Semmi durrogtatás, semmi füst, csak steril por. A gyújtogatás elfelejtett, elavult módszer. Még a tűzoltóság is megszűnt. Még az önkéntes csapatok is. Nincs tűzoltóból, önkéntes sugárvédők bálja, az van. Prométheuszban még egyszer fölcsillant a remény: — A tábortüzek — mondta —, bujdosók, vándorok, kirándulók tüzei. A keselyű legyintett: — Rég nincs. Bármely üzletben egyötvenért kapni műtábortüzet. Fény, meleg elsőrangúan garantált. Nem kell gallyat szedni, fújni, összeégetni az ujjad . . . egy gombnyomás, és kész. Ráadásul többször is felhasználható. — Nem igaz — üvöltött Prométheusz. A sziklák visszhangozták „nem igaz, nem igaz”. — Ugyan, mit idegeskedsz — zsörtölődött a keselyű —, gyere, nézd meg magad. Átballagtak ázsiai falvakon, afrikai dzsungeleken, véget nem érő nagyvárosokon. Az emberek megbámulták őket. Egy keselyű meg egy láncait csörgető, meztelen ember. Hm. Dél- Amerikában kitűnő ajánlatokat kaptak egy cirkusztól. Ausztráliában büntetést fizettek közerkölcs elleni vétség, Európában csendháboritás miatt. Mert Prométheusznak nagyon csörögtek a láncai. És nagyon meztelen volt. A tüzet az emberek nem ismerték. Micsoda? — kérdezte valamennyi, és bambán rázta a fejét. Tűz, fire, ogony, feuer. Nem, ilyen szó nincs is. — Hehe — röhögött a keselyű, Prométheusz meg vadul csörgette láncait. Egy tengerparti ódon városkában találtak egy öregembert. — Még ezt az egyet kérdezzük meg — kérte a keselyűt Prométheusz. A keselyű bólintott. „Tűz" — ismételte a szót az öreg. és értelmes fény villant a szemében. Ott, mondta, az a nagy ház! A keselyű alig tudott lépést tartani Prométheusszal. A hatalmas düledező épület homlokzatát vasbeton oszlopok tartották. A homlokzaton kissé megkopott, málladozó festékű felirat fehérlett: TUZMÜZEUM. — Ez az! — kiáltott Prométheusz — oda nézz! — Nono! — mondta a keselyű. Nesztelenül nyíltak ki előttük a fotocellás ajtók. Hosszú, rideg folyosón baktattak végig petróleumlámpák, gyér-, tyavégek, rozzant kandallók halmai között. Nagy, vitrinekkel teli terembe értek, Prométheusz boldogan rohant az elsőhöz, arcát az üveghez szorította. „Pásztortűz" — ezt írták a vitrin alá. Bent egy nagyszarvú bika és egy botjára támasrkodó kalapos, csizmás ember lobogó pásztortüzet bámult. — Tűz! — kiáltott boldogan Prométheusz. — Föstött — mondta a keselyű. Prométheusz a pásztortüzre meredt, arca elé kapta a kezét. A tűz nem élt, mint ahogy viaszból volt az ember és a bika is. Sorra rohant a vitrinekhez. Kazántűz, kandallótűz, tábortűz, tűzvész, kovácstűz, futótűz . . . — Festve, villanykörte, cinóber, optikai csalódás — kommentálta valamennyit szakszerűen a keselyű. Mire a terem végére értek, Prométheusz haja megfehéredett. — Még, ott — kiáltott aztán. Az egyik sarokban kicsi üvegbura állt, amilyennel a fűszeresek takarják le az élesztőt. Alatta cédula: „Belső tűz". A bura alatt nem volt semmi, a keselyű rekedten nevetett. Prométheusz ekkor fölkapta a fejét, a fogát összeszorította, az álla kemény lett. Elhatározta, hogy újra fölmegy az istenek birodalmába, és ellopja a tüzet. Az épület előtt búcsúzáskor a keselyű így szólt: — Tudom, hogy megint el akarod lopni — gunyorosan nevetett —, csak azt mondd meg, hogy minek! A májad úgyis olyan már, mint a darált mák! Prométheusz aznap éjszaka mégis ellopta újból a tüzet. Égő fáklyával rohant végig a földön, olyan volt, mint egy látomás. Az emberek boldog ámulattal nézték, és felkiáltottak: Tűz!
