A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-20 / 13. szám
gottwaldovi Moszkva szálló ti/W’ zedik emeletének ablakából ki/ M hajolva, hangos elismeréssel r—m adózom a lankák közt fekvő ŕ’i / t város szinte példátlan renddel, feltűnő ésszerűséggel megszerkesztett panorámájának. Ekkor a szomszéd ablakból valaki rámköszön, méghozzá franciául. Csiszolatlan kiejtéssel visszaköszönök s mint aki érti, úgy hallgatom a franciát, bólogatok. Ö is a panorámáról magyaráz valamit s híres honfitársának, Le Corbusiernek nevét emlegeti. Sem a szöveget, sem az összefüggést nem értem. Egy óra múlva aztán minden kiderül. A cipőgyárban mellémszegődött kedves kísérőmtől megtudom, hogy Gottwaldov tervezésében a világhírű francia építész, Le Corbusier is részt vett, s hogy a francia, akit én cipőügyben utazó üzletembernek néztem, nem más, mint egy híres párizsi divattervező, aki nem kereskedni utazott Gottwaldovba, hanem ezért, hogy megkintse a világ egyetlen cipőmúzeumát. Tehát ihletért, inspirációért jött ide. Szóval, hát Gottwaldovban ilyen is van? Hogy én milyen tájékozatlan vagyok! Kísérőm vígasztal: ha megnézem, többé úgysem felejtem el. Mert az a francia is már egy álló hete sápítozik a vitrinek előtt, rajzol, jegyzetel, oda van a gyönyörűségtől. Irány tehát a cipőmúzeum. A bejáratnál egy apró asztalka, rajta vargakések, árak, kézi kovácsolású aprószögek, mögötte suszterszék. És minden darabon másfél évszázados patina ragyog, a szerszámokon látni, hogy hosszú évtizedek folyamán szelídültek, idomultak hozzá rég halott mesterük ügyes kezéhez. Ki tudja, hogy hívhatták a szerszámok tulajdonosát. Lehet, hogy egy szegény foltozóvarga volt, lehet hogy egy jómódú iparos. Hogy nem a „cipőkirály“ Baťa Tomáš dolgozott velük, annyi bizonyos, őfelsége a kezét soha sem csirizezte be. Mégis ragadt a keze. Igazi nagytőkés kapitalista volt. Szóval a bejáratnál egy tipikus régi suszterműhely áll és stílszerűen ez vezeti be a látogatót a kincseket mutogató vitrinek közé. Hogy mióta visel az ember lábbelit? Bizony jó régen. A legrégibb darab az egyiptomi fáraók sírjából került elő. A háromezer éves díszes lábbelit papiruszból fonták. Értéke felbecsülhetetlen. Az arab népek cipői egyébként is minden időben különösek, érdekesek voltak s a többi, korabeli lábbeliktől mindig is annyira elütöttek, mint ahogy a japán facipő, a géta elüt egy mokaszintól. Ilyen géta is akad itt szépszerével, sőt olyan csontból faragott cipő is van az üveg mögött, amilyenben hajdan a szamurájvezérek jártak. Hogy hány lépést tudtak megtenni benne, arról a magyarázószöveg nem beszél. Talán csak azért nem, mert a látogató úgyse hinné el, hogy azokban járni lehetett. Pedig lehetett, sőt lehet is. Az ilyen cipők szilárd műanyagból fröccsentett utánzatait ezerszámra láttam a tokiói utcán. Aztán következnek a kínai cipők, az öklömnyi nagyságú „miniatűrök", melyek között porceláncipő is díszeleg. Tudvalevő, hogy a lábzsugorításnak Kínában sokszáz esztendős kultusza van s volt idő, mikor a tenyérnél nagyobb női lábfejet a test legrútabb részének tartották. És van itt kínai selyemcipő, féldrágakövekkel, tengeri gyöngyökkel, borostyánszobrocskával díszített remekmű is. Száz- és ezeréves régiségek. A katalógus szerint mégsem a legrégibb cipő a legértékesebb, hanem az az ugyancsak nem ma készült indián mokaszin, amelyik láthatóan a cipőkészítés, a bőrmegdolgozás lenyűgöző remekműve. S ami a pláne a dologban; az indiánok ezer évek óta nem változó mokaszinjainál máig sem kreáltak kényelmesebb lábbelit. Arról nem is beszélve, hogy minden indián maga varrta a cipőjét, maga ejtette el e célra az állatot és maga dolgozta meg a bőrt is. Van itt a múzeumban perzsa tipegő, tiroli facipő, egyetlen darab bőrből készült, derékig érő vízhatlan kubai halászcsizma, bocskor és lovaglócsizma Napóleon valamelyik tisztjének lábá-Késő-reneszánszkori lábbeli (XVII. század vége) A napáleáni háborúk korából származó lovaglócsizma (1820) Eredeti indián mokaszin Divatos papucs a XVII. századból A cserzővarga szobra Cipőtervező lányok Pillantás a 16
