A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-13 / 12. szám
TIZENÖT ÉVE SZÁLLT FEL AZ ELSŐ ember A VILÁG -fl PRP A VÉNUSZ MEGHÖKKENTŐ VILÁGA Több hónapos utazás után a Venera—9 jelzésű szovjet űrszonda simán leszállt a Vénusz bolygó felszínére és 53 percen át nagy jelentőségű tudományos adatokat továbbított a Földre. Ezenkívül — a tudományok történetében először — képeket készítette bolygó felszínéről, és ezek a félvétélek'joggal minősíthetők tudományos szenzációnak. Négy nappal később ugyancsak sikeresen leszállt a második fényképkészítő önműködő berendezés, a Venera—10 is. A korábbi Vénusz-missziők mérésadataiból már tudtuk, hogy a Vénusz felszínén nagyon magas a hőmérséklet (több mint 730 Kelvin-fok — 457 Celsius-fok; a Venera—9 mérései szerint 758 Kelvin-fok, a Venera—10 szerint pedig 738 Kelvin-fok), a nyomás pedig százszor nagyobb a földinél. Úgy gondoltuk továbbá, hogy a Vénuszt érő teljes beeső napsugárzásnak csak mintegy 2 százaléka éri el a bolygó felszínét. A szovjet űrszondák egyedülállóan tiszta képeiből ítélve a Vénusz felszíne jóval fényesebb, mint a bolygókutatók eddig hitték. A panorámafelvétéleken 200—300 méternyire látni a horizontot, tehát az atmoszféra korántsem szuperfénytörő. A váratlan fényesség alapján ítélve a Vénusz-felhők a feltételezettnél lényegesen diffúzabbak. A lefényképezett terepen nagy szikladarabok láthatók, több mint egy méteres átmérővel és mellettük kisebb töredékek, néhány tízcentiméteres nagyságúak. Egyik-másik szikladarab éle feltűnően éles, ami orra vall, hogy fiatal képződmények lehetnek. A képeken nyomuk sincs krátereknek, amelyeket korábban már rádiólokációval feltérképeztek, vogy vulkánoknak, amelyek felelősek lehetnének a Vénusz szokatlan atmoszférájáért. A felszín összetételén még nem ismerjük, de az a körülmény, hogy egyáltalán bármilyen szikla-szerkezet létezhet ezen a barátságtalan bolygón, már önmagában is meglepő. A Venera—10 körülbelül 2200 kilométerrel távolabb ereszkedett alá a Venera—9 leszállási helyéről, és 65 perc alatt tiszta ponorámafelvételeket sugárzott a Földre. Itt egészen más a Vénusz-tcrtaj. Úgy tűnik, hogy egy idős vulkáni hegység része a leszállóterület, hatalmas, sima sziklákkal. A két űrszonda felvételein látható szikladarabok a gránitszerűtől a vulkanikusig terjednek és a szovjet bolygókutatók elemzése szerint a tömbök formálásában feltehetően fontos részük volt a Vénusz-rengéseknek. Alekszander Badilevszkij szovjet ásványkutató véleménye szerint minden arra vall, hogy o Vénusz geológiai értelemben korántsem halott bolygó. A felhőtakaróba burkolózott Vénusz felszínének lefényképezése és a tiszta ponorámafelvételeknék a Földre továbbítása a bolygókutatás kiemelkedő jelentőségű eredménye. szereztünk tudomást, amikor a rakétáknak éppen a bolygók mellett kellett elhaladniok. A holdutazás ugyan némiképp felcsigázta a kedélyeket, de hol volt már az utcákat ellepő lelkes tömeg (emlékszünk még, ugye, 1961. április 12- re?), otthon, a képernyő mellett, sörösüvegek, szendvicses-táíaik társaságában „szurkoltunk” a fiúknak, s néhányon elégedetten hümmögtek: no nézd csak, milyen jók a képek, ezt nem is gondoltam volna, hogy olyan messziről... öt éven át azt is megszoktuk, hogy az űrhajózás végeredményben nem is olyan veszélyes dolog, hiszen minden simán lezajlott. Ha az űrhajósra annyi ember figyel (több ezer ember a megfigyelő központokban), akkor mitől is kell tartani? Persze, Carpenter vagy Shirra olykor meleg pillanatokat éltek ót odafönn, de csak lejöttek valahogy. öt év elteltével aztán a veszélytelenségről kialakított véleményről is kiderült, hogy tévhit. 1967 tavaszán Komarov ezredes — aki egyszer már sikeresen megjárta a világűrt — leszállás közben életét vesztette. A nagy úttörő, Gagarin sincs már közöttünk — próbarepülés közben (egy repülőgépben, nem rakétában) érte utál a halál. A Komarovok, Gagarlnok meghaltak, de épp azért, mert a tudományért haltak meg, élni fognak, s nevüket piros betűkkel írják a többi nagy halhatatlan neve mellé. A holdutazás — Rostand és Jules Verne álma — mára valósággá vált. Igaz, a rendszeres járatokra még pár évig (esetleg évtizedekig) vámunk kell, de így sincs messze az az idő, amikor erre sor kerül. A tudomány fejlődése egyre gyorsul. A kor szelleme átalakította az emberek gondolkodásmódját. Talán ezzel is magyarázható, hogy az újabb eseményekről már csak úgy ím-Ki rve ismerné a görög mondavilág hősének, a viaszszámyokon a Nap felé szálló Ikarosznak a történetét? A legenda évszázadokon át erkölcsi példázatként éh a köztudatban, a merészségéért életével fizető ember bűnhődésnek, s e bűnhődés elkerülhetetlenségének példázataként; csak elvétve akadtak olyanok, akik hittek, akik Ikarosz cselekedetében a vakmerőségei csodálták, s bukását nem az istenek büntetésével magyarázták. Az idő a vakmerőeket és az „álmodozókat" igazolta, a Leonardo da Vinciket, a Jules Vernéket, a Ciolkovszkijökat. És a Gagarin okát. Nem véletlenül említem éppen Gagarin nevét. Április 12-én lesz tizenöt esztendeje annak, hogy az első ember — Jurij Alekszejevics Gagarin — űrhajójával megkerülte Földünket. Tizenkétéves legényke voltam akkoriban, de ma is élénken emlékszem orra a napra, a lelkesedésre, amellyel a szenzációs hírt fogadtuk. Az első ember fenn járt a világűrben! Aznap, azt hiszem, a tanítás is félbeszakadt, mindenki a folyosón tolongott, a tanári szóba ajtajánál meg egyenesen egymást tapostuk és lóbujjhegyen állva figyeltük a rádiót. Szájról-szájra adtuk tovább az újdbb híreket — mikor startolt pontosan a rokétq, hány éves az űrhajós, milyen magasan repült stb. Már olyan fiatalon tudtunk egyetmóst az űrhojózásról. Egyik osztálytársam például kis füzetbe jegyezte föl a Földkörüli pályára bocsátott mesterséges holdak fellövésének időpontját, a szputnyikok, rakéták műszaki adatait. Lajka kutyáról egy versike is született, sokáig fejből tudtam, szóval nyugodtan állíthatom: amit egy átlagember csők tudhatott az űrkutatásról, azt mi tudtuk. Aztán múltak az évek, egyre-másra emelkedtek a levegőbe az embereket szállító űrhajók, újobb neveket, újabb adatokat kellett megtanulnunk, de — s ezt sajnálattal állapítom meg — már nem lelkesedtünk úgy, mint a kezdetkezdetén, valahogy megszoktuk, tudomásul vettük: ez is van; vagy megjegyeztük: ez úgy is várható volt, nincs benne semmi rendkívüli. Elvégre a csodák csak három napig tartanak. Ha egy „szimpla" műbolygó emelkedett a magasba, rendszerint már oda sem figyeltünk (őszintén megvallom, csak nemrégen tudtom meg, hogy a kanadaiak is fellőttek mesterséges holdakat). Hogy egy rakéta egészen a Holdig eljutott és lefényképezte a Hold túlsó — számunkra láthatatlan — oldalát, szinte senkit nem lepett meg, logikus következménye volt mindannak, ami eddig történt. A Vénuszt vagy a Marsot vizsgáló mesterséges égitestek indításáról, létéről többnyire utólag mel-ámmal veszünk tudomást. Ma aligha találnék egy tízéves kisdiákot, aki mindentudó noteszében az űrhajózással kapcsolatos adatokat őrizgetné. Ügy se győzné jegyezni, s egyébként is annyi minden más is történik a Földön. Sok rossz is. Pedig épp az űrhajózás bizonyítja, hogy össze lehet és kell fogni, hogy itt az ideje rendet teremteni a Földön. Tizenöt éve szállt fel az első ember a világűrbe. Dicső tett volt, nagyszerű teljesítmény. Az emberiség diadala. S az elmúlt másfél évtized minden eredménye is az alkotó, a holnapot építő és a békét akaró embert dicséri, igazolja. Még akkor is, ha vannak olyanok, akik ezt nem akarják tudomásul venni. — ez — A CSILLAGOK FELE 1UDCM4WTECHNM 26
