A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-13 / 2. szám
Azon az éjjelen gyakrabban villogtak a rakéták, gyakrabban ugattak a gépágyúk, de hajnaltájt minden elcsendesedett. Amikorra megvirradt, meglepődtek a szalatnyaiak. A németek visszafoglalták a falut. Erre valóban senki nem számított. A lakosok elszomorodtak. Szabad emberekként készültek az ünnepre, és most minden bizonytalanná vált. 1944. december 24-ét mutatta a naptár. Harminc év elmúltával jártam Siati - nán (Szalatnyón). Egy ezüsthajú aszszonyt, Kelecz Jónosnét állítottam meg elsőként az utcán. Ö talán emlékszik arra a napra. — Igen, emlékszem. De mások többet tudnak róla. Én tulajdonképpen ... — szabadkozik. — Akkor hát azt mondja el, amit nem tud, és amit mások tudnak — mondom. Egy kissé zavarban van. Valamit igazít az árun, amelyet kiskocsin hozott a boltból. — Azt akarja tudni, ami a cigányokkal történt? — Azt. Valóban. Loptak? — Nem, az nem igaz. Én is abból a gyolcsból varrtam inget a bátyámnak, amikor hazajött a frontról, és nem loptam. A német fasiszták talán fél Európából ide hordták össze a rabolt holmit. Amikor a szovjet katonák rajtuk ütöttek, mindent ittbogytak. A szovjet katonák mindent elosztottak a falu népe között. Amikor visszajöttek a németek. követelték a holmit Valaki azt mondta, hogy a cigányok hordták szét. így aztán a szegény cigányok ... — Azt mondták, hogy a cigányok. A cigányok!... A cigányoknak kevesebb jutott, mint a „fehéreknek". Ki hozott volna hozzánk valamit akkor, amikor egy alig kétszer három méteres szobácskábán nyolc-tíztagú cigánycsalád élt? A németek jól tudták, hová vigyék dolgaikat: a falu tehetősebb gazdáinál üresen állt az elsőszoba, amely nagyon is megfelelt raktárnak. Amikor aztán elmentek, azok tették el a holmit, akiknél volt — mondja Mátyás Géza, aki a szövetkezetnek a megalakulása óta tagja, s becsülettel végzi a munkáját. Vele már a faluvégi cigánysoron beszélgetek, próbálva viszszaforgatni a harminc év előtti történelem fonalát. Ö vezet el Karvayékhoz. Karvay Józsefné, akit Ibolykéntismernek a falubon, akkor 22 éves volt. Házuk a falusi hózok szomszédságában épült. Talán éppen ezért mondhatja el a történteket. — Már negyedszer mondom el. Még senki sem irtó meg. Nem tudom, maga igazán megírja-e? Pedig kellene, hogy tudják az emberek. Fogadkozom. Aztán rááll. Az udvaron beszélgetünk. — Ádám-Éva napjának reggelén visszavonulásra kényszerültek a szovjet katonák. De csak egy kőhajtásnyira. Csak ide a cigánysor feletti dombra. Erről a dombról a szovjetek, arról meg a németek lőttek, amikor két szürkeruhás német toppant be hozzánk. A leányomat fürdettem, vagy a bölcsője párnájának huzatát mostam ... Bizony nem is tudom már. A férjem után érdeklődtek. A fronton volt. Amikor kimentek, az egyik furcsán, szomorúan nézett rám. Miért néz reám ez ilyen szomorúan? Valami furcsa nyugtalanság fogott el. Szegény megboldogult anyósom azt javasolta, hogy menjünk ót falubeli szomszédjainkhoz, Patayékhoz. Ott tudtuk meg: a németek kido-Jeltelen az 58 áldozat sirja: csak az idősebbek tudják, mit takar a domb a temetőben POVAŽSKÝ NORBERT Kelecz Jánosné Pusztai Mihály közé. Utolsónak. A sor végén őrt álló fasiszta o sor elejére ment rendet teremteni. Akkor lépett meg Pusztai Mihály, átugorva a közeli kerítést és a szomszéd udvarán túl az országútra futott, a szőlőhegy pincéi felé tartva. A feje felett vijjogtakľ fütyültek a halálhozó golyók. — Sikerült o pincéket elérnem. Amikor megérkeztem, sírva fakadtam. Csak hulltak, csak hulltak a könnyeim. Máig sem tudom miért — mondja. — Egy óra lehetett amikor visszajöttünk anyósommal a lakásba. Akkor egy gyerekember rohant be hozzánk. Alig ismertem ró. Balázs Elemér volt. Hát te honnan jössz? — kérdeztem. — A kezed meg a lábad milyen? Gyerek az istenért. . ." „A tüzből jövök. A tüzből!" „Milyen tüzből?" „A Fizikék házát ránk gyújtották a németek. Margitunk is ott van.” „Fuss és hozd ki” — mondtam neki. Elemér bement a tűzbe és kihozto Margitot. Az üszkös hullahegy alatt Morvay Gizella is megmenekült. Hátán lapockájáig égett a hús. Fizik Jolán, akinek otthona volt a ház, harminc éves volt. Kivonszolta magát a tüzből és a halál elől egy ólba menekült, de átterjed o tűz oda is. s ö benn égett az ólban. Gáspár Géza is élt még néhány órát. De ott pusztult ötvennyolc ember. Agg és csecsemő, anya, testvér, gyermek . . . Ott veszett Pusztai Sándor, a híres primáš, aki németül is beszélt, ott veszett a családja is, ott a Szitásék, a Fízikék, az öreg Mátyás meg a család két, alig 18 éves leánya, Irén és Nelly és még sokan-sokon mások. Lehetetlen volt a menekülés. A fasiszták a tömeggyilkosok jártasságával terelték be az embereket o Fízikházba, majd gázolajjal, benzinnel öntözték meg a tetőt. Az égő ház ablakába kézigránátokat dobtak, az egyetlen ajtónál pedig egy katona géppisztollyal lőtte le azokat, akik menekülni próbáltak. És mégis volt, aki megmenekült. A felszabadító szovjet hadsereg katonái akkor érkeztek az égő házhoz, amikor az üszkös, lángoló fedélgerendák összeroppantak. A megmaradóitoknak nem volt elégtétel az sem, hogy a gyilkosok is életüket vesztették a harcokban. A cigányok tömegsírját semmi sem jelzi a temetőben. Balázs Margitot Tekovské Trsfanyban kerestem fel. Férje oz ottani szövetkezetben dolgozik. — Hatéves voltam akkor. Alig emlékszem valamire. A füstre meg a fojtogató szagára emlékszem. Elemér bátyám hangjára is, aki tizenkét éves volt akkor. Most Zvolenben él. Bizony ólmomban is hallom sokszor, amint kiáltja: „Margit hol vagy? Hallod? Szóljál!" A hangom után talált meg a füstben. Amikor kivitt, még visszakiáltott: „Aki él, jöjjön ki. A németeket kiverték, gyertek ki. Jöjjenek ki!" De senki nem jött utánunk. Sok minden elmúlt azóta. Sok minden történt. Nem, akárhogy is szeretném, én nem tudom szeretni a karácsonyt. Karácsonykor apámra, anyámékra gondolok és sírok . . . Utcarészlet Korvay Józsefné boltatták, hogy mindenki vigye viszsza, amit elhordott. Aztán, hogy ez nem használt, újra doboltattak, de akkor már azzal fenyegették meg a falu népét, hogy ha nem teljesítjük a parancsot. felperzselik a falut. Néptelen, üres volt a falu. Nem mozdult senki. De valaki őzt mondta: „A cigányok!" — Valóban senki sem mozdult. Csak a cigányputrikban volt nagy a riadalom. A németek annak ürügyén, hogy biztonságba helyezik a családokat, mindenkit kitereltek a cigánysori házak elé — mondja Pusztai Mihály, aki most 56 éves és az ásványvíztöltő üzemben dolgozik. Akkor, mint szökött katona, beállt a felsorakozott cigányok TÜZES TÉLI NAP
