A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-23 / 10. szám
Legenda a nyúl paprikásról TERSÁNSZKY J. JENŐ mint a kutya, a mai lótás-futástól. Es nincsen kedvem visszamenni azért a kacorért. De hát éjjelre ott nem hagyhatom. Mert ha el nem is viszik, összerozsdul nekem ottan. Ha elmennél érette, öt pénzt szívesen rászánnék neked. Ehol van! Nagyobb csalogatóul a mezőőr a nikkelpénzt a tenyere közepére tette, és úgy ajánlotta föl Gazsinak, mint a tálcán egy pazar ajándékot. Es Gazsi valóban megingott rögtön. Olyannyira méltányosnak találta a mezőőr ajánlatát, hogy szinte röstelkedett. micsoda háládatlan fickó ő maga ezzel a derék emberrel szemben. Na de már aztán, másodszor, a kocsis leoldatta velem a kacoromat a szíjamról, hogy hagyjam ott neki, mert nincs kése, sajnos. Es én csakis leoldottam a kocsisnak a kacoromat. Akkor nála is maradt! Nála megkapom. Hogy nem szólt nekem a gazember! Vagy elfeledte! De kellene is neki egy ilyen finom kés, ingyen! Most fussak utána!... Gazsi, ahogyan ezt hallgatta, már ösztönből tudta, mi következik. A mezőőr röstell visszaszaladni az országútra a kocsi után a kacorjáért! öt küldi el! Hát erre a kis szívességre Gazsi alázatosan, magától hajlandónak mutatkozott. Már éppen ajánlkozott is, a mezőőr keserves képét látva, hogy megvigasztalja : — Tessen hagyni! Megyekén! Visszahozom. Vissza! Csakhogy a mezőőr hirtelen még keservesebb pofázmányt csinált Gazsira és rákiáltott: — Megállj! Hiába mégy utána. Nem találod nála a kést. Eszembe jut, az Isten verje meg! Eszembe jut mégis, hogy volt. A kocsis hamarabb elvégezte a dolgát a késemmel, míg én az igazgatóval beszéltem a mezőn. Es a kocsis odakiáltott hozzám, kétszer is. most már tisztán emlékszem, igen! Odakiáltotta nekem, hogy a késemet becsapta hegyével a tőkébe! Ott találom! £n pedig az igazgató nagy, szigorú utasításaitól ezt elfeledtem, mint a holt. mostanig. Hát a kés ott van, belecsapva a tökébe. Azt a betyár arkangyalát is! Igen. az ott van! Na, ezzel a mozzanattal Gazsira nagyon válságossá fordult itten a helyzet. Az a minden szolgálatra kész vértanúmosolygás egyszerre eltűnt a Gazsi képéről. Túl sok volt, erejét meghaladó volt. könyörtelen vész volt, amit a mezőőr kívánhatott Gazsitól. Hogy tudniillik pár kilométernyi messzeségből, csúszós dombon le, dombon föl, csikorgóban, esti homályban bukdácsolva, hozza vissza a kését neki a mezőről. Gazsi, talán éleiében először, bizonyos konoksággal, úgy tett, mint aki bem érti, mit kívánnak tőle. Nem ajánlkozott a mezőőrnek újra, hogy a kését elhozza, mint előbb a társzekértől. i. A mezőőr pedig most már másodszor, nyilvánvaló célzattal ismételte meg: — Igen! A kacor olt van, a tőke kellős közepében beleesapva, akár egy gyermek is meglelhetné, sötét éjszaka. — Hál akkor biztosan meg tetszik lelni, hála isten! — telelt erre Gazsi, szintén félre nem érthető nyilatkozattal, hogy a kacorért nem hajlandó elmenni a mezőőr helyett. De hát a mezőőrben volt annyi élelmesség, hogy egyelőre még nem esett kétségbe a Gazsi akarata szilárdságán. Azon kezdte a mezőőr, hogy: — Hát hogyne lehetne a késemet megtalálni! Tudod te is jól, hol van az a tőke. A legtúlsó felén a dűlőnek, innen. balkézt. odanézz! Nincs is más fatönk az egész határban olyan. Errébb egy ayárfatönk a patak mellett, és mellette egy égerfatönk, ami le van perzselve. De nem ezek azok, azt tudod. Hanem az tovább-tovább van, mondom, balkézt, szederbokor van ott egy sor és két kőrakás is. Na! Mit magyarázzam? A száraz kúttól van ez a tőke úgy vagy harminc lépésre, csak el balkézt, a mező közepes-közepén. Se út, se semmi ottan. Csak a barázda, a szederbokrok és a kőrakások, aztán jön a tőke. Egy vackor körtefa tőke. Tudhatod! Soha hiábavalóbb beszéd el nem hangzott még a Gazsi füle mellett. Hiszen Gazsi olyan ismerős volt ebben a határban, hogyha megszorították volna, talán azt is megmondja: hány prücsök ásott ott új lyukat az idén? Hiszen Gazsi ötven s egynéhány éve kurgatta a kondát széles e határon. No jó! A mezőőr is csak azért lefetyelte ezt össze Gazsinak, ravaszul és arcátlanul arról a tőkéről, hogy talán a beszéd alatt Gazsi mégis megtörik, és önmaga ajánlkozik, hogy a kacort elhozza a tőkéből. Nem! Ezúttal Gazsi csak biccentette fejét makacsul az erdőőrnek magyarázata közben. De Gazsi nem ajánlkozott elhozni a kést. Nos, a mezőőr taktikát váltott. Némi belátás is magzott talán benne. Azt mondja Gazsinak utoljára is: — Hallod. Gazsi te! Ki vagyok állva. Csakhogy egy nagy baj volt. A Gazsi lábai tökéletesen összegémberedve remegtek alatta. A szívét úgy érezte, hogy már egy megmozdíthatatlan jégemberben ver. A füle, orra kék volt. Hát Gazsi nyöszörögve kezdte: — Ne tessen haragudni! De reggel óta egy falat se a számban, és a falut jártam reggel óta. Ne tessen rám haragudni!. .. Na! A mezőőr mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ez a keshedt vénség itt előtte, aki mindent kibírt, most az összeroskadás előtt áll. Inkább azt hitte, Gazsi alkudni akar vele. Bár ezt egészen újnak, furcsának és gyalázatosnak látta Gazsitól. Hogy a helyzetet így kihasználja máris! Mérgesen mordult a mezőőr Gazsira: — Hát itt van, fogd, még öt pénz. Ezzel már beérheted! Ilyen semmi munkáért! — Ne tessen haragudni! — kezdette elölről Gazsi, még nyöszörgőbben. Hiszen a mezőőr mérges hangját hallva, szegény Gazsi el volt készülve rá, hogy ellenkedésére az következik: a mezőőr azon nyomban az utcára kergeti szállásáról, talán meg is rugdalja! Ámde a helyzet az volt, hogy Gazsinak ez a száműzetés is a jobbik eset volt. Valahol talál egy ólat, boglyát, istállót vagy más zugot a közelben, ahol meghúzza magát. Míg ilyen állapotban kimenni a havas, fagyos, szeles határba, kilométerekre! Ez a halál! Hát Gazsi a megtaposott féreg elszántságával emelte tekintetét a feldühödött mezőőrre, és tagadólag rázta fejét. XXX Ekkor váratlan dolog történt. A mezőőrné, türelmetlen várva urára. kiszólt a lak tornácáról. — Mi a fészkes fene tárgyalnivalód van már ottan? A vizet nem hozta el még Gazsi! Es te, ahelyett hogy már hazadugnád a pofád, még Gazsit is feltartod nekem? A mezőőr a felesége hangjára egyszerre feladta dühöngését. Ogy látszik, nagyobb szükségét érezte a dolgok higgadt, okos elintézésének, mint hogy Gazsit, a felesége vízhordó háziállatját megleckéztesse s elzavarja most. Odaszólt feleségének: — Jó, jó, menj csak be! Nekem kell egy utat tegyen Gazsi, a kacoromért. Ráér a vizeddel azután! Mire a mezőőrné visszakiabálta: — Csak gyere már befelé! Es a mezőőrné visszahúzódott a lakba. A mezőőr pedig Gazsihoz fordult. De már egészen más hangon: — Látod, Gazsi, hív a feleségem. Ismered, milyen házsártos. És most csak külön veszekednék velem azért a kacorért. Eredj, Gazsi, utána. Hozd vissza! Megáld az Isten is! A mezőőr olyan biztos volt a sikerében, hogy még a csalogató munkadíjat sem tartotta szükségesnek előre átadni Gazsinak. Megfordult máris, és indult a ház felé. Gazsinak egyszerre az az érzése támadt: ha egy ilyen rendes, tekintélyes ember, mint ez a mezőőr, nem a verésen kezdi, hanem könyörgésre fogja, arra olyan rendkívüli oka lehet, hogy nem szabad ellenállni a kívánságának! Hát így, mikor a mezőőr a lak tornácáról még egyszer visszanézett Gazsira, Gazsi megadóan intette és engedelmesen hörögte feléje: — Elhozom, el na. azt a kést! Azzal Gazsi indult el a kapuból. Neki a keserves útnak, alig vánszorogva, bukdácsolva és fohászkodva: Úristen! Ugyebár, nem hagysz el! Mert az határozottan úgy volt, hogy Gazsinak nyomorú állapotában hipnotikus erőt egyedül az a gondolat adott, hogy a mezőőr az Isten áldásával biztatta őt szolgálatáért. Gazsinak az volt az érzése, hogyha érette egy olyan derék, kemény, veres nyakú paraszt jár közbe az Úristennél könyörgőleg, mint ez a mezőőr, az Úristen lehetetlen, hogy ennek meg ne hallgassa a szavát! Kibírja ő ezt az utat, és hazajön Isten áldásával! O! Segíts, Úristen! A völgyet már esti homály ülte, mikor Gazsi a hóban aláevickélt rajta. Az égalja pocsék, szürke ködben úszott.. Szakasztott, akárcsak porfelhő verődött! volna föl rája. Ez kegyetlen hideget jelzett a Gazsi tapasztalatában. Es olyan vigasztalanságot, reménytelenséget, ami százszor rosszabb a halálra való gondolatnál. Gazsi a teljes elerőtlenedés szorongató kínja közepette ismételgette magában, hogy a mezőőr, a tíz pénz munkadíjon kívül, az Isten áldását kérte rá. Es pihegve, szembehunyva, foghíjas ínyét összeharapva cubukolt tova Gazsi a hóban. O, Gazsi az egyforma, havas síkon szembehunyva is tájékozódott. £s nyílegyenesen tartott oda a kérdéses tőkéhez. A mezőőr kacorja csakugyan ott díszelgett, hegyével belecsapva, a tőke közepén. Gazsi kirántotta a kést. Még előbb, ereje utolsó maradékával, a kés láncát a rézkarikán áthúzta a saját nadrágszíjára. Illetve arra a szárítókötélvégre, ami a rongyait tartotta össze, hogy 'el ne vessze a kést. (Folytatjuk) ZALAY ADRIAN illusztrációja 18
