A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-16 / 9. szám
ségeinket más tömegszervezeteknek is gyakran „kölcsönözzük", hiszen minden szervezetnek vannak fiatal tagjai. A helyi sportszervezet tagjainak például kilencven százaléka SZISZ-tag, de lányaink még a CSEMADOK helyi szervezetének az énekkarába is „besegítenek". Szóval, minden falubeli tömegszervezettel jól együttműködünk. A sőregi fiatalok körében hagyománynak számít már a „klub-Szilveszter" is. Persze, Szilveszterkor nem vesszük nagyon szigorúan a házirend betartását, olyankor szeszes italt is fogyaszthat, aki akar. — Hogy álltok az ideológiai neveléssel? — Előadásokat, ankétokat szoktunk tartani, rendszerint havonta egyszer, esetleg kétszer. Az előadások látogatottságára sem panaszkodhatunk, a fiatalok kilencven százaléka ilyenkor is megjelenik a klubban. Az ideológiai nevelés hatékonyságát különben tények bizonyítják, hiszen a szervezet fennállása óta hét fiatal párttag került ki közülünk, s az idén is két tagot készítünk fel a kommunista pártba való belépésre. — Látjuk, a tánccsoport nem lustálkodik. Mi foglalkoztatja a fiatal színjátszókat? — Lovicsek Béla Alattunk a város, fölöttünk az ég című darabját tanulják, amelyet még március végéig szeretnének bemutatni. A betanult színdarabokat általában nemcsak itthon, hanem a környező falvakban is előádják. Hogy mi lesz a bevételből? Egy szép nyári kirándulás . . . Rövidre tervezett látogatásunk eléggé elhúzódott, közben a táncos lábú lányok is belefáradtak a gyakorlásba. Éppen ideje, hogy elbúcsúznánk is, de bizony addig nem mehetünk el, amíg a sőregi szövetkezet borát meg nem kóstoljuk. — Hát ennek meg mi köze a SZISZ-hez? — kérdezem csodálkozva, mire kiderül, hogy nagyon is sok: a sőregi szőlő telepítését ugyanis főként fiatalok, a Szocialista Ifjúsági Szövetség helyi szervezetének tagjai végezték. így hát — mi mást tehetnénk? — a sőregi bort is megkóstoljuk. Valóban finom . . . Vagy talán elfogult lennék? V. E. (Prandl Sándor felvételei) Nyugat-Szahara az Atlanti-óceán partvidékén, a Szahara-sivatag nyugati részén, Marokkó és Mauritánia között terül el. Partvidékét portugál hajósok már 1434-ben feltérképezték, de maga az ország ennek ellenére századunk elejéig Afrikának egyik legkevésbbé ismert területe maradt. Az első spanyol település 1476-ban alakult Rio de Órában, majd a spanyolok egyre nagyobb területekre terjesztették ki fennhatóságukat. Rio de Oro 1934-ben kapta a Spanyol Szahara nevet, 1946-tól pedig Spanyol Nyugat-Afrikának hívták. A második világháború után, amikor megindult a gyarmatbirodalmak felszámolása s Nyugat-Afrika két szomszédja, Marokkó és Mauritánia is elnyerte függetlenségét, Nyugat-Szaharát Spanyolország tengerentúli tartományának nyilvánította, mig aztán a múlt évben kénytelen volt lemondani erről a birtokáról. Az őslakosság fő foglalkozása a félnomád állattenyésztés. Mezőgazdasági művelés alatt csak a csapadékosabb tengerparti sáv állt; az oázisokban főleg árpát, kölest, fügét és datolyát termelnek. A halászat jelentéktelen. Jelentős ásványi kincsei (vasérc, rézérc) kiaknázatlanok. Az éghajlat száraz, forró, sivatagi. Területe — szomszédaihoz képest — aránylag kicsi; 266 000 km2, de így is több mint kétszerese Csehszlovákiának, lakossága azonban mindössze 10 000 fő. Az ország szegény, alig vannak városai, ipara pedig egyáltalán nincs. A hatvanas évek elején azonban egyszerre jelentős változás állt be a terület gazdasági életében: Bu-Kraa városka közelében, az északi Szagia el Hamra területen óriási, gyakorlatilag kimeríthetetlen foszfáttelepekre bukkantak. Az itteni foszfátkészleteket tizmilliárd tonnára becsülik. Aki ma műtrágyával rendelkezik, annak gabonája van, s akinek gabonája van, annak a mai világban — amikor a fejlődő országok még évtizedekig nem lesznek képesek élelmiszerrel kellőképpen ellátni gyorsan növekvő lakosságukat — fontos gazdasági és politikai tényező van a kezében. S igy az utóbbi időben, amikor Spanyolország NYUGATSZAHARÁBAN a világ közvéleményének nyomására kénytelen volt fontolóra venni, hogy kivonul Nyugat-Szaharából, megindultak a kulisszák mögötti intrikák, amelyeknek eredményeképpen megállapodás született, hogy Spanyolország Nyugat-Szaharát a két szomszédnak: Marokkónak és Mauretániának adja át, természetesen megtartva érdekeltségeit — s az amerikai, nyugatnémet, francia és spanyol cégek érdekeltségeit — a foszfátkitermelésben. Ezek a cégek ellenőrzik ugyanis a jelenleg egyelőre évi hárommillió tonnát kitevő foszfátkitermelést, ami óriási jövedelmet jelent: a foszfát világpiaci ára ugyanis az utóbbi években 600 százalékkal emelkedett! A spanyol—marokkói —mauretániai megoldással nem értenek egyet más arab államok, elsősorban is Algéria, amely maga is szeretne részesedni a ♦oszfátjövedelemből, azonkívül szívesen kijutna az Atlanti-óceánra, s — akárcsak az ENSZ — azt követeli, hogy a terület sorsáról a helybeli lakosság döntsön. A függetlenség hive! 1973-ban megalakították a Polisario elnevezésű felszabaditási szervezetet. Hogy ez milyen befolyással rendelkezik és mik a céljai, azt nemrég a helyszínen sikerült megállapítania Paul Balta francia újságírónak. — Nyugat-Szaharában lényegében nincs mezőgazdaság, nincsenek iskolák, nincsenek utak, nincsenek gyárak és nincs pénz — mondotta Belátnak El Duali, a Polisario főtitkára. — A madridi kormány szándékosan nem támogatta a mezőgazdaság fejlesztését, hogy Nyugat-Szahara lakossága rá legyen utalva a spanyolországi élelmiszerbehozatalra. Még a tevét is a szemben fekvő Kanári-szigeteken tenyésztették és onnan hozták be. Paul Balta néhány száz kilométert beutazott terepjáró kocsin Nyugat-Szaharában és megállapította, hogy néhány megerősített településen s a Bu-Kraa környéki óriási foszfátteiepeken kívül, ahol mint valami koncentrációs táborban 3000 arab munkást összpontosítottak, Nyugat-Szahara területét lényegében a Polisario Partizánjai ellenőrzik. Magas, karcsú férfiak, általában turbánt viselnek, amely védi fejüket a tűző naptól és a szaharai homokviharoktól — írja Balta. Egy partizánegység elvitte a francia újságírót a marokkói határtól néhány tucat kilométerre levő Zsdiria városkához, amelyet a múlt év novemberében marokkói csapatok foglaltak el azután, hogy innen a spanyolok kivonultak. November 22-én a partizánok itt megtámadtak egy marokkói katonai menetoszlopot, amely Szmara városka elfoglalására indult. „Láttam aknára futott páncélozott járművet, tankelháritó ágyúval kilőtt páncélost. A homokban ott hevertek fel nem robbant tüzérségi lövedékek, elszórva francia cigaretta, Franciaországból szállított, vastartaléknak szánt élelmiszercsomagok, levágott tevék, amelyeknek húsát a marokkói katonák meg akarták enni. Valamivel távolabb ott hevertek a nomádok tevéinek tetemei; a marokkói katonák lelövöldözték őket, hogy a felkelőknek ne legyen mit enniük ..." A Polisario utasítására a bennszülött lakosság elhagyta a marokkói csapatok megszállta településeket. „Függetlenség vagy halál" — jelentették ki a francia újságírónak a partizánok és a polgári lakosság a menekülttáborokban. Követelésüket alátámasztotta az ENSZ-közgyűlés november 11-én kelt határozata, amely felszólítja az érdekelt feleket, hogy „tartózkodjanak egyoldalú és más olyan akcióktól, amelyek nincsenek összhangban a területre vonatkozó ENSZ- határozatokkal". Ezek a határozatok pedig kimondják, hogy Nyugat-Szahara lakosságának joga van az önrendelkezésre. — ta — PARTIZÁNOK KÖZÖTT
