A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-24 / 7. szám
AZ ÉPÍTKEZŐK így volt. Egyikük vitte valamire, a másikuk nem. Beszélgetéssel kezdődött, vagy folytatódott inkább. — A föld meghalt — mondta Szitytyán —, összezsugorodott, és kész, enynyi. Ostoros bólintott, értette. A föld bizony meghalt. Ami végképp lehetetlen, kipusztul a vágyainkból is. Jó? Sajnos? Egyszerűen védekezés. öregemberek voltak, ha az élet második fele, hatvan után, öregség. Megkülönböztetésük, a munkamegosztásban betöltött hely igazi különbözőségüket inkább elfedte: s ezt cselekedte sorsuk látszólagos hasonlósága is. Egykor dolgosak, de szegények. Ma is dolgosak még: de már fölösleges pénzt terem a pénz. Abban sem volt hiba, amit mindkettőjük vérébe írtak: valamire vinni kell. A bölcsőből hamar kibillentek. A járás a törekvő élet előfeltétele. Mondják, a szó is — de errefele nincs oly böcsülete. Ha étel volt, ha tűz volt, már majdnem minden volt. Ezen kívül állt, ezek felett: a föld. A föld gyarapítása. Egy holdból kettőre. Kettőből háromra. Vagy az apadás iszonyata: háromból kettőre. Kettőből egyre. Aztán lépésenként a semmiig. Majd megint a semmiből viszsza. — Por a borhoz — mondja az ige, de mert fültől fülig minden eltorzul, így értették: „föld a földhöz". Házasságaikban hamar sárbatiport pántlika lett a szerelem, máz, amely az első ütődésre lepattan. Törekedtek hát, eleinte mégis kevésre vitték. A cél hajtotta őket, a közeli teljesedés reménytelensége. Álmaikban zsíros, párolgó, hatalmas földek felett szálltak; uralták ezt a földet, kényszerítették, hogy teremjen. Történt a fekete-szürke nagy tél után, egy szép tavaszi napon mégis: kettévált az idő. Mindkettejükkel megkóstoltatták a tulajdont, éppcsak annyira, mit amikor a régtől szomjas ember belekortyol a pohárba, aztán elveszik tőle, menjen a forráshoz, ott igyon ezután. De ha fájt is, minek erről ma már beszélni. Hiszen a forrás tisztább. És bővebb a vize, valóban. — A föld meghalt — mondta most Szittyán. Ostoros bólintott, értette. Iparkodni azért szükséges. Létfeltétel, egyik napról a másikra. Levegőt veszünk, táplálkozunk, emésztünk, alszunk és iparkodunk. — De a kő se rossz. A tégla. Szélűben nem lehet: meqyünk, barátom, fölfelé! A két férfi közt a különbözőség talán először itt mutatkozott. Hogy Ostoros — a jó borocska mellől — felnézett a magasba. — Mit nézel? — kérdezte a társa. — Még el se kezdtük. Ez épp csak az anyag. Tovább építkezem. Abba ölök, amibe érdemes. — És mi az érdemes? — kérdezte tétován Ostoros, ki is löttyent az ital. — Ami maradandó. Mindig. — Erre gondolsz? — Ostoros megbökte a terasz keramitkockáit. — ... a kocsi csak büdösít, eszi a benzint, Űz bőrt lehúz rólad. S ócskavas, öt év múlva. — Maradandó ... — Ostoros tűnődött. Majdnem fehér szemét lehunyta, nem szívesen nyilatkozott. Nadrágja fekete, inge nyugtalanítóan csíkos volt, ujjai végigszaladtak a csíkokon, mintha szorító rácsokat tapogatna. A régi házra gondolt, a zsombékon, három évig építették, nádfedéllel befedték, villám érte, porráégett. Szederék a főtéren fölhúzták a magukét ötszobásra, kimentek ingyen gombáért az erdőbe, megfőzték a gombát, ott ették a nyári konyhában, fakanállal. Négyen voltak, négyen haltak. Az épület maga erős, megkapta az agronómus, áthelyezte az erdőre nyíló ablakokat. Amikor végzett, izzadton, elégedetten ült a lépcsőn, a homok lazán pergett két tenyere közül. — Vagy te is szétszórnád, amid van, három-négy hét alatt, az idegen tengernél? Minden tenger halszagú. Ha én erre tekintettem volna, ma se lenne semmim. — Nem — szabadkozott Ostoros —dehogy, bátyám. — Bátyámnak szólította, inkább tiszteletből, semmint a kor után. — Csakhát, az a vesződség. A malter, törött üveg, huzal. — Hogyan ily zavaros beszéd? Hót minek töröd magad? Fel nem éled. Álmodban is dologra áll a kezed. A hagyott pénz meg csak apad, tudhatod. — Az asszony meghalt. Ami van, úgy van. Nem kívánkozom. — Építs a kölyöknek. Építs az unokának. — Kész az már. Láthattad, Urnádason. — Olyan nincs, amit ne lehetne tovább emelni. Tágítani. Olyan nincs. — Azt mondod, fölfelé? — Csakis. Széltibe megszorult. Ez az egyetlen m’ódja. — Fáraszt — motyogta a másik, önmaga előtt is szégyenkezve. — Fáraszt engem. — Fáraszt? — megnyílt a zsírpárna Szittyán szeme körül. — Négykor kelni nem fáraszt? Talpon lenni fagyban, sárban? — Az nem — mondta Ostoros, s ezzel a beszélgetés elakadt. Szittyán bosszúsan, sajnálkozva bámulta egykori soros társát, katonapajtásót. Ennek a kezére adta a közös valamennyi állatját! Mert azt hitte, ugyanolyan törekvő, mint régen. Hibádzik itt valami. — Építkezni kell — letette öklét a demizson mellé, az asztalra. — Fölfele. Mondottam.-r Ami maradandó. — Ostoros derékszögbe hajlította a tenyerét, s ujjait rászorította az asztal szélére. Várt egy kicsit, azután hirtelen elkapta a kezét. Csalódottan nézte az üres deszkát. A lovakhoz ment, nem akart inni többet. — Azért lássunk ám — kiáltotta utána a kövér, legyintett ró. Úgy látszik, amikor az a villám lecsapott, annak idején, Ostoros koma se járhatott meszsze. Ö bezzeg megtanult számolni, mit számolni? számítani, nincs emberfia, aki becsapná a köbméterrel, kaviccsal, cementtel. Rangos lett a ház. Rozsdavörös csík szalad körbe a hasán, a két szintet elválasztja. Ostoros az ünnepségkor állt a kapu előtt, nézte ezt a széles csíkot, s így szólt tétován: — Mint az átvérzett kötés. Haslövés utá/i. Éppen. Elhúzódtak mellőle, egyedül lépett be a kapun. A vacsoránál a vállát is megütötték: — Hát te, öreg? Mennyi van még hátra? Tíz év? Na és húsz? Mire tartogatod? Azt nem kellett gyanítani: talán elissza. Jó szőlősvidék ez; minden pincében legalább egy-két hordó borocska, ingyen kerül, csak a munka van benne, de hát az természetes, a munka. Ostoros csöndben maradt, alig evett a -kacsából, káposztából, a rizskása fullasztotta. Rángott egyet-egyet a bajsza a föl-fölnyikkanó 'zenére. Különben is ritkán szólt, akkor is ilyen badarságot: „Átvérzett kötés. Haslövés után, átvérzett kötés." — A redőnyt is beszereltette — úszott egy kurjantás — ki hinné, még a redőnyt is! A redőnytartó ott dagadt kívülről, az ablakok fölött. A fehérszemű Ostoros kiballagott a kertbe, beállt a kései saláta bokrai közé. Nézte az előkelő domborulatot. Valószínűleg részeg lehetett. — Mint egy duzzadt szemöldök. Ráliffen a szemre, elfedi. Az ablak. Hol az ablak fénye? — Letaposta a kései Ift