A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-17 / 6. szám
A múlt és a jelen szembesítése 1BERNEK László Károly is, hiszen a kommunista párt alapító tagja volt. Gróf István tavaly, 81 éves korában hunyt el. Néhány hónappal a halála előtt meglátogatták őt a honismereti kör tagjai s elbeszélgettek vele. Akkor adta át a fiataloknak a kitüntetéseit és egyéb dokumentumait. Nagyon szerette volna megérni a múzeum megnyitásának a napját, de a vágya már nem teljesülhetett... A község munkásmozgalmi múltjához az is hozzátartozik, hogy gyakran eljárt a faluba Major István, meg az is, hogy a már említett másik zászlót o harmincas évek közepén kapták a falu kommunistái a felsőbb pártszervektől jó munkájuk jutalmául. A községben 1949. augusztus 23-án alakult meg az egységes földművesszövetkezet. Jegyzőkönyvek és belépési nyilatkozatok tanúskodnak a kezdetről. A szövetkezet vagyoni helyzetét 1955-től tartják nyilván. Akkor 5 millió korona volt az alapeszközök értéke, ma 30 millió. Akkor 2,5 millió korona volt a szövetkezet termelési értéke, ma 29 millió korona. Minden szónál beszédesebbek a számok, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a felszabadulás előtt a község lakóinak túlnyomó többsége napszámos és részesarató volt. Az általuk kitermelt javakat a földbirtokosok Kosárné Bartalos Éva vágták zsebre, nekik csak o morzsa jutott. Sokszor még azért is verekedni kellett. László Károly így emlékszik vissza a Petény-pusztai sztrájkra: — Tavasz volt, répaegyelés ideje. Nyolc korona volt a napszám, és látástól vakulásig kellett dolgozni. Sztrájkot szerveztünk: idős Bíró Gábor, Bulla Lajos, Hodossy Benő, Bartalos Miklós. Bartalos József, Szabó Imre, Nagy Rudolf. Bíró Ferenc, no meg én . . . Mikor megkezdődött o sztrájk, elálltuk a gazdaság felé vezető utakat, hogy távol tartsuk az esetleges sztrájktörőket. Aztán minden faluból háromtagú küldöttség ment a járásra Csernónszky főbíróhoz, ahol megjelentek a földbirtokosok is. Három napig tartott a tárgyalás, végül egyességet kötöttünk . .. így utólag elmondva egyszerűnek tűnik az egész, pedig valójában nem volt ám mindegy, mert voltak köztünk bizalmatlan, félős emberek is, akik tétováztak .. . László Károly szülei napszámosok voltak. Az öt testvér közül már csak egyedül van életben. Nehéz volt a sorsa. 1940-ben vette feleségül Kovács Juliannát, ők meg kilencen voltak testvérek . . . Aztán jött a háború, a frontszolgálat, hadifogság, háború után az újrakezdés nehéz időszaka, és jött a négy leánygyerek is. — Sokat kibír az ember, ha muszáj! — sóhajtott László Károly. — Aztán o lányok férjhez mentek. Az egyiknek például hajóskapitány a férje. És van mór unoka is szép szómmal: nyolc leány és egy fiú . . . — Nyugdíjasok vagyunk mindketten — szólt közbe Juli néni. — Én csak azt tudom mondani, hogy most volno jó húszévesnek lenni, de mivel az lehetetlen, beérnénk mi az apjokkal tizenöthúsz csendes évecskével is .. . — A tekintete békés, dolgos két keze az ölében nyugszik. „Az volt a célunk, hogy a gyerekek, s egyáltalán a fiatalok megismerjék a falu múltját és munkásmozgalmát" — ötlött eszembe a tanítónő gondolata, mikor beléptem a „hátsó szobába". A tenyérnyi ablokon alig szűrődik be a fény. Döngölt agyag a padló, gerendák tartják az alacsony deszkamennyezetet, a gerendákat pedig mestergerenda biztosítja, rajta cikornyás számjegyekkel: 1848. Akkor készült a ház. Ebben az úgynevezett parasztszobában eredeti bútordarabok állnak: ágyi bölcső, asztal, karos soroklóca, sublót, székek . .. s eredeti elrendezésben. Itt, ilyen környezetben éltek az emberek még nem is olyan régen. Szürkeség, sivárság, szegénység. Szinte- elszorul az ember torka és a szíve . .. Majd meg fordul az emlékezés, s felidézi gyerekkorom emlékképeit. Egy pillanatra régi cimboráim és játszótársaim között érzem magam. A házukban. A soroklócán ülünk . . . s megérint az a rég nem érzett fojtogató levegő, a kilátástalanság szürke köde, ami abban o korban vette körül az embert. Érsek Irén Lidérces, nyomasztó ólomnak tűnik .. . Ho most, a fényesen berendezett, villaszerű lakásokból belépnek ide a tanulók, a fiatalok és körülnéznek, minden kommentáló szó nélkül kell, hogy megérezzék és megértsék: merőben más, szebb, jobb, emberibb ez a mi világunk. S ha megértik, tenni is fognak érte valamit. Ki-ki ereje és tehetsége szerint, hogy még inkább kiteljesedjen. Mögöttünk bezárul az ajtó. Bartalos Éva várakozón néz rám, s a nyomaték kedvéért a mutatóujját is felemeli: — De őszintén! — Derék munka, igazi férfimunka volt... Tisztelettel odázom mindazoknak, okik nem csak várnak, hanem adnak is valamit a társadalomnak. Sűrűsödik az alkonyat. Kigyúlnak az utcai neonok s fénybe borulnak az utcák. Valahonnan rádiómuzsika szűrődik ki. egy ablak mögött a tévé képernyőjének kékes fénye vibrál, mellettünk egymásba karoló fiatalok húznak el nevetgélve, majd egy nyitott vaskapun vajszínű Zsiguli 'duruzsol kifelé az utcára: éles reflektorfénye a szemembe hasit. . . A falu éli a maga megszokott életét. Megszokottat? Nem, nem úgy él, mint ötven, húsz. vagy akár három évvel ezelőtt, s ma sem úgy él, mint ahogyan holnap, holnapután s tíz év múlva fog élni. Ebben hinni és bízni, ezt tudni, mindenképpen jó dolog. LOVICSEK BÉLA (a szerző felvételei) 7
