A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-02-10 / 5. szám

A 'köztudat azt tartja, hogy a halak nem képesek hangok kibocsátására. Amikor valaki nem tud szóhoz jutni, azt szoktuk mondani: tátog, mint a hal. Tény az, hogy egy horgász vagy halász sem hallotta még „beszélni" a kifogott halat, mint ahogy a víz alá merült búvárokat is mély csend veszi körül munkájuk közben. Ez azonban csak látszat. Mert a valóságban a ta­vak, folyók, tengerek mélye tele van a legkülönbféle hangokkal, zörejekkel, zajokkal. Hogy ez mennyire így van, arról elő­ször az amerikai haditengerészek győ­ződhettek meg a második világháború folytán. Köztudott, hogy a német ten­geralattjárók a háború elején mennyi kellemetlenséget és kárt okoztak várat­lan támadásaikkal a brit és az ameri­kai haditengerészetnek. Az amerikaiak a rajtaütés-szerű támadások megelő­zése végett olyan akusztikai bójákat készítettek, amelyek időben jelzik a ha­­jócsavarak zaját és riadóberendezése­ket szólaltatnak meg a partmenti meg­figyelő központokban. 1942 májusában az Egyesült Államok keleti partjai kö­zelében cirkáló hajókat riadóztatták, mert a műszerek ellenséges tengeralatt­járók közeledtét jelezték. A torpedó­rombolók és az őrnaszádok lerakták a mélységi aknákat és mindenki feszült figyelemmel várta az eredményt. Más­nap, miután az aknák felrobbantak, a szakemberek megvizsgálták a tengert, de sem hajóroncsoknak, sem naftafol­toknak nem bukkantak a nyomára. E- helyett szétszaggatott, vérző haltete­mek milliója úszott a tenger felszínén. Eleinte szabotázs akcióra gyanakodtak, csak később derült ki, hogy a műszerek azért jeleztek, mert egy nagy és főképp zajos halraj közeledett a partok felé. Ma már tudjuk, hogy nemcsak bizo­nyos halak, hanem valamennyi hal hangokat ad ki, akár azért, mert ve-NÉMÁKÉ A HALAK? szélyben van és társait hivja segítsé­gül, akár azért, mert épp nászát üli. Minden fajnak megvan a jellemző „tár­salgási nyelve”, a hangoknak különbö­ző a ritmusa, rezgésszáma és az erős­sége. Mi az oka annak, hogy az ember ebből a „zenebonából" semmit sem hall? A kérdés azért is jogos, mert a halak által kibocsátott hangok rezgés­száma abba a hangtartományba esik, melyet az emberi fül-fel tud fogni. A válasz alapjában véve kézenfekvő. A halak az embertől eltérően más kö­zegben élnek; a hang terjedésének mások a törvényszerűségei a vízben, mint a levegőben. Az emberi fül a le­vegőben terjedő hangok rögzítésére van berendezve, s mivel ugyanaz a hanghúllám a vízben kisebb amplitú­dóval rezeg, mint a levegőben, fülünk ezt a hangot a vízben sokkal gyengéb­ben — vagy egyáltalán nem — hallja. A halak hallókészüléke — hasztalan keresnénk az állat fején, mert nem ott van, hanem mélyen benn a testben, az agy közelében — ezzel szemben- a víz­ben tovaterjedő hanghullámok regiszt­rálására képes. Vitus Dröscher német biológus 1954- ben egy olyan speciális mikrofont — ún. hidrofont — szerkesztett, melynek segítségével az emberi fül számára is hallhatóvá lehetett tenni a halak „be­szédét". Egészen csodálatos világ tá­rult fel a kutatók előtt. Egyes halak „bömbölnek", akár az oroszlánok, mások elefántok módjára trombitálnak. A heringek tücsök ciripe­lésre vagy morsejelekre emlékeztető hangokat hallatnak. Néhány szavukat már sikerült megfejteni, jelentésük: csapatban verődni, vigyázz, ellenség! irányt változtass!, stb. A tengeri csikó, a párosodás idősza­kában egy „dalt” énekel párjának. Ha a közeledés kedvező fogadtatásra ta­lál, azt a nőstény egy halk zümmögés­sel adja a hím tudtára. Olykor megje­lenik a színen egy vetélytárs is, s ek­kor az enyelgés hirtelen mélyhangú vi­csorgásba csap át, s mindaddig tart, amíg a harcias hímek valamelyike el nem kotródik. Csak némely halfaj használja a szá­ját hangok képzésére, akkor is legin­kább a fogát csikorgatja. A legtöbb hal az úszóhólyagján dobol izmai se­gítségével vagy megfeszíti inait és he­gedűsök módjára „pizzicatozik". Megfigyelések szerint a tengeri ha­lak zajosabbak, mint az édesvíziek; a trópusi vizekben élő fajok szótára gaz­dagabb, mint az északi tengerekben élőké. Ennek a vizek különböző össze­tétele és hőmérséklete valamint az el­térő életkörülmények a magyarázata. — ez — iudom4w-TECHNIB0 HALPUSZTIT 0 TENGERALATTI VULKÁNOK Az Északi tengeren, Izland és Grön­land térségében tevékenykedő halászok mostanában meglehetősen sok torzszü­löttet találnak hálójukban: kétfejű, há­­romfarkú, vak, több szemű, a normális­nál sokkal több uszonya halpéldányo­kat. Olykor a zsákmánynak akár 5 százaléka is ilyen torzszülött. Mi okoz­za a heringeknek és más halfajoknak ezt a szokatlan mértékű. mutációját? A tudósok először a vörös moszatra gya­nakodtak. Bizonyos idő óta különböző tengerrészekben észlelik a vörös ten­geri moszatot, amely azután különböző áramlatokkal, elsősorban a Golf-áram­lattal északra sodródhat. Nem sikerült azt sem megállapítani, miért szállít a sodródó jég Izlandtól nyugatra annyi halhullát. Ezek a halrajok izombénulás következtében pusztultak el — ezt a jelenséget eddig csak egyes esetekben ügyelték meg, és nem óriási halrajo­kon. A gyanú végül is a vulkánikus gá­zokra terelődött. Nemrégiben heves ki­törés után új sziget keletkezett az iz­landi partok előtt. A mérőhajók olyan magmaszakadékokat találtak a tenger mélyén, amelyekből azóta káros vegyi anyagokat tartalmazó vulkáni gázok bugyborékolnak elő. A tengervízminták elemzése szerint közepes mélységben olyan kénvegyületek és meghatározott veszélyes elemek találhatók a tenger­vízben, amelyek sejtburjánzáshoz ve­zetnek. A mérések azt is kimutatták, hogy nyilvánvalóan a tenger alatti vul­kanikus tevékenység hatására jóval na­gyobb, eddig „szilárdnak" tartott óceá­ni területen is vulkánikus gázcsatorná­kat tartalmazó likacsos képződménnyé alakult át a tengerfenék. A halászok minden esetre remélik, hogy a földta­ni események rövidesen befejeződnek, mert a torzképződményeket senki sem akarja megvásárolni tőlük. A CÁPÁK „HANG"-ERZEKELESE A tengerészek mindeddig azt tartot­ták, hogy a cápák a vér alapján fede­zik fel sebesült áldozatukat, a „vér­szag“, illetve a „riasztó anyag" alap­ján bukkannak rá például a sebesült halakra. (Közismert, hogy a cápák lá­tása meglehetősen korlátozott.) Ameri­kai kutatók kísérletekkel megállapítot­ták: a vér vegyi anyagainak vízben va­ló oldódása lassúbb annál, amilyen gyorsan a cápák felfedezik áldozatai­kat. A cápák a sebesült halak vergő­dése által keltett alacsonyfrekvenciás rezgéseket, hangokat érzékelik, olykor még 2 km-es távolságból is. Nyomás­érzékelőjük oly érzékeny, hogy parányi mozgásokat még 250 méternyiről is észrevesznek, sőt, a „hangforrást" pon­tosan be is tájolják. Ennek segítségé­vel közelednek nagy gyorsasággal a vergődő, sebesült halhoz, majd a kö­zelébe érve most már szemügyre is ve­szik, s Így készítik elő támadásukat. 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom