A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-10 / 5. szám
A brigádnapló körül, akik a délelőtti műszakban dolgoztak: (balról) Dalošová Emilia, Kaiová Stefánia, Renács Mária, Kássa Erzsébet, Perina Erzsébet, Nagy Mária, Kürti Mária Kürti Marika a csomagoló gép mellett Két Erzsébet, négy Mária, Emília, Szerén, Franciska és Stefánia. Három asszony és hét lány — ők a tagjai a Csehszlovák-Szovjet Barátság nevét viselő szocialista brigádnak. A Nemzetközi Nőnap Vállalat, a cérnagyár, 01-es üzemének kikészítő részlegében dolgoznak. Szorgalmasak és vidámak. A komoly kérdésekre meglepően komoly válaszokat adnak, de értik a tréfát is. Fiatalok. Mindöszsze egy éve alakították meg a brigádot, azt mondják, így jobb. Mindjárt a bemutatkozás után nem tehettem fel a nekik szánt kérdéseket, hiába gondoltam ki előre. Ök kezdtek faggatni engem. Hogy miért nem volt Hét az ünnepek előtt? Jelenleg is miért késik olyan sokat? — kérdezték többen is. A sókszelőcei Perina Erzsébet pedig elmondta, hogy szülei erre az évre már nem is fizették elő a lapot, mert a múlt évben mindig késve kapták kézhez. — Nekem — mondta a szenei Kassa Erzsébet —, azt mondta az újságárus, amikor Hetet akartam venni, hogy már tíz számot késik. — Ami még bosszantóbb — kapcsolódott be a beszélgetésbe a Gútáról származó Kürti Mária —, hogy sem Nőt, sem Barátnőt, sem Hetet nem lehet rendszeresen kapni. így olvasnivaló nélkül maradtunk. Hallgattam a kritikus szavakat, s bár nem engem illettek, nem is a szerkesztőséget, azért mégis fájtak. Mit is mondhatnék nekik? Nehéz a más hibáját magyarázni. Jogos a panasz. Néhány héttel ezelőtt jártam a nyomdában, ahol lapunk is készül. — Kevés a munkaerő, főleg a szakmunkás — fordulok a lányokhoz — úgy tudom ezért is késnek a képes hetilapok. — Nálunk is kevés a munkaerő — mondja a hidaskürti Nagy Mária — , de mi, hogy teljesítsük az ötödik ötéves tervidőszak utolsó évének feladatait, még éjszaka is dolgoztunk. — Bizony — így a brigádvezető —, pedig rendesen csak két műszakban üzemelnek a gépek, de az utolsó negyedévben számtalan éjszakán és szabad szombaton is dolgoztunk. Brigádunk tagjai hatszáz órát dolgoztak a rendes munkaidőn túl az említett időszakban. — Miért fontos az maguknak, hogy teljesítsék a tervet? — kérdezem. Pillanatnyi csend. Az arcokról szinte leolvasható: Hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni? Hisz csak természetes, hogy mi is teljesíteni okarjuk a tervet! — Az üzem is igyekszik mindenben a segítségünkre lenni — fogalmazódik az első, tétova válasz a vágai Renács Mária ajkán —, például ingyen járhatunk moziba . . . — Itt most nem a moziba járásról van szó — szól közbe Kürti Mária —, mi is teljesíteni akartuk az ötödik ötéves tervet! — Nincs igazad, mert igyekezetünk igenis összefügg a kulturális és szociális juttatásokkal is, az ingyen mozijegyekkel, meg azzal, hogy csak havi negyven koronát fizetünk a munkásszálláson és csak négy koronát az ebédért. .. — Mi pedig túlórázással, éjszakai külön műszakokkal akartuk viszonozni az üzemtől kapott támogatást. . . — Ne csak az üzemnek köszönd, az egész társadalomnak. . . — Mi így segítjük a szocialista országépítést ... — Szorgalmasan dolgozunk. Ha kell, az előírtnál többet is .. . — Mi így harcolunk a békéért. . . Oly gyorsan követték egymást mondataik, hogy nem győztem jegyezni, melyiket ki mondta, de úgy gondolom, nem is fontos, hiszen bármelyikük is szólt, kis közösségük véleményét formálta szavakká. — Miben látják az utóbbi tervidőszak alatt végbement fejlődést? — teszem fel az újabb kérdést. 10
