A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-03 / 4. szám
VILÁGÍTÓ GÁZFELHŐK a nagy Orion-köd központi részéről készült felvételen. Középen a négy fényes csillag (a Trapéz) közül a legnagyobb energiával sugárzó égitest készteti világításra a ritka gázfelhőt A „KIVATTÄZOTT" A TRIFID-KÖD jó példája a világitó és lényelnyelő csillagközi anyag jelenlétének A csillagközi tér titkai A csillagászok számára nemcsaik az égitestek kínálnak érdekes kutatási területet, hanem maga a világűr is. Világító és fényelnyelő gázfelhők, fénylő és sötét porfelhők, valamint rádióhullámokat kibocsátó anyaghalmazok kavarognak a csillagközi térben. Feltételezések szerint körülbelül tízmilliárd évvel ezelőtt egy gigantikus méretű ősrobbanás alkalmával (keletkeztek azok a hidrogén- és héliumatomok, amelyekből idővel kialakultak a napjainkban észlelhető égitestek. A nagy sebességgel szétrobbant gázfelhő először foszlányokra esett szét; ezekből alakultak ki a későbbi galaxisok. A foszlányokban ezután megindult az anyag kicsapódása, és némiképp hasonlóan a vízgőzből keletkező esőcseppekhez, csillagokká kondenzálódott. A világmindenség jelenlegi állapotában az anyagnak megvan az az érdekes tulajdonsága, hogy elsősorban körülbelül naptömegnyi energiatermelő gáztömbök (csillagok) alakjában fordul elő, a csillagok pedig nagyobb rendszerekbe, galaxisokba tömörülnek. Egy átlagos galaxisban százmilliárd csillag van, és műszereinkkel hozzávetőleg egymilliárd galaxist vehetünk szemügyre. A csillagok hatalmas mennyiségű energiát termelnek, amely túlnyomórészt fény formájában sugárzódig szét a térben, így ezek az égitestek hamar elárulják számunkra létezésüket. Felvetődik azonban a kérdés: az eredeti gázfelhő teljes egészében átalakult-e csillagokká, vagy pedig a galaxisok közti teret ma is ritka gázfelhő tölti ki? Sok jelenség arra utal, hogy a galaxisok közti tér nem üres, de minthogy ez az anyag semmiféle sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el, ezért semmit sem tudunk róla. Egészen más a helyzet a saját galaxisunkban, vagyis a Tejútrendszerben. Ma már biztos, hogy tömegének mintegy öt százaléka diffúz gáz- és porfelhő, úgynevezett csillagközi anyag, amely többnyire szintén nem bocsát ki önállóan fényt, de a Tejútrendszer sajátos viszonyai miatt mégis tudomást szereztünk róla. A csillagközi anyag főként galaxisunk spirális karjaiban található. Átlagsűrűsége köbcentiméterenként mindössze egy atom, s hozzávetőlegesen 80 százalék hidrogénből és 20 százalék héliumból áll. A csillagközi anyag helyenként sűrűbb felhőket alkot. Attól függően, hogy a felhők milyen módon árulják el létezésüket, a következő csoportokba sorolhatjuk őket: világító gázfelhők, fényelnyelő gázfelhők, világító porfelhők, sötét porfelhők és radiosugárzó felhők. A világító gázfelhők a csillagászok előtt sokáig rejtélyesnek tűntek. A (kutatók nem értették, hogyan sugározhat egy ilyen kissűrűségű gázfelhő. Később derült ki, hogy a világító felhőkben mindig van egy nagy hőmérsékletű, forró csillag, amely ibolyántúli sugárzást is kibocsát. Ez a sugárzás a felhőben levő hidrogénatomokról leszakítja az elektronokat, vagyis ionizálja a hidrogéngázt a csillag környezetében. Az elektronok ezután a protonokkal (a hidrogénatommagokkal) találkozva ismét hidrogénatomokká egyesülnek, miközben a fizika törvényeinek megfelelően fényt bocsátanak ki. Ezt a sugárzást észleljük. A felhőt tehát egy csillag készteti maga körül világításra. A megfigyelések (kiderítették, hogy egy bonyolultabb gázfelhőben több forró csillag is jelen lehet, s hogy a világító felhők fokozatosan kiterjednek. A csillagközi gáz kémiai összetétele A kutatók spektroszkópiai (színképelemzési) módszerekkel megállapították, hogy a csillagközi anyagban — (kis mennyiségben ugyan — majdnem minden kémiai elem megtalálható, amely a Földön is előfordul jelentős mennyiségben. Sőt a csillagközi anyagban molekulák is vannak, például CN- és CH-gyökök, vízmolekulák, s nemrégiben négy és többatomos molekulák jelenlétét is megállapították. A csillagközi anyag egy részét apró, ezredmilliméter nagyságú porszemek alkotják. A részletes vizsgálatokból úgy tűnik, hogy ezek tű alakú grafitkristályok. Ha a porfelhő közelében csillag helyezkedik el, a csillag fénye vissza-VILÁGŰR Bonyolult molekulák alakulhatnak ki az üstökösökben is, de egyelőre még nem tudunk sokat róluk, mert a jelenlegi mérési módszerek nem alkalmasak ezeknek a molekuláknak a kimutatására (a képen a Kohoutek üstökös látható) tükröződik a szemcsékről, így a porfelhő halványkék színben ragyog. Ezeket a világító porfelhőket reflexiós ködöknek is nevezik. Mivel a porfelhőket alkotó grafitikristályok voltaképp szénmolekulók, megmagyarázható, miképp kerültek szénvegyületek a csillagközi anyagba. A porszemek felületén különféle kémiai folyamatok zajlanak le, s ennek eredményeként bonyolultabb szénvegyületek keletkezhetnék. Nagy energiájú fotonok vagy kozmikus sugárzás hatására a nagy molekulák azután leszakadnak a porszemcsékről és megkezdik „önálló életüket“ a csillagközi térben. TUDOH/frtf-TECHNIfea MÉG HÁNY ÜJ JUPITER-HOLD? Az a kicsiny objektum, amelyet a múlt év szeptemberében fedeztek fel a Jupiter közelségében, az óriásbolygó 13. holdjának bizonyult — jelentette ki Charles Kowal, a kaliforniai Hale obszervatórium kutatója, az új Jupiterhold felfedezője. A J—XIII átmérője kisebb 8 kilométernél, 239 nap alatt tesz meg egy fordulatot a bolygó körül, 11,1 millió kilométeres közepes távolságban, pólyájának hajlásszöge 26,7 fokos az eikliptikus síkhoz. Kowal a felfedezéssel kapcsolatban most megjelent tanulmányában elemzi, hogy egyáltalán hány ismeretlen Jupiter-hold lehet még? Különböző megfontolások alapján arra a következtetésre jut, hogy további négy vagy öt eddig ismeretlen kicsiny Jupiter-hold felfedezésére lehet még számítani. A MERKUR HOLDHASONLÖSÁGA A Merkur bolygó felszíne és a Föld Holdjának felszíne rendkívüli mértékben hasonlít egymásra — ezt bizonyítja a Mariner—10 jelzésű amerikai űrszonda több mint 1600 fényképfelvételének elemzése. G. E. Danielson amerikai kutató a Pasadenában nemrégiben megtartott fotoanalízis-kollégiumon kijelentette: „Az eredmények alapján a (két égitestet nem lehet megkülönböztetni egymástól". A Merkur felszíne halott, poros, kráterektől szabdalt a fényképeken. Távolabbra hatalmas sziklaképződmények figyelhetők meg, ezek 1600 méter magasba is emelkednek és több száz kilométernyire húzódnak. Jóllehet a Naphoz legközelebbi, légkör nélküli bolygón nem lehet a közelmúlt vulkanikus tevékenységét megfigyelni, a felszínről visszaverődött fény arra utal, hogy ez a réteg meteoritok becsapódásának hatására keletkezett vulkanikus kőzetekből. FORRÓ ALAGUTAK A TEJÚTRENDSZERBEN Galaxisunkat, a Tejútrendszert minden valószínűség szerint alagutak hálózata szövi be. Ezeket a forró alagutakat a szupernóvák váltották ki — állítja Donald P. Cox és Barham W. Smith, az amerikai Wisconsin Egyetem két kutatója. A szupernóva-kitörésekből forró anyag lövellődik ki a környező hidegebb csillagközi anyagba, így egyfajta buborék jön létre a csillagközi térben. Ha a buborék elég nagyra nő, anyaga ritkább lesz, mint a környező térségé. Az üreg meglehetősen hoszszú ideig — legalább négymillió évig — fennmaradhat. Ez idő alatt más szupernóvák is felrobbannak. Ha az új szupernova-buborék betör egy régi üregbe, az új robbanás lökéshulláma elsősorban a régi üregbe hatol be. Nagy a valószínűsége, hogy közben egy harmadik robbanás is éri az első buborékot — így egész lánc jön létre. Az amerikai kutatók számításai szerint 50 évenként 1 — 1 szupernóva felrobbanása már elegendő ahhoz, hogy oz alagutak egész hálózata alakuljon ki a Galaxisban. 27
