A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-06 / 1. szám
November 21-én Stószon felavatták az újjáépített Fábryemlékházat. Ebből az alkalomból ünnepi beszédet mondott Lőrincz Gyula, a CSKP KB tagja, a CSEMADOK országos elnöke, és Ladislav Benő, a Szlovákiai Írók Szövetsége küldöttségének vezetője. Az avatási ünnepségen jelen voltak dr. Rudolf Blaho, az SZLKP Kelet-szlovákiai Kerületi Bizottságának titkára, valamint a košicei (kassai) járás párt- és állami szerveinek képviselői. Az ünnepi beszédek és a kulturális keretműsor után dr. Rudolf Blaho leplezte le a Fábry-ház falán elhelyezett emléktáblát. „Az író legigazibb öröksége a mű: könyveinek, írásainak összessége, hatása, továbbélése — írja Fábry Zoltán végakaratának bevezetőjében. — Hagyatékának azonban van még egy tényezője: volt életének kerete, anyagi maradéka, ingóságai és ingatlanai, amelyek halála pillanataiban közvagyonná válnak: hagyományi, muzeális jelentőséget kapnak“ — fejezi be a gondolatot. Fábry Zoltán öt éve halt meg, s minden ingó és ingatlan vagyonát a CSEMADOK-ra hagyta, arra az intézményre — az örökhagyó szavaival élve — „amely a magyar kultúra itteni gyakorlati tényezője“. Balog Edgár, a sarlósok egykori vezére írta egyik itteni barátjának az erdélyi, kisbaconi Benedek Elek-emlékház felavatása kapcsán: „Stószon is mindenképpen meg kell majd ezt valósítani, a magyar antifasizmus, a vox humane múltját és jövőjét — Fábry Zoltán házát, könyvtárát, levéltárát — közkincsé tenni." Fábry Zoltán hagyatéka nehéz örökség, fogalmazódott meg bennem évekkel ezelőtt, akkor, amikor ott álltam sokadmagammal a két hatalmas gesztenyefa alatt felállított ravatalnál, a csendesen hulló esőben . . . Azóta kerek öt esztendő telt el, ez az öt év a bizonyság rá: Fábry Zoltán örökségének súlyát még csak most kezdjük igazában érezni, s főleg — tudatosítani. Ám ez az örökség — lett légyen bármilyen súlyú is — elkötelező örökség, mert mindannyiunkat érint, mert mindannyiunkhoz szól. Most, itt állva a felújított Fábry-ház előtt, az első hóesésben, megilletődve hallgatom az ünnepi beszédeket, az emlékezők méltató szavait, s magam is nr nr r f r.r nr íťr r n r m k n emlékeket idézek. Az első délutánt — lassan tizenöt éve lesz már —, amikor először láttam kinyílni a dolgozószoba ablakát. A híres „stószi ablakot", ahonnan kilátni a világba, s ha kinyitották, egy sereg cinke és veréb telepedett a párkányára . .. Akkor Tőzsér Árpád és Cselényi László „vitt el“ Stószra, s én félelemmel vegyes tisztelettel léptem át a nehéz, viharvert kapu küszöbét, az Éhség legendája1 és a Palackposta szülőhelyét. Mert más könyvét akkor még nem ismertem Fábry Zoltánnak. De a Palackposta huszonhét hónapig — fenn a Cseh-erdőben — mindennapi olvasmányom, erősítőm volt. Azt az első találkozást egy fénykép őrzi. Kint készítettem a sokféle, nevenincs gyommal benőtt udvaron ... Ez abban az időben volt, amikor az Európa elrablása íródott. A csendesen pilinkéző hóesésben most a bezárt ablakot nézem. S tudom: ez már nem ugyanaz az ablak, csak hasonlít arra a régire. A józan megfontolás és a szükség kicseréltette a részeket — mert kellett! —, hogy az egész megmaradjon, tovább éljen és szolgáljon. A Fóbry-kúria megcsinosodott, a könyveket az emberi rendszeretet katalogizálta, megtörtént feldolgozása a levelezés ideszóló részének, s bárki számára hozzáférhetővé vált. Csak az őrző távozott — az őrhely megmaradt, áll és munkára, munkálkodásra buzdít. Lassan elfogynak a délelőtti órák. A Fábry-ház homlokfalán elhelyezett emléktábláról lehullott a lepel, s a bronztábla betűiről az idevetődő idegen is megtudhatja immár, hogy itt élt és alkotott Fábry Zoltán ... Az ünneplő tömeg lassan eloszlik. A stószi utcákat betemeti a csend s a hó. Csak a patak halk csobogását hallani itt a ház előtt. És a fenyvesek susogását a szélben. „Stósz eddig is zarándokhely volt — idézem magamban Féja Géza sorait —, most még inkább az lesz, de el kell zarándokolnunk az egész Fábry Zoltánhoz is. öröksége az új nemzedéket várja, és kevés kortársa feltámadásában hiszek annyira, mint az övében.“ Az egész Fábryhoz való elzarándokolás első lépését hagyaték tárgyi anyagának rendszerezésével és felújításával megtettük. Most már a többinek kellene következnie, hogy Féja Géza ne csalatkozzon meg hitében: a Fábry-életmű kiadásához kellene hozzálátnunk, a magunk s az utánunk következő nemzedékek érdekében. Fábry Zoltán realista volt; végakaratában is realistaként gondolkodott, amikor leírta: „Stószból, a házból nem sablonos múzeumi »zarándokhelyet« kell csinálni, de a könyvtár és levéltár felhasználásával élő kulturális gócot, melyet írók, kutatók használnak." A kulturális góc immár adott. Nekünk kell élővé tennünk! GÁL SÁNDOR FÁBRY — a hídépítő LÖRINCZ GYULA ÜNNEPI BESZÉDE Nem értékelni jöttünk most ide, csak tisztelegni, megbecsülni Fábry Zoltán emlékét. Fábry Zoltán öt évvel ezelőtt örökre elhagyta az atyai házat,, amelyhez annyira ragaszkodott, a könyvtárszobát, díszes és féltve őrzött ornamentikájával a mennyezetén, a romokat, a penészes téglákat, amelyek valamikor az ősi patrícius ház előszobáját, bejáratát és konyháját képezték. Fábryt nem nyugtalanította, nem zavarta, hogy az ősi ház hátsó részét rommá rágta az idő loga, naponta nyugodtan lépett át a téglaakadályokon, de fájt neki, ha országok, népek, nemzetek, emberek között átféphetetlen árok tátongott.1 Nem véletlen, hogy a szlovákiai kisebbségi magyar költőt, Györy Dezső idézi, vele együtt kiált fel a dunai népek leié: „hidat verhetne s csak az árkot ássa, gyakran felejti mi a hivatása, s míg testvérkéztől fojtva dől a rögre, a szélben mintha Európa hörögne.“ Ugyanezt találja meg a népek sorsát 12
